Kollektív hunyorgás
Kisvárosi lakótelep. Őszi koraeste. Ébredés után nem kel fel azonnal, csukva tartja a szemét, élvezi ezeket a perceket. Újabban éjszaka dolgozik, nappal alszik. Minden ébredés után van egy nagyjából félperces időszak, ami nagyon békés, ezeket az időablakokat különösen szereti. Nem is csoda, hisz ezekben a percekben a legtisztább a tudata. Már nem alszik, de még nincs igazán ébren sem. Még nem kapcsolta be a régi családi lelki sérüléseket, ilyenkor még nem zakatolnak-dübörögnek a generációs berögződések, nem érik el üzemi hőfokukat a téves és hibás viselkedési minták. Még nem vették fel a fordulatszámot a kényszeres pótcselekvések és téveszmék. Ilyenkor, közvetlenül ébredés után tiszta, békés: mint egy ottfelejtett műanyag játék a hajnali harmatos játszótéren.
Kinyitja szemét, majd felül, körülnéz. Körülötte egy szoba, kevés bútorral, franciaágy, éjjeliszekrény, komód, könyvespolc. Egészen minimalista enteriőr, a könyvespolc talán, ami ad valami karaktert a helyiségnek. A laminált padlón is könyvek hevernek néhány sarokban: nagy ülőpárnák vannak a lakásban itt-ott, hogy ha épp arra szottyan kedve, le tudjon ülni és olvasni pár oldalt. A kényelmes párnák körül regények, verseskötetek, prózagyűjtemények. Amióta az új regényötleten dolgozik, nem igazán érdekli, hogy mit szólna egy váratlanul betoppanó vendég ahhoz, hogy minden helyiségben könyvek vannak elszórva. A közeli komódhoz megy, beleinna a nagy teásbögrébe, de hamar kiderül, hogy még lefekvés előtt kiitta az edényt. Visszateszi a bögrét a bútorra, lágy koppanás tölti meg a szoba légkörét. Szereti az ilyen otthonos zörejeket, ezek szerinte nagyon emberi hangok. Ezeket jobban szereti, mint a zenét. Véleménye szerint a zene nem alkalmas az emberi lélek állapotainak hiteles, pontos és árnyalt ábrázolására. Ha ezeket kizárólag hangokkal szeretnénk kifejezni, akkor az olyanok alkalmasak igazán, mint a lepedő lágy csattanása, amikor ágyazáskor ráz egyet az anyagon, amikor egy finom hullám halad végig a fehér vásznon. Vagy a fakanál hangja, ahogy főzéskor, keverés után odakocogtatják a fazék pereméhez. Vagy épp apró gyerektalpak tapicskolásai a konyhakövön. Hogy a szerelem hangairól ne is beszéljünk; egy szenvedélyes szeretkezés finom zörejeiről.
Utóbbin sokat gondolkodik, miközben vizet tölt a vízforralóba, hogy egy karakteres ébresztőteát igyon. A szomszédban fúrás kezdődik, mint minden szombat koraeste. A lépcsőházi társadalom panelfolklórjában nincs jó híre a fúrdogáló szomszédnak. Nem rendesen fúr, mint minden átlagos, hétvégi, amatőr barkácsoló, hanem csak bele-belekapatja a vídiát a betonba. Két másodpercig dolgozik a gép, egymásnak feszül a két anyag, az egész szint egy testként rezonál, aztán abbahagyja. Majd újra. Aztán megint csönd, majd újra felbőg a fúró. A csendes szakaszokban halk káromkodást hallhat a jó fülű lakótárs. Egy szombat koraesti panelfúrás jelentős lelki ingert jelent minden egyedülálló kisnyugdíjasnak, szőrös fülkagylók tucatjai hangolódnak a fúrások közti káromkodásokra. Foghíjas szájak lehelik-fújtatják össze a tapétarészleteket a nagy hallgatózásban (a rutinos panelhallgatózók poharat használnak a művelethez, pohárszájak tucatjai koccannak a tapétákhoz). Kollektív hunyorgás.
