A kényszerszünetről fizikailag visszatérő Recorder a viszontagságos időkben is tartja a frontot a magyar kulturális újságírás területén. Az, hogy a lap szeptembertől újra a polcainkra kerülhet, több szempontból is örömhír, az októberben megjelent 82. számot szemlézve igyekszünk összefoglalni, miért.
Megnyugtató fejlemény, hogy az online platformon is működő magazin számára még mindig fontos a print médiajelenlét, kiváltképp a március óta fennálló helyzet tükrében. Ugyanakkor továbbra is joggal tarthatunk attól, hogy a sokáig terjesztési pontok nélkül maradt periodika kiadásának újraindítását nem tartja hosszútávon eredményesnek a kiadó.
A klasszikus magazinok eltűnése nagyjából tíz éve, a világjárványok kontextusától függetlenül is széles körben ható folyamat,
a gazdasági krízishelyzet még a legelhivatottabb papírhívőket is az online térbe kényszeríti. Ebből adódóan napjainkban presztízsértékkel is bír a printkiadás ténye, és ez halmozottan igaz a szóban forgó sajtótermékre.
Ugyanis a zenei blogformátumban induló, de 2011 óta nyomtatottan is megjelenő Recorder mellől szépen lassan kikoptak a versenytársak a magyar piacon, vagy teljesen megszűntek, vagy online tartalomszolgáltatásra álltak át. A Recorderrel kissé paradox módon épp az ellenkezője történt: bizonyos számok bővebb tartalommal szolgáltak az online felülethez képest. A weboldal jobbára az aktuális hírek és a fontosabbnak tartott, a havi számban is megjelenő cikkek gyűjteménye volt egy ideig, és habár ez a tartalmi eltolódás mostanra már kiegyenlítettebb, érzékelhetően még mindig a nyomdafestékkel szedett oldalak élveznek előnyt. Tény, hogy a magyar (könnyű)zenei újságírás jól körülhatárolható, viszonylag szűk olvasóközönséggel rendelkezik, de
a Recorder nem kényelmesedett bele a kvázi egyeduralkodó szerepbe.
Vállaltan a zenei színterek lehető legszélesebb spektrumát ölelik fel a lapszámok, amelyekben napjaink igényeihez szabva a klasszikus újságírás értékeit a kritikák és interjúk mellett más műfajú, nagy szakmaisággal megírt cikkek is helyet kapnak.
Az októberi lapszám az újraindulás óta a második. A minőség egyáltalán nem változott, ahogyan szerencsére a terjedelem sem.
A zene egy igen hálás téma újságírói szempontból, hiszen mindig van miről írni, még akkor is, ha nem pörögnek annyira az események. Ez meg is látszik az októberi lapszámon. A hirdetéseket és promóciós cikkeket leszámítva végig érdekes és feszes marad, a rovatok pedig tartják a megszokott struktúrát.
Az első oldalakon a Lemeztáska rovatban Galla Miklós tárulkozik ki kedvenc zenéin és a hozzájuk kapcsolódó történetein keresztül. Ez a rovat a kezdetek óta különleges helyet foglal el a magazinban: általában valamilyen aktualitáshoz vagy a lapszám tematikájához kötődő művészeket kérdeznek meghatározó zenei élményeikről. A válaszadók őszinteségének következtében sokszor igen bensőséges, humortól és önkritikától sem mentes cikkek születnek. Galla Miklóst a nemrég megjelent szólólemeze hozta a rovat porondjára, ám Soós Tamás kérdései nemcsak e köré szerveződnek, a cikk végére egy egész élettörténet bontakozik ki előttünk. Ezt követi egy hiánypótló popkulturális visszatekintés a Past Perfect rovatban, amely az amerikai rap és hiphop szcéna egyik kultikus folyóiratának történetét dolgozza fel két oldalon. A The Source-ról és a hozzá kapcsolódó díjátadóról egy igen alapos cikk született Kollár Bálint tollából,
a témáról egy ennél hosszabb szöveget sem lett volna megerőltető elolvasni.
Habár az ezt követő Trend részleg oldalszáma elcsúszott, és a többitől eltérően nem egyezik a tartalomjegyzékkel, hasznos cikkekből áll össze ez a blokk is, érzékenyen reflektál aktuális jelenségekre. Szó esik a streamingszolgáltatók térnyerése következtében kialakult zenész-középosztályról, emellett a vogue nevű táncstílus magyar meghonosítóival, Daniel és Koni Milan táncosokkal olvashatunk interjút. A Távol-Keletre való kikacsintás jegyében a Blackpink nevű lánycsapattal foglalkozik Frank Olivér, bemutatásán keresztül betekinthetünk a globális babérokra törő K-pop műfaj fejleményeibe.
