Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy író. Egy szép napon elzarándokoltam távoli otthonába, hogy kikérdezzem egy másik íróról, akit ő valamikor nagyon szeretett. Hogy aztán miért fogyatkozott meg a szeretete, az egy másik történet. Na, most én, oktondi nebuló egy átkozott pillanatban gyanútlanul érdeklődtem ennél az írónál más egyebek mellett arról is, hogy mit gondol annak a másik írónak a humoráról. Pontosabban szólva, hogy a szövegei humorosak-e.
Ez az író pedig, láss csodát, úgy kikelt magából, hogy talán még a foteljéből is felemelkedett. Ugyan miért kéne egy írónak humorosnak lennie? – óbégatta, és megrázta öklét. – Korok ócska divatja, ostoba olvasók elvárása, hogy az irodalom legyen ilyen is, olyan is, meg amolyan is. Minek oda az a fába szorult humor? Hát hol van az előírva, hogy egy irodalmi műben benne kell lennie a humornak?
Akár hiszitek, akár nem, nemcsak az az író volt velejéig humortalan, akiről ezt az ökölrázósat kérdeztem, hanem emez is, ez az ökölrázós.
Az elméletészek már nagyon sok dolgot leírtak a humorról, a komikumról, az iróniáról. Ezeknek egy jó részét ismerem, mégis van bennem egy elégtelenségérzés, így hát kénytelen vagyok kifejteni a saját vélekedésemet.
Hangsúlyozom, ez az esszé csakis a szépirodalomban fellelhető humorról értekezik. Ennek is nagyon sok formája van, ám
én most csakis a számomra legkedvesebbről és a legkomolyabban vehető humorról fogok beszélni.
Az igazi humor számomra nem más, mint amikor a szöveg olyan komolyan veszi a megírandó problémáját, hogy a ráközelítés finoman túlzó mértékében megjelennek eladdig ismeretlen részletek, az ábrázolt valóság pedig a túlságos közelnézetben enyhén torzulni kezd.
Ez nem a burleszk humora, nem a váratlanság meghökkentő ereje vagy a szituáció komikuma, hanem a monománia grandiozitása, amely, ha hüvelyknyit túlszalad önnön mértékén, mindjárt megmutatja a nagyszerűben a kisszerűt is. Ahhoz, hogy erre képessé tegye magát az író, az ábrázolandó dologgal kapcsolatban nagyon mély, belső ismeretre van szüksége. Ez egy kétoldalú ismeret.
Egyrészt egy érzéki, megélésbeli, hogy ne mondjam, empátiaalapú viszony, másrészt egy intellektuális, analitikus kapcsolódás is, amely, ha kell, képes színeire bontani vizsgálati tárgyát, és akár hosszú előadást tartani róla.
A két viszonynak egyszerre kell működnie a szövegben. Az empátia bevon, az analitikus leírás pedig hirtelen távolít, vagyis distancíroz. Kettős látásunkban kettős képet kapunk a tárgyról. Ez nem a humor affektusának egyik vagy másik partikuláris eszköze, hanem a lehetséges szemléletek totalitása, a belső és a külső ismeret együttes jelenléte, a holisztikus megmutatkozás.
Ezért az igazán humoros szöveg egy kicsit mindig olyan, mint a mese, tükör a tükörben.
Amikor az idős, magas rangú író szemei, miközben a kérdésemet esetlenül és félszegen formálgattam, elkerekedtek, éreztem, hogy rossz terepen járok. Persze fiatalon is rátarti és gőgös voltam: a humor nem magánterület, gondolhattam magamban, legfeljebb néhányan privilegizált viszonyt óhajtanak foganatosítani vele kapcsolatban. Nem tágítottam.
