Kedvenc verseim
Egymás mellé teszem a verseim,
és arra gondolok, hogy mindegyiknek
van helye, és ez megnyugtat, de félek,
rám van írva, hogy amikor egymás mellé
teszem a verseim, újraolvasom őket, és félek,
mintha bármi történne, izgatott vagyok, mert
emlékeztetnek a tévedéseimre – átírtam a címet –,
és mennyit foglalkoztam azzal is, amit elsőre
kitaláltam, és nem látszik majd a sok munka
az eredményen, és kinevetnek, hogy
verseskötetet csinálok: a fele úgyis blöff,
és ha igaz, nem lehet költészet,
a verseket egymás mellé teszem,
órák telnek el így, meg kéne csinálni
a körmeim, és befotózni a műkörmös versem,
de nincs időm arra, hogy megszáradjon a géllak,
azt mondják, néhány óra kell egy hosszúhoz,
szépek, csak sajnálom azt a néhány órát,
meg pénzkidobás és semmi értelme,
pedig azt is bevallanám, hogy nem tudom,
van-e értelme annak, amit a verseimmel csinálok
– amikor egymás mellé teszem, és elolvasom
az összeset, mintha történne valami közben, pedig
csak órákig ülök a földön –, mégis biztos vagyok abban,
hogy ezt az alaposságot kérik rajtam számon,
és amikor kedvenc verseimet olvasom, például
Györe Balázstól, eszembe se jut – akkor sem,
ha erre engednek következtetni, hogy
nemcsak versek –, hanem valami helyett
nem sikerültek. A szerelmi költészet megújítására
nem vállalkozom. Körvonalazódik bennem
egy vers Anya és George Clooney címmel.
Borítókép: Pixabay
