A második világháború után és a vietnami események előtt empátiának és gyengédségnek nincs helye az amerikai regényíró, Donald Ray Pollock világában. Az egyetlen érték, melybe kapaszkodhatunk, a hit. De vajon milyen meggyőződés az, amely szépen lassan mindenki erkölcsi iránytűjét eltéríti?
Mind a második világháború, mind a vietnami konfliktus gyakran feldolgozott téma, számtalan mára klasszikussá vált alkotás (például a Ryan közlegény megmentése, Az elit alakulat, A szarvasvadász, az Apokalipszis most) örökítette meg történelmünk ezen sötét pillanatait. Ahogy az sem új törekvés, hogy az alkotók ezeknek az eseményeknek a pszichológiai vetületét is vizsgálják. A normalitás és a vérengzés ellentétének bemutatására tesz kísérletet Antonio Campos rendező (Afterschool, Az igazi Simon), azonban ezúttal nem egy konkrét hadi eseményhez kötődik mindez, hanem a korszak egész szellemiségéhez. Ugyanis abban a két évtizedben játszódik a film, amikor
a második világháborúból visszatérő katonák még nem tudtak elszámolni a lelkiismeretükkel,
és képtelenek voltak visszatérni a hétköznapi életbe, emellett pedig a formálódó, kétpólusú világrend kialakulása is okozott egyfajta létbizonytalanságot. Milyen lehetett felnőni ebben a történelmi környezetben? Hogyan öröklődnek tovább generációról generációra a sérelmek? Miként válhat egy ilyen helyzetben a hit a legkézenfekvőbb, ám annál csalfább menekülő útvonallá? Ezeket a kérdéseket teszik fel a film készítői, a válaszaik azonban sok esetben régről ismertek vagy bántóan felszínesek.
Willard Russell (Bill Skarsgård) a frontról visszatérve találkozik egy szépséges pincérnővel, Charlotte-tal (Haley Bennett). A két fiatalt kezdetben elszakítja egymástól a távolság, később azonban szerelem szövődik közöttük, a kapcsolat gyümölcse pedig Arvin (felnőttként Tom Holland játssza) lesz. A fiút aztán ide-oda dobálja a sors, végül a nagymamájánál köt ki, ahol egy árva kislánnyal (Eliza Scanlen) fog együtt élni. A szörnyű tapasztalatok azonban a fiú személyiségén is nyomot hagynak, így felnőttként ő sem tudja megfelelően kezelni a konfliktusokat. Ugyanúgy elmerül az erőszakban, a fortyogó indulatban, mint az édesapja.
Kifejezetten nehéz néhány mondatban összefoglalni a film cselekményét, ugyanis az adaptáció több idősíkon és rengeteg szálon fut.
Sajnos az egyik legnagyobb probléma épp ebből a strukturális széttartóságból következik. Jó elgondolás, hogy egy történelmi időszakot szinte szemelvényszerűen próbálnak bemutatni a készítők, azonban a karakterek többsége a tekintélyes játékidő ellenére sem kap megfelelő árnyalást. Ez némileg magyarázható a történet parabola-jellegével, hiszen a szereplők egy része inkább egy-egy fogalmat testesít meg (talán a skála két végéről Eliza Scanlen és Robert Pattinson figurája említhető meg, előbbi az ártatlanság, utóbbi az ördögi gonoszság figuráját hozza), mások esetében azonban érezhetően nem ez volt a szándék. A Riley Keough és Jason Clarke által megszemélyesített karakterek bár érdekesen egészítik ki a történetet, motivációik még a film legvégén is homályosak. Ennél is nagyobb gond azonban, hogy Arvin karaktere és a cselekmény íve sincs kellő érzékletességgel ábrázolva.
Megint csak érthető, hogy az ő szálán keresztül mit akartak kifejezni a készítők. Általa válik világossá ugyanis, hogy a világ, a környezet teszi olyanná az embereket, amilyennek a filmben is látjuk. Az ösztön ott van talán mindannyiunkban, de a társadalmi (de)konstrukció az, amely felerősíti énünk sötét oldalát.
Emellett a generációkon keresztül örökített traumák, az időről időre feltépett sebek is hatásosan jelennek meg a történetben.
A gond az, hogy Arvin karakterfejlődése elnagyolt, és meg is reked egy ponton. Ha a készítők tudatosan választották volna ezt a megtorpanást, annak üzenetértéke lett volna, így viszont csak egyszerű melléfogásról beszélhetünk. Annál is inkább, mert Arvin története nagyon hirtelen ér véget, sorsában nem jelenik meg sem a megváltás, sem a bűnhődés.
