Az amerikai alternatívrock-szcéna egyik legegyedibb hangja, a The National élén megismert Matt Berninger októberben jelentkezett első szólólemezével. A Serpentine Prison igyekszik kidomborítani a dalszerző kvalitásait, szokatlanul nagy kitérőt téve az indie folk mezsgyéin, de nyolc The National-lemez után kérdéses, Berninger mennyi mondanivalóval tud még szolgálni nekünk.
Kevés olyan zenekart sorolhatunk fel, amely a 2000-es évek alternatív és gitárzene-forradalmán felkapaszkodva a mai napig egyedien és relevánsan tud szólni a közönségéhez. A szűkös listára a The National kétségkívül az elsők között kerülne fel, de a banda szintúgy erősíti azoknak a táborát, amelyek
a népszerűségük építését nem kapcsolták össze a divathullámokkal.
Sőt, bizonyos tekintetben a The National egy ideje maga alkotja a saját hullámát. Bár alapvető szerzői attitűdjétől 1999-es megalakulása óta aligha mozdult el, a zenei körítés mindig változott, ügyesen kerülve az önismétlést.
Ugrásszerű reformokra talán azért sem volt szükség, mert már az első, cím nélküli album is hordozta a védjegyüknek mondható,
melankolikus és érett hangvételt, ami hozzásegítette őket a világhírhez.
És ez a tonális jellemző elsősorban a frontember Matt Berninger érdeme. Az alaprecept adott volt a rögtön felismerhető, bariton énekhanghoz párosuló érzékeny szövegekkel, a hangszerelés pedig lemezről lemezre messzebb rugaszkodott a debütáláskor még esetlennek hangzó americanás stílusjegyektől, és ez nyerő manővernek bizonyult. Az americana-altcountry vonalon az akkoriban már gőzerővel működő Calexico és a szárnyait bontogató Sam Beam (Iron & Wine) mellett nehéz volt labdába rúgni, de eközben a friss New York-i bandák, mint az Interpol, a Strokes és a Walkmen utat törtek az indie-burjánzásban, ami rokonszenves volt a gitárzene felé kacsintgató formációnak.
A kortársakat annak rendje és módja szerint hamar maga alá gyűrte az önismétlésből származó érdektelenség, a The National viszont egyre biztosabban menetelt előre, jobbnál jobb dalokkal, következetesen tartva magát a bensőséges művészi alapkoncepcióhoz. A sikerben közrejátszhatott, hogy Berningerék úgy törtek be a gitárzenére kiéhezett közegbe, hogy zenéjükben nem a gitáré volt a főszerep – és az idő őket igazolta. 2005-ös Alligator című albumukon minden a helyére került. Első teljesen önazonos megszólalásukat hosszú felívelés követte, amelynek eredményeképpen munkásságuk a mai napig iránymutatóként áll a színtér zenekarai előtt.
Matt Berninger ezután 15 évvel érezte elérkezettnek az időt első szólólemezéhez. Habár ő azok közé tartozik, akiknek sejthetően mindig is jól állt volna a szólóprojektek szerzőközpontúsága, ez mégis váratlan húzásnak tűnik. Ha abból indulunk ki, hogy a The National munkáit átható személyesség nagyrészt az ő szövegeiből és dalszerzői-frontemberi szerepéből eredeztethető, joggal merül fel a kérdés, hogy
mi maradt a nyolc lemezből álló életművön túl kimondatlanul?
A bennragadt témákból eddig egyszer kaphattunk ízelítőt: Berninger az EL VY névre keresztelt mellékprojektjében Brent Knopffal (Ramona Falls, Menomena) alkotott indie szupergruppot 2015-ben, de az inkább tűnt hobbikísérletnek, semmint az anyazenekaron kívüli kibontakozásnak. Az önálló közlés igényére így nem sok jel mutatott a Serpentine Prisonig, ami október közepén érkezett meg a 2020-as év letargikus káoszába.
A szólóanyag indításából nem épp az körvonalazódik, hogy az énekes ki akarna szakadni korábbi alkotóköréből: a My Eyes Are T-Shirts akár a Trouble Will Find Me egyik trackje is lehetne. Azt azonban előrevetíti az egész lemezre, hogy
Berninger nem a klisészerű, végletekig lecsupaszított hangszerelést választotta egyéni megszólalásául:
az aprólékos zeneszerzői munka, a leheletfinom, részletgazdag rétegek mind az anyazenekar alkotómetódusából örökítődhettek át. A dalsor a harmadik szám tónusváltásával szakítja meg a kezdeti vonalat, a One More Second visszaröpít a 2001-es debütalbum Americana stílusához, igaz, jóval érettebb formában. A Serpentine Prison ettől kezdve kifejezetten rájátszik erre a visszatekintő attitűdre, és számtalan stíluselemet és alzsánert felvonultat a folk-country tengelyről.