Nem érdekli a fúrdogáló szomszéd. A forró vizet kiönti a bögrébe, beleengedi a teafiltert, barnás felhők kezdenek lassú táncba a filter körül, mint az elalvó ember körül készülődő álmok, úgy keringenek egyre sűrűbben, egyre masszívabban. Kezében a csészével az ablakhoz lép, odakint esemény van. Az ablak egy kis parkra néz, a barátságos parkot mint unokájára felügyelő szigorú nagybácsi veszi körül a lakótelep néhány komor tömbje.
Odakint a fák és bokrok között kiáltozás és nevetés hangjait szűrik meg a fák koronái. Pajkos gyerekkacagások, mint apró madarak röppennek fel az épületek között. Egy tyúk hangos kotkodácsolása a legaktívabb a zajképben. A parkban egy elszökött tyúk méltatlankodik, a városi gyerekek és néhány idős nő, akik a megrémült állatot hajkurásszák, hetekig megélnek majd az élményből. A csoport dinamikusan mozog a park kültéri bútorai és a növényzet között: elöl a hangoskodó szárnyas, majd a futási útvonalára felfűzve a lihegő-nevető emberi kompánia. Bal vállal az ablakfélfának dől, kezében a gőzölgő teával figyeli a történteket. Az idős nőkben bekapcsolhatott valami romantikus nosztalgia – benne vidéki parasztház, baromfiudvar, harangszó, nyomokban húsleves illata –, betegségekről, reumákról, magas vérnyomásról és végbéltükrözésekről teljesen megfeledkezve kocognak a fehér tyúk nyomában. Láthatóan örömmel kergetik az állatot. Néha meg-megállnak, leülnek az egyik padra, majd lihegve beszélik meg a tyúkakció érdekesebb részleteit. Aztán, ha a tyúkot hajtó gyerekcsapat épp a közelükbe ér, újra bekapcsolódnak a kergetésbe, újra csatlakoznak az áramkörhöz, lelkük, mint egy frissen vásárolt 40 wattos izzó: lustán felragyog. A ruhájuk alatt a szelíd nagymamaillat lassan átvált izzadtságszagba.
Nézi az ablakból a tyúkhajszolást, és arra gondol, jó dolog embernek lenni. A filtert kiemeli a teából, a filter cérnaszálát a kiskanál fejére tekerve préseli ki a maradék cseppeket, közben a konyhába megy, majd a kukába ejti az átázott tasakot. Az ablakhoz lép, belekortyol a forró italba. A környező épületek ablakaiban és erkélyein 14 embert, 3 kutyát és 2 macskát számol meg, akik az odalent zajló eseményeket figyelik. Két korty között azon gondolkodik, hogy a 19 megfigyelő lélek közül vajon mennyi szurkol az állatnak, mennyi az embercsapatnak. A kutyák és a macskák talán közömbösek, jut eszébe, majd egyik lábáról áthelyezi testsúlyát a másikra, kényelmesebb pozíciót vesz fel, hosszabb ácsorgásra rendezkedik be. Mivel valamennyire ismeri az embereket, viszonylag pontosan tippeli meg, hogy hány lakótárs drukkol a tyúk után futkorászóknak. Az egyik kisnyugdíjas kiugró teljesítménnyel iramodik a szárnyas után, zónában van, jut eszébe a sportkifejezés. Zónanéni. Felírja egy papírra. Az állatot végül elüti egy, a parkolóba bekanyarodó autó, Zónanéni csalódottan a levegőbe bokszol, már éppen kezdett belejönni. A szomszéd ablakban imádkozni kezd egy idős férfi. Talán a tyúkért fohászkodik. Előre-hátra dülöngélve mantrázik, nem érteni a szavakat. Pillanatokra látszódik csak néhány részlet, egy öreg összekulcsolt kéz, egy ősz fejtető. Valamelyik nagyothalló szomszéd bekapcsolja a közszolgálati rádiót, messzire hordja a szél az esti híreket, messzire száll a munkanélküli ráta, a maszkviselési szabályok, a terroristagyanús személy, a jegybanki alapkamat és a belvárosi forgalomkorlátozás. Zónanéni lassan lenyugszik, lassan kihűlnek a parkban a gyerekjátékok, ahogy melegét veszti a tyúk összeroncsolt teteme is.
Borítókép: Wikimedia
