A Captured Tracks, az Analog Africa és a Light in the Attic válogatáslemezei a nyolcvanas évek Amerikájából egy afrikai zenére táncoló kolumbiai kikötővároson keresztül a japán gazdasági csoda áramvonalas felhőkarcolóinak csúcsáig repítenek minket. Mi pedig figyeljük, ahogy velünk együtt változik a világ, de azért elmorzsolunk egy könnycseppet a régi idők emlékére, bár a privilégiumainkat természetesen eszünk ágában sincs feladni.
„Gyerekkorában arra tanították, hogy kikacagja a bolondot, aki a Holdat bámulva nem veszi észre a földön heverő hatpennyst, de minél idősebb lett, annál inkább kételkedett az igazukban. Vegye fel a hatpennyst, aki akarja; a Holdat kergetni a legpompásabb szórakozás” – írja Somerset Maugham The Moon and Sixpence című regényének soha meg nem jelent előszavában; erről persze semmit sem tudunk, hiszen nálunk valami miatt Az ördög sarkantyúja címmel jött ki a regény, remekül példázva a magyar irodalom- és filmtörténet címeket illető közmondásos rugalmasságát, de jobb, ha nem kanyarodunk el. Maradjunk a hatpennysnél.
Szokták mondani, hogy a művészet által valódi katarzis csak úgy érhető el, ha megdolgozunk érte. Ez egyébként véletlenül igaz.
Aki tudja, milyen volt haveroktól kölcsönkért, eleve hallgathatatlanra másolt kazettákat gyorsmásolós magnóval átörökíteni apáink féltve őrzött Pink Floyd-felvételeire, hajnalig ülni a Viva Zwei előtt, hogy felvegyünk valami klipet a Kati+Ernő esküvő 1972 feliratú VHS-re, majd pár évvel később korunkhoz és általános habitusunkhoz méltatlan gondossággal és odaadással válogatásokat készíteni és CD-re írni, annak nem kell magyarázni, aki meg nem tudja, az valószínűleg úgysem olvas lemezajánlókat 2020-ban.
Vannak, akik szeretik a zenét (vö. „A jó zenét szeretem, nincsenek kedvenceim”), és vannak, akik szeretik a zenét; ez utóbbi egyébként nem erény, inkább gyártási hiba, mint négyszer ellenőrizni, hogy elzártuk-e a gázt, vagy focimeccsek eredményeit évekig jegyezni egy négyzetrácsos füzetbe. Mi, a kazettás-videós-válogatós társaság, szeretünk magunkra úgy gondolni, mint akik a Holdat nézik,
pedig lehet, hogy éppen mi vagyunk azok, akik zsebre tett kézzel orra buknak az utcán. Isten tudja.
Mindenesetre a webkettő nagy reményekkel terhelt megérkezése, a hagyományos értelemben vett zenei újságírás partvonalra kerülése és elefántcsonttoronyba vonulása, plurális, de szegényes zenehallgatási lehetőségeink streaming általi demokratizálódása, majd szép lassan egyetlen platformra szorított önmegadása rútul megkeserítette a magunkfajták dolgát, hiszen szép dolog, hogy most már bármikor hallgathatunk bármit, mégis zsenánt, hogy egy algoritmus ajánlgasson zenéket annak, aki fénykorában évekig keresett egy számot dalszöveg alapján, internet nélkül, ugye.
És egyébként is, mekkora a sportértéke a mindenki számára hozzáférhető dolgok felfedezésének? És a kedvenc zenekaraink, amiket annak idején tévedésből töltöttünk le DC++-ról? Hol a helye az ilyen véletleneknek egy tökéletes rendszerben? Mocorog bennünk a kisördög. Azt bezzeg élvezzük, hogy nyolcvanas évekbeli citerás szovjet shoegaze-lemezeket hallgathatunk mosogatás közben, mert furcsa és esendő tünemény az ember.
A rosszat nem akarjuk, a jóból nem engedünk. Kell nekünk a Hold és a hatpennys is.
A dac és a kényelem ezen furcsa kettősségéből fakadó vágyaink egyik legkézzelfoghatóbb bizonyítéka a különböző egzotikus válogatáslemezek és újrakiadások páratlan népszerűsége; a gyakran kifejezetten erre specializálódó kiadók regényhősszerűnek gondolt kurátorai előtúrják helyettünk a múlt elfeledett kincseit, de mégiscsak emberekről beszélünk, nem programokról, luddita ösztöneinktől és fájdalmas nosztalgiától hajtva kicsit magunkénak érezzük tehát erőfeszítéseiket. A Captured Tracks hiánypótló gyűjtése, a Strum & Thrum: The American Jangle Underground 1983–1987 pontosan ezeket az érzéseket veszi célba, és kilövi a céltábla közepét.