A megoldások közti lavírozás révén mindegyik szerzeményre jut legalább egy megkülönböztető hangulatkép. A negyedik Loved So Little például mintha egy amerikai sivatagból szólna: előkerül a szájharmonika, majd a vonós hangszerek harmóniadúsításában fárad ki a dal. A fúvósszekció felbukkanása további ínyencségekkel kecsegtet, és szépen fokozza a Take Me Out of Town líraiságát, ami után a Collar Of Your Shirt gitárjátéka ereszkedik vissza a földre. A dalok egymás közti emelkedő-süllyedő viszonya kellemes hullámérzetet ad, csakhogy az album második felében minden igyekezet ellenére egyre feltűnőbb, hogy ez a változatosság nem elég a figyelem fenntartásához.
Nagy asztalborogatásra és meghökkentő stílusszintézisekre persze senki sem számított Berningertől – talán nincs is olyan figurája a könnyűzenének, akitől idegenebb lenne mindez egy szólóanyagon. Inkább azzal van baj, hogy
az intim hangvétel és a lassú ütemek közé látszólag automatikusan egyenlőségjel került.
Hogy középtempó fölé nem merészkedik majd az anyag, a szerző személyiségét és a The National-diszkográfiát ismerve várható volt, de míg a zenekarban megvannak a módszerek a mélabús hangnem ritmusbeli ellenpontozására, addig a szólólemez kontextusában már-már túlzónak hat ez a komótos csordogálás.
Pedig a dalok nem terpeszkednek és nem mondhatók unalmasnak sem – erről tanúskodik, hogy a lendület hiánya nem okoz gondot, ha egyenként hallgatjuk őket. Az már annál inkább észrevehető, hogy a vontatott merengés a témák fölött nem mindig tesz jót a szövegeknek, főleg akkor, amikor Berninger óvatosan kerülgeti a túláradó patetikusságot. A Loved So Little például erősen küszködik a gyengébb sorokkal, jóllehet, a
Nick Cave-dalokra emlékeztető húzásával és kellemesen lejtő refrénjével messze ez az album legfülbemászóbb darabja.
Mindent egybevetve, Matt Berninger a szövegírásban és a komponálásban annyira önmagát szerette volna adni, hogy megfeledkezett a tetőpontokról, noha egyetlen tempóváltásban kiteljesedő dalszerkezettel már sokkal izgalmasabbá tehette volna az anyagot. Erre, talán nem is annyira tudatosan, de kísérletet tesz a zárlatot megelőzően az All For Nothing, ám a kamarazenekari emelkedés ebben az esetben is lágyan elsimul a katarzis előtt.
A tetőpont elhagyásával tartalmi centrum nélkül maradt dalsor felemás utóízzel engedi el a hallgatót. Aki kedveli a The Nationalt, az valószínűleg nagyon szeretné szeretni a Serpentine Prisont. Azonban hiába szoktunk hozzá a közepes fordulatszámon pörgő filozofáláshoz, a mondanivaló nem tud a puszta visszatekintésen túllendülni, így nehezen találhatunk összetettebb üzenetet a gyönyörűen összefogott rétegek között.
A Serpentine Prison végül nem ad választ arra, hogy mi maradt Matt Berningerben a The National dalain túl,
csak annyit tudhatunk, hogy a semminél biztosan több. Ez igen sovány vigasz, még úgy is, hogy némi újdonságként a lemez tanúbizonyságot tesz arról, hogy a dalszerző a kifejezetten szirupos-szentimentális hangnemből is képes egészen jó számokat kerekíteni (One More Second). Hogy az első önálló album így sikerült, nem kell feltétlenül kudarcként elkönyvelnünk. Azonban ha Berninger a folytatáson töri a fejét, csak remélhetjük, hogy azt merészebben teszi, mert legközelebb ez a búsongó nyugalom nem lesz elég.
Matt Berninger: Serpentine Prison, Concord Records, 2020.
A borítókép Chantal Anderson fotója.