Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-történeteit talán már túlságosan sokszor feldolgozták, ezért is volt rendkívül ígéretes az Enola Holmes, amelyben a dedukció mesterdetektívjének „titkolt” kishúga a főszereplő.
A rengeteg film- és tévésorozat mellett társadalomtudósok és kultúrakutatók is foglalkoztak Conan Doyle műveivel. Például Siegfried Kracauer A detektívregény című könyvében kultúrtörténetileg elemzi a Holmes-sztorikat, Thomas A. Sebeok és Jean Umiker-Sebeok Ismeri a módszeremet? című munkájukban pedig jelelméleti szempontból közelítenek a mesterdetektív mitológiájához.
Tehát egy agyonadaptált és agyonelemzett irodalmi alapanyagról, illetve karakterről van szó, akiről persze próbált újat mondani például a Benedict Cumberbatch-féle modernizált Sherlock-sorozat, vagy az Ian McKellen főszereplésével a visszavonult nyomozóról mesélő Mr. Holmes. Nancy Springer 2006 és 2010 között publikált detektívregényei kiváló alapanyagnak kínálkoztak a Holmes-mitológia megújításához, mert ezek nem Sherlockra, hanem Enolára, a magánnyomozó kishúgára koncentráltak. A Magyarországon is megjelent Az eltűnt márki esetét dolgozta fel a koronavírus-járvány miatt végül a mozikat elkerülő és
a Netflixen bemutatkozó Enola Holmes, amelynek a feltörekvő tehetség, Millie Bobby Brown az egyetlen igazi erénye.
Enola az élő bizonyíték arra, hogy a briliáns logikai képességek a családban maradnak, és ha az idősebb báty, Mycroft nem is tud élni velük, majd a fiatal generáció tagja megteszi ezt helyette. Ám a Jack Thorne (Skins, Az Úr sötét anyagai) forgatókönyvéből Harry Bradbeer (Fleabag) által rendezett Netflix-filmben gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a tinidetektív-palánta akármennyire tehetséges, vaskalapos fiútestvérei, főleg a kőkonzervatív Mycroft gátolják őt abban, hogy Sherlock nyomdokaiba léphessen. Miután Enola tizenhat éves korában az őt kiokosító édesanyja, Eudoria eltűnt, a lány nevelése a két férfire maradt.
Persze a felvilágosult anyuka nem azért tanította Enolát ravaszságra, harcművészetre és természetesen a dedukció „szuperkészségére”, hogy a tinilány csak úgy beletörődjön sorsába, és élje az átlagos angol kisasszonyok életét. Főhősnőnk férfiruhát ölt és útra kel, hogy megkeresse édesanyját, illetve közben leleplezzen egy konzervatív összeesküvést is, amely az 1884-es választási reformtörvény elfogadását hivatott bojkottálni. Nem mellesleg, ezzel összefüggésben meg kell védenie a nála nem sokkal idősebb arisztokrata fiút, Tewkesburyt, akinek élete azért van veszélyben, mert szavazata döntő fontosságú lehet.
Ha hasonlítani kell, akkor az Enola Holmes leginkább a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmesok nyomdokain jár,
azaz stílusát és karakterrajzait tekintve leginkább a brit rendező munkáit idézi. Persze Harry Bradbeer rendezése korántsem olyan parádés, mint Ritchie-é, sőt felpörgetett előadásmódja, játékossága, posztmodern ironizálása és önreflexivitása (a főhősnő sokszor a kamerába néz, és kiszól a nézőnek) inkább erőltetettnek, semmint bravúrosnak hat.
Az Enola Holmes minden igyekezete ellenére egy jobbfajta tévéfilm benyomását kelti. Van egy-két látványosabb akciójelenete (amelyekért hatalmas dicséret jár a karakterével megegyező korú Millie Bobby Brownnak), és Harry Bradbeer próbálta minél több filmszerű jelenettel elmesélni a történetet, de így is
túl sok a didaktikus, már-már szappanoperákat idéző dialógus.
Azaz például miért kell többször is nyíltan kimondatni egy-egy szereplővel, hogy Sherlock Holmest nem érdekli a politika, bezzeg Enolát igen, ezért áll – öntudatos nőként – nagy jövő előtt? Egyrészt elvileg erről szól a történet, másrészt éppen emiatt lett volna szerencsésebb, ha Sherlock több egy nagyon halovány mellékszereplőnél.