A belső ismeret és az empátia abból a mély tapasztalatból táplálkozik, hogy az illető megéli az élet teljességét, amelyben az ő személyisége egyszerre bármilyen lehet vagy lehetne. Az egyszerre lehetséges variációk végtelenségében pedig a személyiség egészének éppen azt a felületét fordítja a másik ember felé, amelyik inkább a másikat jellemzi. Vagyis a másik ember késztetéseit, belső vágyait, irányultságait saját magában ismeri fel. Ez akár ő is lehetne. Ebből ered egyébként az a félvalós hiedelem, hogy az írónak minden figurája a saját személyéből ered, vagy legalábbis abból táplálkozik. Hiszen ott lakik bennünk a saját kontúrokkal nem rendelkező, mindig a másiktól függő és döntésképtelen szépleány, a számító, érzéketlen pszichopata, az önző fejedelem vagy a pillanatonként hangulatot váltó, féltékeny hisztérika.
Amikor ott ültem a haragtól felgerjedő írófejedelemmel szemben, azt gondoltam, hogy én is velejéig humortalan vagyok, mert túl nagyra értékelem a gondolataimat, és ezek kifejtésének széles medrében olyan pátoszos unalommal áradnak az öntetszelgő szavak, hogy nincs az a derű, amely a felszínre zavarna akár csak egyetlen ficánkoló kacajt. Az én áradásom olajos, sűrű, fekete és nehéz. Valójában azonban nem magamról gondolkodtam, hanem az íróóriásról, akivel szemben nem találtam volna illőnek, hogy arcomba permetező nyálát letöröljem magamról. Ismertem a szövegeit, és igen nagyra tartottam őket. Sokat tanultam belőlük, olvasásukkor lestem a titkaikat.
Írásainak mélyben gyökerező kíváncsiságát egy magányos és nagyon komoly tudós görnyedt hátának kérdőjelével lehetne leginkább megragadni.
A külvilág lombjaiból lecsippentett valóságdarab a tudós szeme előtt parányi méretűvé zsugorodik,
a csipesz engesztelhetetlen szorításának rabja lesz, majd belepottyan a Petri-csészébe. Mielőtt szikét ragadna, a görnyedt hátú tudós letépi magáról a kabátot, hiszen a valósággal épp csak az imént lépett be az ajtón, aztán odaszalad a csaphoz, hogy kezet mosson. Minthogy a tekintete ettől fogva rögzítve van a Petri-csészén, jövés-menés közben úgy fordul görnyedt törzsén a fej, mintha csak faragva lenne. Gumikesztyűt húz, a szikét régies bőrtokból emeli ki. A nyelve hegye öntudatlanságának piros kis mérőzászlócskája: minél közelebb siklik a szája sarka felé, lénye annál kevesebbet tud önmagáról. Felkapcsolja az asztali lámpát, szemgödrébe nagyítólencsét illeszt. Bal kezében most egy másik csipesz villan, melynek szárvégei barázdált lapocskákban végződnek; ezzel rögzíti a rakoncátlan valóságot, melyről hajszálvékony rétegeket próbál különválasztani a jobb kezében nyugvó szike finom mozgatásával.
Az izgága kis valóságdarab halkan jajveszékel.
A tudós keze megáll. Közelebb hajol a tárgyához.
A nagyítólencsével kiélesített tekintetét rajtatartja a metszeten, a jobb kezében lévő kést leengedi az asztallapra, és anélkül, hogy odanézne, felvesz mellőle egy tárgylemezt. A tudósfej mozdulatlan, a kezek önállóan dolgoznak alatta. Bal kezével ismét csipeszt cserél. Összefogja a valóságmetszetet és ráhelyezi a tárgylemezre. Csak le ne harapja a nyelvét!
Amennyire tagjai engedik, most felegyenesedik, törzsből hátraveti görbe hátát. Elmosolyodik és összeüti a tenyerét. A tárgylemezt a mikroszkóp tárgyasztalára emeli, a leszorítóval rögzíti.
Nyílik az ajtó. Egyetlen csuklómozdulattal kitessékeli a betolakodót. Most a valóság több színre bontása történik. Senki se zavarja!
De milyen is ez a nyughatatlan valóság?
