A norvég Ulver különböző zenei korszakai különböző közönségeket szólítanak meg a black metaltól az ambienten át az apocalyptic popig. E rettentő sokszínű közönség maximálisan egyetért abban, hogy a Kristoffer Rygg vezette formáció valami egészen mást nyújt, mint az átlag könnyűzene. Legfrissebb, Flowers of Evil című lemezük tovább erősíti az eklektikában rejlő zsenialitást.
Ulv (nor.): hímnemű főnév, jelentése farkas, határozatlan többes száma: ulver. 1993-ban, a norvég black metal aranykorában Oslóban alakult meg öt helyi fiatal összefogásával az Ulver. Rövidesen be is csatlakoztak az akkori oslói fősodorba 1994-es, Bergtatt – Et Eventyr i 5 Capitler című nagylemezükkel, amely azóta klasszikussá érett.
Már ezen az albumon is érezhető volt az Ulver különleges hozzáállása a könnyűzenéhez:
a 90-es évek eleji Norvégiában tipikus, maróan nyers black metal helyett a műfaj elemeinek újrarendezésével romantikus, misztikus, csak rájuk jellemző népies metáleposzt adtak ki. Következő lemezeiket – megtartva a metálosan borongós hangulatokat – először a tisztán népies (Kveldssanger, 1995), majd a tisztán black metalos hangzás (Nattens Madrigal – Åtte hymne til Ulven i Manden, 1997) határozta meg. 1998-tól zenei kísérletezésbe fogott a zenekar, elindulva az elektronika, az ambient és az úgynevezett apocalyptic pop felé.
Művészettörténeti értelemben vett romantikus érdeklődésük a természet vadregényessége, a lélek mélységei és a régmúlt tanulmányozása iránt a későbbiekben is megmaradt. Ennek ékes példája az 1998-as, már az új irányvonalat felvillantó Themes from William Blake’s The Marriage of Heaven and Hell, amely Blake látomásos költészetének zenei újraolvasása, vagy a 2007-es Shadows of the Sun, amelynek borítója az ókori Egyiptomból ismert Ápisz-bikák ábrázolásainak modern változata.
A zenekar motorja és egyetlen még aktív alapítótagja Kristoffer Rygg énekes, művésznevén Garm (Garm a skandináv mitológia egyik szörnyű farkasa), a norvég metálzenei színtér igazi kaméleonja és sztárja, aki az Arcturustól a Dimmu Borgiron át a Borknagarig rengeteg zenekarban megfordult vendégénekesként. Védjegyszerű orgánuma mindig megidézi az Ulvert, de egyben az adott zenekarhoz igazítottan valami egyedit és különlegeset is alkot. A filmzenék világában is kipróbált zenekar (2003: Svidd neger, rend.: Erik Smith Meyer és 2016: Riverhead, rend.: Justin Oakey) eddig összesen tizenhat nagylemezt adott ki, és mindegyikben felidézték (legalább hangulatában) a munkásságuk korábbi szakaszait, de úgy, hogy nem ragadtak le azoknál, hanem továbbléptek a következő szintre.
A 2020-ban megszilárdult felállású zenekar soron következő albuma nyár végén jelent meg Flowers of Evil címen. A meglehetősen sokkoló borító egy filmkocka 1928-ból, a dán Carl Theodor Dreyer által rendezett Szent Johanna – Jeanne D’Arc című filmből, amely az Orleans-i szűz történetéből nem a katonai sikereket, hanem az egyházi pert dolgozza fel, amelynek a végén máglyahalálra ítélték. A kivágott kép az ítélet végrehajtása előtti részekből való, amely során kopaszra nyírják, ezzel
elvéve emberi méltóságát végső megaláztatása, vagyis erőszakos halála előtt.
