A szabadság szövete
Anyámat kérdezem a szabadságról.
Repülnek keze alatt a lepedők, körülötte földszag van és sár.
Járkál a kifeszített drótkötélpályán, remeg a keze, ahogy kihúzza a fehér anyagot,
felköti őket nyakuknál fogva, úgy duzzasztja őket az elvonult esőtől még nyirkos szél.
Az egyik olyan fehér, hogy majdnem kék, a fehérség ilyen foka
az emberi szemnek láthatatlan, letükrözi egy másik frekvenciára, az enyém
kékre, úgy látszik,
mostoha kékre,
becsúsztatom két karomat felhúzott térdeim alá,
magamhoz ölelem combjaimat, úgy guggolok fel, nehogy fenekem a vizes földhöz érjen.
Anyám fekete szoknyáját felkapja a szél, fehér alsóneműt visel alatta, megdöbbenek, elkapom a fejem, ettől a kényes egyensúlyi helyzet is megbomlik, muszáj vagyok szétrántani karjaimat, hogy tenyeremet áldozzam fel az esés oltárán,
próbálkozásom sikertelen, belehuppanok a sárba, köröttem szottyan a latyak, cuppogok én is, sírok, anyám kacag, nagyon kacag.
Hangja rikoltó madár, síró berkenye, tisztán csobogó víz, karattyoló patak.
Fekete hajáról fekete kendőjét csapja a szél, az ilyen fekete az emberi szemnek láthatatlan,
letükrözi egy duplikált mélységre, az enyém, úgy látszik, kivilágosítja,
ahogy az emlékeket is,
mamácska kondér felett görnyedő hátát, ahogy főzi hófehér ruháit gyászszínűre,
befogja a festék a körmét, ránctalan kézfejét, karján a pihék tengerét, a mamácska sírását is beszínezi,
mocskos lesz és igazán nagyon sötét,
megfogja a tüdejét, lábát, lába körül a földet,
kiönti a kondért, a felcsapó feketeség zsíros pettyei szétfröccsennek a kékes lepedőkre,
anyám nevet, végül úgy felel:
a hallgatás az.
Borítókép: Wikimedia Commons
