Orcsik Roland verseinek beszélője próféta próbál lenni egy olyan világban, ahol többé már nincs szükség rá, ahol a csend az igazi érték. A némaság azonban ellentétben áll a prófétaléttel, hiszen a küldetés az isteni üzenetek, tanítások közvetítése az emberiség számára.
Ellentétek szervezik a kötetet: a némaságot a hanggal, a múltat a jelennel, a próféciát a propagandával állítja szembe a versbeszélő sokszor egyetlen versen belül is. Figurája két ellentétes énre válik szét.
Az apa alakja nem értelmezhető a próféta nélkül, a próféta karaktere pedig az apa nélkül.
E két szerepkört egymással nyelvileg is nehéz összeegyeztetni, az eltérő retorikákkal összefüggésben más-más stílus és gondolkodásmód tartozik hozzájuk. A szavak roncsolása, a töredékes nyelv, a grammatika hiánya a kontrollvesztett isteni hírnök sajátja, míg az édesapa a családjával való kapcsolattartása során egy oldottabb, köznyelvibb, bensőségesebb nyelvet birtokol, a közéleti, aktuális témák esetén pedig nem riad vissza a trágár nyelvhasználattól sem.
A versbeszélő alaptapasztalata, hogy a mai világban már nem kellenek próféták, nem szabad kimondani(uk) az igazságot, ha boldogulni akarnak az életben: „Dugulj el, próféta, / ha kedves / a zsíros állás” (Megfelelő helyen, megfelelő időben). Ez állandó konfliktusforrást jelent, mivel a hangsúly az igazság kimondásán, kimondhatóságán van, így felmerül az egyéni szólásszabadság és véleményformálás kérdése is. A versbeszélő szerint a próféták feladata az idők során egyre nehezebbé vált. Bár korábban is alig találtak meghallgatásra, de legalább hallathatták hangjukat, míg napjainkra már ez a lehetőség is elveszett,
a külső nyomás miatt öncenzúrára kényszerülnek.
A családapa lelkében még él a harcias próféta, aki ugyanakkor félti egzisztenciális biztonságát, gyermekeit, és korábbi rossz élményei miatt megpróbálja elfojtani magában a késztetést. Ezt a tapasztalatot a Tök című vers viszi színre a legkövetkezetesebben, mely Ninive városának és a tök bibliai motívumának sajátos értelmezése. A beszélő napjainkban veszi fel Jónás szerepét (bár prófétai nevét nem tudja meg az olvasó), mégis az apa szerepköre válik dominánssá, ahogyan egyébként a kötet legtöbb versében: „Te teremtetted, / ám kiszáradt a tök, / akkor miért hagyod / életben Ninivét? / Rendben, én sem kockáztatok, / munkahelyem, családom van” (Tök).
Jól példázza ezt a Karthágó című írás, amely egy családi reggelibe enged bepillantást, vagy a Tüskéshátú kollégák, amely a kertbe költöző sündisznókra fókuszál. Olykor azonban a szövegekbe ékelődnek az elnyomott próféta gondolatai, ezzel összefüggésben pedig roncsolódik a nyelv mellett az adott szöveg felépítménye is. A Rögzítésben figyelhető meg ez a folyamat leginkább. A beszélő felvette gyermeke és saját hangját is mobiltelefonjára, melyet vonatozás közben újra és újra meghallgat, egészen addig, amíg önmagát torzul kezdi hallani, hangja „egyre élesedett, feszített. Mintha fel akarna forrni.” Ezzel párhuzamosan a korábbi gondolati-történeti egység szertefoszlik, az ideiglenesen előtérbe került prófétaszerepkör másfajta nyelvezetet hív és ír elő.
Ilyen értelemben nem beszélhetünk tehát egységes szövegvilágról vagy szabályos formaszerkezetekről.
