Késik a pap. Nem hiszem, hogy nagyapám bárhonnan is késett volna életében, hiszen halála is épp olyan tisztességes és kiszámítható volt, mint majdnem kilencven éve a Földön, melynek utolsó huszonhét esztendejét remeteként töltötte. Amióta élek, ő számomra a „ballai ember”, a falu legidősebb és legbüszkébb embere. Büszke, de nem magára, hanem az életére, a fiára és az unokáira, köztük rám is, akinek a nevét minden egyes alkalommal kivágta a Heves Megyei Hírlapból, ha a felnőtt csapatban szerepelt. Ő volt az, aki mindenkihez kedvesen szólt, de mégsem szerette a társaságot, kivéve, ha a fia vagy az unokái látogatták meg. Legutóbbi születésnapjára a szomszéd falu híres szülöttjétől, egyben máig ott élő remetéjétől nyomtattam neki verseket, de a járvány miatt szokásunktól eltérően nem öleltem meg, csak átadtam neki a kerítésen a hétvégi ellátmányával együtt – a kedvenc joghurtjai, apám csirkepörköltje, anyám krumplipüréje. Kedvenc ételei tehát, csak úgy, mint nekem.
Egy elárvult család magányában, céltalanul fázik és várakozik egy ózdi temető ravatalozójában. Fel-alá sétálok a sírok közt, mert az eleinte földbe gyökerezett lábaim nem tudnak tovább állni a parányi, szinte ismeretlenné vált, túl mélyen alvó test mellett. Odakint hűvös, nyomortól nehéz, ólomszagú a levegő. Soha annyiszor nem találkozom a vezetéknevemmel, mint ezekben a percekben. Legtöbbjük persze nem rokonom, pár száz éve még talán azok voltak. Énekes Margit, élt tizennyolc évet. Párja négy évvel később halt meg, szintén fiatalon. Egy sírban nyugszanak. A háború szörnyűségeibe is könnyebb belegondolni, mint elképzelni, milyen lehet rövidre zárt emberi sorsokat, a természet szabályainak ellentmondó, azokat mégis beteljesítő betegségeket és elrontott életek tragédiáit testközelből végigkövetni. Önkéntelenül, de újra és újra az jár a fejemben a sírkövek közti szűk és meredek ösvényeken lépkedve, hogy nagyapám ritka kivételes alkat, akinek sikerült a létezés legautentikusabb formáját megőriznie. A háború, majd az azt követő szocialista évtizedek is nyomot hagytak az életén, ő azonban mindig az egyetlen és valószínűtlenül tiszta oldalon állt. Mintha ennek a kiszolgáltatott, elesett országnak a sok meg nem énekelt hőse közül lenne az egyik. Most mégis őt váratják meg.
Késik a pap nagyapám temetéséről, de szűk félóra után végül nagy sebességgel áthajt a temető kapuján, régi Renault kombijából előkapja, magára ölti fekete palástját. Bibliáját hóna alá fogva lohol fel a lépcsőn, én pedig – bolyongásomból érkezve – kisvártatva utána. Végső soron én kések, miközben egész életemben erre a pillanatra készítettem fel magam. Korábban, távoli rokonok, barátok közeli elhunytjainak temetésén figyeltem a gyászoló szűk családot, próbáltam ráolvasni a testtartásukat, a reakciójukat a szertartás monotonitását megtörő mozzanatokra. Egy elhibázott mondat, hamis éneklés, elejtett koszorú. Az elől keresztbe kulcsolt kezek a legelterjedtebb pozíciók. És aki nem egy idős rokon kezébe kulcsolja karját, a ravatalozóba lépve szinte önkéntelenül felveszi ezt a tartást. Most itt állok, a szűk család részeként – más nincs is rajtunk kívül a temetőben, hiszen nagyapám túlélt szinte mindenkit – és nem tudok mit kezdeni a kezeimmel. Általában ura vagyok a mozdulataimnak, csöndben, egy álltó helyemben mégis pillanatnyi zavarodottság lesz úrrá rajtam. Annak az embernek a temetésén vagyok, akire a legjobban hasonlítok, akinek a belső működését, világban való benne-létét megörököltem, aki a több száz kilométernyi távolság ellenére is a legbiztosabb pontja volt a felnövésemnek. Mire eszembe jut mindez, üressé válnak a gondolataim, előre hajtom a kezem, összekulcsolom őket, ahogyan a testvérem és a szüleim is teszik.
A pap lihegve vezeti a liturgiát, lihegve idéz a Bibliából, lihegve énekel a sír fölött. Érzi ő is, hogy bűnt követett el, megsértette a saját hivatását, elfelejtett egy halottjától búcsúzó családot. Mégsem tud engedelmeskedni a teste, a zaklatottság, a sietség és a jóvátehetetlenség terhe minden mozdulatán nyomot hagy. Egy papra nem tudok igazán neheztelni, nem haragszik rá apám sem. Düh és csalódottság a sír fölött nem létezik. És nem marad semmilyen megfogalmazható, ismerős érzelem, csak a tudat, hogy ez a család még sohasem volt olyan végérvényesen magára hagyva, mint a várakozás perceiben.
A borítófotót a szerző készítette.
