Panos Cosmatos második rendezése, a nyolcvanas évek farkasos-teliholdas metálborítóinak esztétikáját a legpokolibb LSD-tripek hangulatával ötvöző Mandy, egyszerre szégyentelenül szórakoztató éjféli kultmozi, katartikus bosszútörténet és az önmaga paródiájává válását végképp beteljesítő Nicolas Cage pályafutásának egyik csúcsa. Ugyanakkor a szabad szerelmet és összetartozást ígérő hatvanas évek naiv reményeit kudarcba, sovinizmusba és őrületbe hullajtó valóság keserű kritikája is. De megkönnyíti-e a történet ismerete a filmbéli főgonosz neve alatt megjelent nagylemez élvezetét?
A 2018-ban megjelent film egyik legemlékezetesebb jelenetében az egykori bukott folkzenészből gyilkos szektavezérré váló Jeremiah Sand pojácaként mórikálja magát az elrabolt Mandy előtt, míg a háttérben az egyik saját dala szól. Áldozata végül nem bírja tovább, és
egyszerűen kiröhögi az önnön kiválasztottságáról szónokló harmadosztályú megváltót.
De az igazság az, hogy akármennyire mulatságos, a jelenetet aláfestő Amulet of the Weeping Maze egy hibátlan pszichedelikus folkdal – nem véletlenül jelent meg a film bemutatója után kislemezen is. Azóta viszont eltelt két év, így némiképp meglepő fordulat, hogy a fiktív dalszerző-sorozatgyilkos neve alatt, a filmben őt alakító Linus Roache előadásában most egy komplett nagylemez jött ki az egyik legizgalmasabb kortárs kiadó, a Sacred Bones gondozásában.
Az idén márciusban elhunyt interdiszciplináris művészlegenda, Genesis P-Orridge által jegyzett háttérsztori szerint a kudarcos folk-kísérletet maga mögött hagyó Sand a hetvenes évek közepén már javában építgeti Children of the New Dawn nevű szektáját, de még mindig arról álmodozik, hogy egy napon megjelentetheti zenei és spirituális főművét, mely a nagybetűs Igazságot tartalmazza majd. Követőivel 1974-ben beveszi magát egy észak-kaliforniai stúdióba, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal, megszámlálhatatlan közreműködővel és
egy hegyomlásnyi droggal három évig próbálják rögzíteni a lemezt, miközben a környéken egyre több a gyanús eltűnés és haláleset.
A helybéliek végül megelégelik a dolgot, így a szekta egy márciusi éjszakán kénytelen szedni a sátorfáját; távozásuk előtt a hangmérnök lelkére kötik – értsd: halálosan megfenyegetik –, hogy a félkész anyagot zárja egy széfbe, míg vissza nem térnek befejezni. A folytatást ismerjük. 2018-ban a stúdiót elpusztítják a kaliforniai erdőtüzek, a széf viszont sértetlen marad. A különleges felvételek napvilágra kerülnek, és bár vájtfülű körökben rendkívül népszerűnek bizonyulnak, a dalok „negatív energiái” miatt még a klasszikusok újrakiadásával foglalkozó Light In The Attic is eláll a megjelentetésüktől. Szerencsére a Sacred Bones pont az ilyen negatív energiákra szakosodott, így végre mi is hallhatjuk Jeremiah Sand csúcsművét.
Most jön az a pont, amikor rátérhetünk magára a lemezre, és érthető, ha valakit kifejezetten zavar, amiért érdemeinek méltatása vagy hiányosságainak felsorolása előtt két bekezdésben kell magyarázkodni, miért létezik egyáltalán egy alkotás, de
ebben a fikciós műfajban a háttértörténet legalább ugyanannyira fontos, mint maga a végeredmény, és gyakran izgalmasabb is.
Ez most is így van, illetve másképp van így, de mielőtt amfetamintól őrjöngő motoros démonok vérétől szennyezett kardunkba dőlnénk, fontos leszögezni, hogy a Lift It Down kifejezetten jó lemez, csak van egy bosszantó tulajdonsága, ami folyton kizökkenti az embert. Azt nem kérhetjük rajta számon, hogy ezúttal nincs az Amulet of the Weeping Maze-hez hasonló sláger, azt viszont igen, hogy miért nem marad következetes a kontextusához, ha már ennyi energiát öltek a körítésbe.
Ott van például a címadó nyitódal, tele hipnotikus szintikkel és sötét lüktetéssel: Linus Roache ismét tökéletesen hozza Timothy Leary és Charles Manson torz szerelemgyerekének, a new age-baromságokat hadováló nárcisztikus, kanos messiásnak a karakterét
– hátborzongató, de egy kicsit Donald Trump megborultabb pillanataira emlékeztet az orgánuma –,
maga a szám tehát megkérdőjelezhetetlenül jó, viszont a hangulat, a hangszerelés és a hangzás miatt sokkal hihetőbb, hogy egy aktuális Sacred Bones-kiadványt hallunk, mint egy elveszett gyöngyszemet a hetvenes évek közepéről.
Erre az érzésre csak ráerősít, hogy rögtön utána a hatperces Message From The Mountain következik, ami viszont pontosan illeszkedik a koncepcióba. Ez a furcsa váltás ráadásul nemcsak egyes dalok között, hanem egyes számokon belül is előfordul: a harmadik, Love Is című dal első fele megint inkább kortárs, de a felétől
King Crimsont és a Jethro Tullt egyszerre idéző, katartikus prog-folk lesz belőle.
Amikor összejön a dolog és hibátlanul bele tudjuk élni magunkat a történetbe, az nagyon jó: a lemezt záró Taste the Whip kapcsán nem nehéz elképzelni, hogy a szekta tagjai áhítattal hallgatják a Station to Stationt, a Golden Fervor pedig igazi Los Angeles-i poszthippi rémálom.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy mi a fontosabb: a minőség vagy a következetesség? Ha az előbbi, akkor a Lift It Down egy kifejezetten szórakoztató, helyenként kiemelkedő pillanatokat is adó lemez, amit valószínűleg akkor is élvezni tudnánk, ha nem ismernénk keletkezésének valódi és kitalált történetét. De ismerjük, mert azok, akik elkészítették, azt akarták, hogy ismerjük. Láttuk a filmet, olvastuk a sztorit, így viszont fonák módon éppen a külcsín az, ami levon a belbecs értékéből, a formával való összevetés csorbítja a tartalmat.
Konceptművészet, ami jobban működik koncepció nélkül? Lehet.
Talán az a legjobb, ha a meghallgatása előtt mindenki elfelejti Jeremiah Sand történetét – de legalábbis nem árulja el senkinek.
Jeremiah Sand: Lift It Down, Sacred Bones Records, 2020.
A borítókép a Sacred Bones Records fotója.