A mikroszkóp kör alakú ablakában egy darabig csak szösz-derengés, morzsás kavargás látszik, ám ahogy a tudós az élesség finombeállító csavarját tekergeti, a világ ködéből lassan kiformálódik egy alak. A tudósnak jobb kezében toll van, alatta papír, és máris vakon jegyzetel, hogy leírja a külalakot, a mozgást, az anatómiát, a viselkedést, de legnagyobb bánatára az alak ugyanolyan gyorsan, ahogy körvonalakat kapott, el is illan.
Megint kopogtatnak. Nyílik az ajtó.
– Kornél!
– Hagyj már békén! Rendkívüli munkában vagyok. Hagyjál, hagyjál! A külvilág kint maradhat! Csukd be azt a rohadt ajtót, Amálka! Tőlem kulcsra is zárhatod.
A mikroszkóp nyílásában ismét megjelenik egy alak. Egy mozgó vonalka, rajta egy ponttal, és mellette mintha most kirajzolódnék egy másik forma is. Ez inkább egy horogra hasonlít, vagy talán kampóra. De mintha ennek a szára fölött is alakulna egy apró karika. Aztán az előbbi vonalka, az egyenes, ismét eltűnik.
A görnyedt hátú tudós eltátott szájjal emelkedik el a műszertől, a homlokára csap.
Hozzáfog a látottak lejegyzéséhez. „A valóság egy el-eltűnő felkiáltójel, és egy nagyon halovány kérdőjel, ráadásul úgy, ahogy van, az egészet valaki fejtetőre állította. Így találkozik a vakmerő és megkérdőjelezhetetlen igazság a ráirányuló, végső és univerzális kérdéssel.”
A harmadik kopogtatásra a tudós odamegy az ajtóhoz, és szó nélkül bereteszeli. Utána a kilincsen átvet egy láncot, többször megtekeri rajta, végét pedig a közelben álló orvosi komód vaslábára csavarja, és lelakatolja.
A következő napokban a tudós lázas buzgalommal jegyzetel, kutakodik. Újabb metszeteket készít, különböző vegyületekkel festi meg a valóság belső szerkezetét, hevíti és fagyasztja a szerves üledéket.
Egyszer megcsörren a telefon. Előbb csak lecsapja, majd amikor újból csörren, kirántja a falból. „Nem hagynak dolgozni”, morgolódik és megrázza az öklét a plafon felé.
Nagy bánatára a felkiáltójel többé nem jelenik meg, de a kérdőjel moccanatlanul továbbra is ott kuporog a világegyetem mikronikus kavargásában.
A tudós heteken és hónapokon át, étlen-szomjan vizsgálja az értelmetlennek és jelentéktelennek tűnő valóságot, melynek tetemesebb részét kizárta a laboratóriumából.
Miután Amálka nem tűnik fel többé a tudós laborjában, visszamegy a konyhába, letesz az asztalra egy kis darab gubót, mellé pedig egy papírt helyez, melyen ez áll: „Itt van az a kecskeszar, amelyet oly nagy áhítattal hoztál haza a tenyeredben, hogy benne megfejtsd a világot, te agyalágyult. A konyhában összecserélted a befejezetlen reggelid maradékával.” Majd átmegy a nappaliba, összepakolja nélkülözhetetlen tárgyait egy bőröndbe, és visszaköltözik a határ menti faluból a városba, ahonnan Kornél eleve azért költözött el évtizedekkel korábban, hogy lehetőleg senki se zavarja.
Persze annak a mondatnak a végére, amely azt kutatja, vajon Amálka eddig hogy bírta ki megszállott férje mellett, nyugodtan kanyaríthatunk kérdőjelet.
Az utolsó mondatunk azonban mégsem ez lesz, hanem valami más.
Kornél a lázas kutakodással töltött hónapok alatt végül megértette a leckét. A kakaós csiga elszáradt csücskéből nem megérthető a valóság, főleg akkor, ha az az ajtaján dörömböl.
A fotókat Csányi Krisztina készítette.