Ám a lemez kultúrtörténeti beágyazottsága nem csak ennyi. 1857-ben jelent meg Charles Baudelaire Les Fleurs du Mal című versgyűjteménye, amely a magyar fordításban A romlás virágai címet kapta. Az eredeti francia cím igen sűrű jelentéstartománnyal bír, amelyben a mal lehet gonosz(ság) is – az angol fordítások pedig a most tárgyalt album címét, a Flowers of Evilt viselik. A kora francia kulturális közvéleményét felforgató kötet naturális képei (például a méltán híres Egy dög, az Éj egy iszonyú zsidó nővel az ágyon, A vakok stb.), amelyekben a szexualitás, a halál, a nyomor vagy a test felbomlása kerülnek igen közvetlenül tematizálásra, fontos hivatkozási pontnak számítanak a mai napig.
Egy méltatlanul elítélt, megalázott és kivégzett nő a máglyán pedig mintegy magához ölelheti a gonoszság lángszínű virágait.
Rettenetesen erős felütés egy albumhoz, amelyből eddig még egy hangot se hallottunk.
A könnyed, sok esetben a popzene lágyságát idéző, de ettől függetlenül merengő hangulatú lemezre már az eddigiek tükrében is világosan illik az apocalyptic pop megnevezés, amelynek szövegei a lélek mélységeibe vezetik a hallgatót. A nyitó One Last Dance űzött szerelmesei összetartozásának és elszakadásuk tragédiájának
a Prédikátor könyvéből vett idézet adja meg a történeti, irodalmi és spirituális mélységét, kiegészítve a magányos farkas örök toposzával.
Klipet egyedül a Russian Dollhoz forgattak, amely a címszereplő lány magányos táncát követi tipikus szovjet brutalista-funkcionalista lakótelepi környezetben – reflektálva a banda korai időszakára, hiszen a lány a Bergtatt lemez borítójával ellátott pólót visel. A Russian Doll videójában látott intenzív tánc, amely a könnyed zenéhez képest igen disszonáns, kiváló képi összegzése a Flowers of Evil hangulatainak és témáinak.
A lemezen újraolvasott ókori kozmikus harcok jelennek meg a jelen társadalmában (Machine Guns and Peacock Feathers), valamint biblikus látomások (Apocalypse 1993 és Ezékiel könyve 9. fejezet) végtelen öldökléssel. A háttérben végigvonuló koncepció két szerelmest követ, akik egy háború során elszakadnak egymástól, majd az utolsó dalban újra találkoznak, de találkozásuk nem megnyugtató és nem is örömteli: szinte ugyanolyan szörnyű véget ér, mint Szent Johanna élete.
Az Ulver „újkori” zenéje csak megszólalásában idegen a black metaltól, témáiban nem távolodik el tőle.
A Flowers of Evil mindössze 8 dalával és 37 percével igen széles rétegeket szólíthat meg, akik, ha veszik a fáradságot a szövegek és a mögöttes koncepció átnézésére, olyan összetettségre találhatnak, amelyre a hangzás alapján elsőre talán nem is számítanak.
Hogyan is illeszthető az Ulver történetébe a Flowers of Evil? Norvégia (magányos) farkasainak a karrierje olyan, mint egy antológia: hasonló témákat dolgoznak fel szinte mindig más formában. Ennek a sormintának tökéletesen megfelel az idei album is: a megtévesztően lágy hangzás pontosan olyan benyomást kelt, mint egy nem várt vihar vagy egy mindent felbolygató találkozás. Először talán nem is érezzük a közelgő események súlyát, de amint közelebbről foglalkozunk velük, exponenciálisan növekszik a jelentőségük. A zene, a borító és a szövegek által teremtett szinte feloldhatatlan belső feszültségek olyan groteszk képet festenek, amilyet a maga korában csak Baudelaire tudott írni.
Igaz, taszító, húsba vágó, de kikapcsolhatatlanul fülbemászó.
Az Ulver tehát továbbra is black metal, csak metal nélkül – farkas falka, de erdő nélkül. Ízletesen és kívánatosan tálalt világvége, egy finom méreg, avagy maga a romlás virága.
Ulver: Flowers of Evil, House of Mythology, 2020.
A borítókép Tomáš Vlk fotója.