A grammatika már nem összetartó erő, a szóalakok széttörnek, olykor elmaradnak a kezdő- vagy zárószótagok. Ahogyan az ábrázolt világból, úgy tűnik el belőlük is az értelem. Ezen művek többek között társadalmi-politikai jelenségekre is reflektálnak („Csak egy újabb álhír; diktál; durvul a kampány.” [Folyt. köv.]). A próféta útmutatásra törekszik, a benne uralkodó haraggal próbál kitörni a csend korlátai mögül, ugyanakkor kilátásban lévő lehetőségei kétségekre adnak okot: „a sárkány szörnyen mérges, / nem okádhat tüzet, / eloltja az óceán” (Sárkány). Talán ez az elfojtott düh az, ami a Tandori-versekre emlékeztető nyelvrontások előidézője is lehet. A Melléütésekben mintha a kötet központi nyelvrontó eljárásaira utalna a beszélő: „nem javítok ki semmi hibát”.
Az intertextualitás szempontjából is nagy tudatosságot mutat a könyv,
hiszen olyan szerzők műveire ismerni benne, akik a költő váteszi szerepfelfogását képviselték. Ady-allúziókra példa a Melléütések egy versszaka, amely a Sem utódja, sem boldog őse című verset idézi. A Diagnózis című versben nyílt hivatkozás is történik a költőre: „fölütöm az Ady-kötetem / a Nincs itt ország című versnél”. A tűz oszlopai ciklus nyitóverse, a Védjegy pedig a Te előtted volt című Ady-költeménnyel állítható párba. A két alkotó poétikai módszerei között is megfigyelhető kapcsolat – Adyhoz hasonlóan Orcsik is szívesen alkot új szavakat. Ilyen például a Karthágó című versben megjelenő „hírmoslék” vagy a Madarat hajtogatban a „hír-pozitív”.
A művek tematikusan és hangulatvilágukban is rendkívül változatosak.
Míg az egyikben a háborúról, addig a másikban a gyászról vagy éppen a családi békességről elmélkedik a beszélő. Az egykori próféták küldetéstudatával szeretne fellépni, változást generálni, máskor elidőz egy transzcendens élménynél, melyet éppúgy képes megtapasztalni egy templomban, mint a Tisza-parton.
Orcsik tudatosan játszik az olvasói elvárásokkal, meglepő hirtelenséggel témát és nyelvezetet vált egy-egy művön belül is. Ezzel összefüggésben a versek elrendezése sem arányos, ugyanis az egyik ciklust (Tarolás) önmagában alkotja a Fekete péntek című szöveg. E több mint tízoldalas kötetzáró versben a nyelv végleg darabokra törik.
A beszélő itt elérte a lehetséges közlésmódok „legalját”, azt a pontot, ahol a szavak már nem elegendők.
A versnyelv már nem (föl)épül, a szerephatárok elmosódásával egyre zavarosabbá válik. Bár az elgépelések kifejezhetnék a minél gyorsabb közlés vágyát is, ebben az esetben inkább a kontrollvesztést reprezentálják: „a világkorszak a kútból és üstből sáskasereg / a napokban keres halált de a halál / elmegy elöl az első / jaj múl és azu még kat jaj / ja rsl sgaaa tff / dfw”.
Ez a kötetzárlat ugyan logikus, viszont nem feltétlenül okoz katarzist.
A versek nehezen megközelíthetők, a dühös-művészi kísérletezések a dadaistákhoz visszanyúló költészetet sejtetnek, melynek eljárásmódjai termékeny párbeszédbe lépnek a koncepcióval: mivel a próféta hangját elfojtják, nem képesek segíteni az értelmezésben. Ahogyan a próféták számára a kimondás, úgy az olvasó számára a művek befogadása is nehezített, meg kell küzdeni a szövegekkel.
Orcsik Roland: Legalja, Forum (Újvidék)/Kalligram (Budapest), 2020.
A borítófotót Bereczki László készítette.