A portrérészleg David Byrne életművét tekinti át,
természetesen a Talking Heads ikonikus frontemberének nagy számú zenei közreműködéseiről is szó esik benne, a legeredményesebbeket a 20. oldalon praktikus módon egy szövegdobozba ki is gyűjtötte a szerző, Huszár András. A szemgyönyörködtető, olvasóbarát megoldások egyébként a Recorder minden számára jellemzők. Igaz, első ránézésre viszonylag zsúfoltnak hatnak a velős szövegekkel és bőséges képanyaggal ellátott oldalak, ettől függetlenül igen hasznosak a fentihez hasonló minilisták és kiegészítő információk. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy ilyen, nagyobb lélegzetvételű írásnál tűnik fel igazán, hogy az alcímekkel való tagolás mekkora segítséggel szolgál az olvasó számára, kiváltképp a nagy ismeretanyagot megmozgató portrécikkek esetében.
Ugyanakkor a tartalmak strukturáltsága néha a negatívumokat is láthatóvá teszi.
A Byrne-portréban az utolsó bekezdések furcsán terjengősnek hatnak, aminek az az oka, hogy az írás összegző-befejező gondolatai nem kaptak önálló címzést. Emiatt vizuálisan nem különülnek el eléggé a portré utolsó, alcímmel ellátott részétől a zárósorok, ennek a szerkezeti egységnek a felismerését nem túl elegáns módon az olvasóra bízták a szerkesztők.
Az interjúrészleg sem hazudtolja meg a termékeny eklektikát: a világhírű zenészekkel is játszó Pándi Balázs számol be jelenlegi munkájáról, a címlapon szereplő Platon Karataev zenekar többek közt az új albumáról mesél, érdekes adalékként pedig feltűnik Kormos Anett humorista, ő is nagyinterjú-terjedelemben. Kormossal Varga Ferenc beszélget, és bár kifejezetten érdekes a dialógus, először indokolatlannak tűnik a lapszámban. Szerkezetileg viszont egyértelmű, hogy a tömény zenei tartalmakból a filmrovatba való átvezetéshez a Mundruczó Kornéllal készült velős interjú túl nagy váltás lett volna. Valószínűleg így ékelődhetett be a humoristával készült anyag a két rovat közé, szerencsére teljesíti is a ráosztott átvezető szerepet.
Az utolsó oldalakon a kifejezetten filmekkel foglalkozó szekció valamivel rövidebbnek tűnik a megszokotthoz képest,
de a jól megírt, ömlesztett zene- és filmkritikák hozzák a minőséget.
A Recordernek van még egy sajátos jellemzője, amiről eddig nem esett szó: ingyenesen elérhető a terjesztési pontokon. Vagyis bérmentve fogyaszthatunk nem mindennapi kulturális tartalmakat, ráadásul birtokolni is jó érzés egy-egy lapszámot, hiszen a papír minősége és a tördelés igényessége mindig emlékezetes olvasmányélményhez juttat.
Nem meglepő tehát, hogy egyedüli bevételi forrásnak a hirdetések maradnak.
A reklámok sok fölösleges helyet foglalnak el, de igazodnak a magazin tematikájához, és általában organikusan belesimulnak a dizájnba, többek között körültekintően megtervezett koncertpromóciós anyagokról, lemezborítókról vagy épp művészeti és szakmai események miniatürizált plakátjairól van szó. Ellenben felfedezhető a hirdetés valamivel zavaróbb formája az időről időre becsúszó PR-cikkekben.
Az októberi számban ráadásul találkozhatunk egy MagNet Bankot promotáló anyaggal is, amely első látásra könnyen összetéveszthető egy átlagos Recorder-cikkel. Ez még akár dicséretes is lehetne: a vizualitásért felelős szerkesztők ügyelnek arra, hogy a promóciós céllal bekerülő szövegek ne bontsák meg az összképet. De mégis ott motoszkálhat bennünk a csalódottság, amit akkor érzünk, mikor először bedőlünk az álcázott hirdetménynek. Főleg abban az esetben, ha nem a zenéhez vagy művészethez szorosan kapcsolódó téma van terítéken.
A Recorder mindent egybevetve továbbra is meghatározó zenei orgánumként van jelen a hazai médiapiacon,
és egyben a zenei-művészeti közeg tárgyfétisét is kiszolgálja az igényes lapszámokkal. Reméljük, hogy nem lesz szükség többé a printkiadás hosszabb szüneteltetésére, az itthoni zenei színtér egy komoly szakmai fórumát veszítené el vele.
Recorder, 2020/10.
Borítófotó: Arthungary