Természetesen örvendetes, hogy Enola erős főhős, bár néha gyarlóságok nélküli „szuperhős” látszatát kelti, még így is ő a legkidolgozottabb karakter. Ami a képességeit illeti: ezeket egyelőre csak felvillantani sikerült, és nagyjából kimerülnek abban, hogy a lány jól tud anagrammákat megfejteni, ért az álcázáshoz, és nem szívbajos, ha meg kell védenie magát. Ám ezek alapján egyelőre nem önálló lábakon álló karakter, hanem tényleg csak egy „női Sherlock Holmes.” Az esetleges folytatásban meg kell majd küzdenie azért, hogy valóban kilépjen bátyja árnyékából.
Szerencse, hogy az egész filmet egy olyan tehetséges színésznő vállára pakolták, mint amilyen Millie Bobby Brown,
mert lehet, más összeroskadt volna a teher alatt. Brown az Enola Holmesban bizonyítja, hogy megérett a nagy feladatra, kitörhet a Stranger Things-skatulyából, és kaphat komolyabb szerepeket vagy egy sokkal jobb Enola Holmes-filmet is.
Az viszont érthetetlen, hogy az anyát megformáló Helena Bonham Cartert, Henry Cavillt és a Mycroftot játszó Sam Claflint miért kellett így elherdálni. Mindhárman remek, sok filmben bizonyított színészek, akik itt láthatóan erőlködnek a nem túl kidolgozott karaktereik életre keltése közepette. Sam Claflin még talán jobban járt a sablonosan arrogáns Mycroft hálásabb szerepében. Ellenben
Henry Cavill Sherlockja éppen azért halovány, mert az Enola Holmes alkotói túlságosan is visszavettek hűvös racionalitásából.
Miközben megkísérelték a kései, a világháború után keletkezett Conan Doyle-regényekből ismerős módon emberibbé tenni, valójában jelentéktelen, súlytalan karakterré degradálták. Arról nem is beszélve, hogy külső megjelenése miatt Cavill helyett inkább Sam Claflinhoz illett volna a szerep.
Annak ellenére, hogy maga Sherlock Holmes nem szeretett politizálni, Conan Doyle műveinek vannak társadalmi-politikai vonatkozásai. Ezért nem szabad meglepődni azon, hogy az Enola Holmes is politizál, pontosabban identitáspolitikai kérdéseket feszeget a 19. század második felének brit szüfrazsett-mozgalma ürügyén. Azonban a Netflix-filmnek nem futotta többre pár sablonos, felszínes, sőt anakronisztikus feminista frázisnál. Elég a lázadó, viselkedésében mai tinédzsereket idéző címszereplő öltözködésének változására gondolni: bátyjaival dacolva férfiruhába bújva hagyja el otthonát, majd később a patriarchális rendet képviselő, konzervatív Mycroft parancsára kell fűzőt öltenie. Ráadásul
a nők egyenjogúságáért folytatott harcát akarva-akaratlanul is meglehetősen ellentmondásosan tálalja a film.
Példának okáért a főhősnő feminizmusának forrása édesanyja, aki nincs jelen a cselekmény nagy részében, és amikor felbukkan, akkor sem tudja hihetően megmagyarázni, miért hagyta magára Enolát két konzervatív férfival, akikről tudhatta volna, hogy nem tűrik majd húguk „férfias” viselkedését.
Apropó, férfiak: ugyan van Enolának női ellenlábasa is, ám mint már utaltam rá, jellemzően a fehér férfiak az antagonisták, és ha Sherlock Holmes nyitottabb is a reformokra, néhány elejtett mosolyon kívül nem mutatkozik hajlandóság a részéről, hogy egyenrangú testvérként kezelje a tinidetektívet.
Tehát az Enola Holmes a „progresszivitás” vagy a politikai korrektség jegyében még történelmi tényferdítéseket is megenged magának.
Ez utóbbi miatt persze annyira nem haragudhatunk, mivel nem történelmi drámáról, hanem kosztümös kalandfilmről van szó, és a filmtörténet során amúgy is készültek már kifejezetten fantasyt idéző Sherlock Holmes-filmek is (Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa).
Összességében tehát az Enola Holmes felemásra sikeredett alkotás, és leginkább egy hosszúra nyúlt felvezetőnek tűnik, ami előkészítheti a terepet további Enola-filmeknek. A karakterben van potenciál, csak jó volna, ha nem egy „női Sherlock Holmest” kellene látnunk benne, hanem önálló jogon tudna létezni. A feminista témát sokkal komplexebben kellene feldolgoznia, még akkor is, ha nem akar több lenni egy „progresszív” ifjúsági bűnügyi filmnél.
Enola Holmes, 2019. Rendezte: Harry Bradbeer. Írta: Jack Thorne. Szereplők: Millie Bobby Brown, Henry Cavill, Sam Claflin, Helena Bonham Carter, Louis Partridge, Burn Gorman. Forgalmazza: Netflix.
Az Enola Holmes a Magyar Filmadatbázison.