Már a címe is érdekes. A nyolcvanas évek tengerentúli színterére hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, hogy a mainstream pop, a stadionrock és a hajmetál uralkodása mellett a punk és a hardcore képviselte az undergroundot, Fugazi, Minutemen, Hüsker Dü, Our Band Could Be Your Life,
lepattant klubok, állandóan lerohadó kisbuszok, alvás a haverok konyhájában.
Az a Byrds-eredőjű, Big Star- és Velvet Underground-ihlette csilingelős alter, ami a jó ízlésű rádiós műsorvezetők, menő zenei szaksajtó és talán érzékenyebb befogadói közeg szempontjából akkoriban koncentráltabb Nagy-Britanniában a legendás C86-válogatás révén közkinccsé vált, és ami tizennyolcezer kilométerrel odébb az új-zélandi Flying Nun kiadó zenekarainak garantált halhatatlanságot, nem aratott zajos sikereket Amerikában, az egy szem R.E.M.-et kivéve, de ők is inkább hozzáállásukkal, mint zenéjükkel hatottak a korszak csináld magad-zenekaraira.
Ehhez képest ebből a huszonnyolc számból kiderül, hogy
nagyon is léteztek álomszerűen csengő-bongó slágereket író zenekarok a Reagan-korszak Amerikájában,
csak földrajzi és infrastrukturális sajátosságok miatt nem volt esélyük színtérbe tömörülni. Pedig ezek a számok egészen megdöbbentően erősek, egyszerre van meg bennük a fent említett brit és új-zélandi példaképek lágy dallamérzékenysége és az amerikai kortársak nyers lendülete. Nem véletlen, hogy a borítófotó akár egy hardcore-koncerten is készülhetett volna, hiszen ezek a feledésbe merült zenekarok ugyanannak a végtelen országutakkal, állandó ráfizetéssel, szigorú elvekkel és megalkuvás nélküli szabadsággal teli világnak a részei voltak, ugyanazokon a helyeken játszottak, mint dühösebb és hangosabb pályatársaik, akikre jobban szoktunk emlékezni.
Kár, hogy kiadók és felvevőpiac tekintetében csak az évtizedforduló környékén érte utol őket az élet, mikor a legtöbben már nem is léteztek;
az itt szereplő zenekarok nagy része lehetett volna legalább annyira kultikus,
mint a brit shoegaze-hangzást Amerikából approximáló Black Tambourine, akik már az 1989-ben induló Slumberland Records égisze alatt jelentethették meg legendás EP-iket. Bánkódni persze késő, a Strum & Thrum mindenesetre egy végtelenül szórakoztató és magas színvonalú válogatás, mézédes „mi lett volna, ha…”, egy véletlenül nyitva hagyott oldalajtón át kilesett titkos pillanat.
Másféle nosztalgiában utazik a tunéziai születésű, Németországban élő Ben Redjeb Analog Africa nevű kiadója, ami 2006 óta szállítja a kifinomult érzékkel összeválogatott tematikus kiadványokat, deklaráltan értékmegőrző és ismeretterjesztő céllal. Nem véletlen, hogy őt és az utóbbi években gombamód elszaporodó, hasonló válogatásokban utazó kiadókat időnként kulturális kolonializmussal vádolják, és erről a kérdésről valóban fontos beszélni, ugyanakkor kétségtelen, hogy az Analog Africa kiadványainak összeállításába feccölt kutatómunka és következetesség párját ritkítja. Érdemes egy hosszabb estét rászánni a kiadó Bandcamp-oldalának feltérképezésére – garantáltan emlékezetes lesz.
Legújabb gyűjtésük, a La Locura de Machuca 1975–1980 ráadásul a világ egyik legizgalmasabb zenei olvasztótégelyének egyik legvalószínűtlenebb történetére épül. A kolumbiai Barranquilla az ország legfontosabb karib-tengeri kikötővárosa, legalább három különböző kultúra metszéspontja, ahol a kolumbiai őslakosok, a spanyol hódítók és az általuk egykor behurcolt rabszolgák afro-kolumbiai leszármazottai élnek egymás mellett. Ebből a varázslatos sokszínűségből emelkedtek ki a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben a picó nevű színpompás szabadtéri hangrendszerek, amikből általában nem Kolumbia domináns zenei exportcikkei, a cumbia vagy a salsa bömböltek, hanem az Afrikából érkező hajókon behozott lemezek, jellemzően soukous vagy afrobeat.