Az ehhez hasonló bukkanókon a narráció segíthetne át, erre a feladatra a filmesek a könyv szerzőjét, Donald Ray Pollockot kérték fel. Azon kívül, hogy ennek nyilván van egy metavonulata, az elgondolás remek. Ki más lehetne ugyanis az elbeszélés, az egész történet terének Istene, minden apró részlet tudója, ha nem maga a regény szerzője? Ráadásul így nemcsak a mindentudó elbeszélő szerepét tölti be, hanem
egyfajta klasszikus értelemben vett rezonőr is, aki folyamatosan képviseli az alkotó nézőpontját,
ezzel biztosítva a befogadó számára a felülnézeti megfigyelés és megértés lehetőségét. Mindettől függetlenül a narráció túlságosan didaktikus, bizonyos pontokon egyszerűen kizökkent a történet ritmusából. Ez pedig tovább növeli a film szerkezeti problémáit – melyek ezúttal leginkább az indokolatlanul sokszor és rosszul használt idősíkváltások következményei –, ugyanis a koherencia fenntartását szolgáló narrátorhang sem tudja betölteni alapvető funkcióját.
A legsúlyosabb probléma azonban az, hogy
a Mindig az ördöggel sem a háború, sem a pszichológiai defektusok, sem a hit terén nem tud igazán újat mondani.
Az első kettő csak vázlatszerűen jelenik meg benne, míg az utóbbiról megfogalmazott állításait már több filmben is láttuk korábban, például nemrég az Isten bárányai című minisorozatban. Egy sajátos vallási anarchizmus bontakozik ki Campos filmjében, amelyben Isten felhatalmazásával bárkiből lehet gyilkos – legalábbis a helyiek meggyőződése szerint. Az teljesen logikus, hogy egy kilátástalan történelmi szituációban az emberek a szélsőségek felé fordulnak (gondoljunk arra, hogy a 20. századi diktatúrák kiépüléséhez hogyan járultak hozzá a társadalmi/gazdasági válságok), azonban annál, hogy semmiben nem lehet feltétel nélkül hinni, hogy a hit ráadásul rossz dolgokra is sarkallhat, árnyaltabb üzenetre lett volna szükség. Az egész közösség hithez fűződő viszonyát szinte szinekdochikus módon jeleníti meg Robert Pattinson Teagardin tiszteletese, aki bár tiszta meggyőződésből, de a hitet mégiscsak hatalmi eszközként használja.
A korábban említettekre reflektálva, érezhető némi törekvés a filmben az egyetemes beszédmódra, folyamatosak a biblikus utalások, és még az is megengedhető, hogy Arvinra egyfajta időközben eltévelyedett messiásként tekintsünk. Összességében azonban semmiképpen sem lehet parabolaként értelmezni a látottakat, ehhez túl sok karaktert túl direkten mozgat a forgatókönyv.
Pedig a szereplőgárda egészen briliáns. Tom Holland visszafogott és magabiztos, Eliza Scanlen, akárcsak az Éles tárgyakban, egyszerre titokzatos és ártatlan, Bill Skarsgård szokás szerint karizmatikus,
a csúcspont azonban vitán felül Robert Pattinson, aki elsőrangú karakterszínészi kvalitásokról tesz tanúbizonyságot.
Fantasztikusan hozza a számító, az önnön nagyszerűségében időről időre megfürdő, a keresztény hitet azonban úton-útfélen sutba dobó vallási vezetőt.
A zene remek, a képi világ a maga kietlenségével tökéletesen szolgálja az atmoszférát. Érdemes figyelni, hogy szinte egyáltalán
nem kapunk tág spektrumú képeket, nagytotálokat, így minden apró rezdülés, a fájdalom összes vonulata átélhető
a néző számára. A Mindig az ördöggel tehát korántsem rossz film, csupán némi eredetiséget és a valódi mélységeket hiányolhatjuk belőle. Fojtogató atmoszférája és remek színészei miatt azonban mindenképpen érdemes megnézni.
Mindig az ördöggel (The Devil All The Time), 2020. Rendezte: Antonio Campos. Írta: Antonio és Paulo Campos. Szereplők: Robert Pattinson, Tom Holland, Bill Skarsgård, Haley Bennett, Eliza Scanlen, Jason Clarke. Forgalmazó: Netflix.
A Mindig az ördöggel a Magyar Filmadatbázison.