Egy ilyen buli kellős közepébe csöppent 1975 egy fülledt éjszakáján Rafael Machuca adójogász, akire akkora hatással volt a zene, hogy azonnal otthagyta jól fizető állását a kolumbiai adóhatóságnál, majd rövid úton megalapította Discos Machuca nevű lemezkiadóját, hogy a következő hat évben az elképzelhető legőrültebb és legkülönlegesebb kiadványok megjelentetésére fordítsa ideje és pénze nagy részét. A válogatáson szereplő tizenhét szám játszi könnyedséggel ötvözi az afrikai ritmusokat a cumbiával, a pszichedelikus rockkal, a kísérleti zenével és a funkkal.
Az, hogy az itt hallható zenekarok egy részéről még a legobskúrusabb kiadványok rajongói sem hallottak, nemcsak titokzatosságuknak köszönhető, hanem annak is, hogy amikor nem talált elképzeléseinek megfelelő zenekart, Machuca egyszerűen csinált egyet; az ilyen formációk általában a felvétel elejétől a végéig léteztek, majd tagjaik szétszéledtek, hogy pár év múlva más felállásban, egy másik kiadványon zenéljenek újra, ha a kiadó vezetője épp igényt tartott rá.
Nem meglepő, hogy a lemez az elejétől a végéig egy lüktető, hipnotikus energiabomba,
a zenei szinkretizmus egyik csúcskorszakának kaleidoszkópszerű lenyomata, ahol egy monoton afrobeat-témára simán rákúszhat egy progrockos szintitéma, hogy a következő pillanatban a legvadabb avantgárd káoszba forduljon az egész. Varázslatos zene egy varázslatos helyről.
A szintén újrakiadásokra és válogatásokra specializálódott Light In The Attic tavaly májusban jelentette meg Pacific Breeze: Japanese City Pop, AOR and Boogie 1976–1986 című kiadványát, a nagy sikerre való tekintettel pedig rögtön lehúztak a koncepcióról egy második bőrt is. A stílszerűen Pacific Breeze 2: Japanese City Pop, AOR & Boogie 1972–1986 névre keresztelt album ugyanazt a korszakot vizsgálja, mint elődje; a második világháborút követő japán gazdasági csoda teremtette meg a szivárványszín neonfényben ázó, csúcstechnológiás kütyük pittyegésétől hangos Japán modern esztétikáját, azt az eszményképet, amit a filmekből, az animékből és a játékokból mindenki jól ismer.
A megerősödött városi középosztály kényelméhez persze kellően stílusos zene dukált; jellemzően a hetvenes-nyolcvanas évek simára csiszolt nyugati AOR-jának és finomra hangszerelt popzenéjének
rajzfilmszerűen kiszínezett, megkapóan vattacukros interpretációja,
de simán belefértek a karibi hatások is, a lényeg, hogy minden kellemes és langyos legyen, mint a lágy tengerparti szellő.
Ez az utólag city popnak nevezett műfaj, ami valójában nem is műfaj, inkább hangulat, egy prímán prosperáló réteg elégedett sóhajtása a naplementében. Nem véletlen, hogy ugyanekkor virágzott a szintén mostanában újrafelfedezett japán ambient/new age is, ami tavaly szintén kapott egy álomszép válogatást. Van egyébként abban valami végtelenül megkapó, hogy a nyugati lemezbúvárok most elfelejtett ritkaságként fedezik fel a hetvenes-nyolcvanas évek japánosított nyugati popzenéjét, ez is egy olyan történet, amitől szép a világ.
Persze ne kerteljünk, liftzene ez a javából, de a legjobb értelemben:
a basszus puhán dorombol, a szintik lágyan siklanak, minden gitár hófehér és minden vonós műanyag, szikrázóan kék ég, jól szabott öltönyök és medenceparti kokain egy háztetőn. Nem kínál többet ez a válogatás az előzőnél, nem is mond semmi újat, de aki szeretne újra elmerülni ebben az innen nézve tényleg egészen valószínűtlen világban, nem fog csalódni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az itt hallható számok egy része eredetileg éppen az időnként önálló életre kelő YouTube-algoritmusok segítségével került újra a köztudatba. Megvan a Hold és a hatpennys is.
Strum & Thrum: The American Jangle Underground 1983–1987, Captured Tracks, 2020.
La Locura de Machuca 1975–1980, Analog Africa, 2020.
Pacific Breeze: Japanese City Pop, AOR and Boogie 1976–1986, Light In The Attic, 2020.
A borítókép forrása a Captured Tracks.