Matt Ruff díjnyertes, sokat dicsért regényéből Jordan Peele producerkedése mellett készített sorozatot Misha Green, aki íróként többek közt a Kemény motorosok, a Spartacus és a Helix című sorozatokban is közreműködött. A Lovecraft földjén színvonalas, az elnyomott társadalmi rétegek reprezentációjában is jeleskedő széria lett, ám sokat időzik a mellékvágányokon. A pazar látvánnyal kevert témákat ugyanis rendre megöli a többször is megmutatkozó arány- és fókusztévesztés.
Érdemes tisztázni, hogy a könyvnek és a sorozatnak kevés köze van a címben említett, manapság faji előítéletei miatt pellengérre állított íróhoz, H. P. Lovecrafthez (1890–1937), illetve az ő irodalmi munkásságához. Hiába számítunk tehát csápos szörnyekre vagy az ember jelentéktelenségét hangsúlyozó kozmikus rettenetre.
Az eredeti címet adó Lovecraft Country kifejezés arra a valós és fiktív településekből álló földrajzi területre utal,
ahol Lovecraftnek a Cthulhu-mítoszhoz tartozó történetei játszódnak. A kifejezés létrejötte és elterjedése elsősorban az író művein alapuló szerepjátékokhoz köthető, így maga Lovecraft, illetve a mítosz összeállításában résztvevők nem is ismerhették ezt a fogalmat.
Matt Ruff olyan címet szeretett volna adni könyvének, amely egyszerre utal annak központi és mellékes témájára is. A feketék nyílt elnyomását és a velük szembeni erőszakot támogató úgynevezett Jim Crow-törvények által sújtott ötvenes évek kegyetlen rasszizmusában élő, a ponyvairodalomért rajongó fekete férfi családjának történetéhez pedig tökéletes választásnak tűnt ez a cím (és nyilván önmagában Lovecraft neve is sokak számára lehetett olvasásra csábító).
A koreai háborúból hazatérő Atticus Freeman (Jonathan Majors) rejtélyes körülmények között eltűnt apja (Michael Kenneth Williams) felkutatására indul. Küldetésében segítségére lesz nagybátyja (Courtney B. Vance) és egykori gimis barátja, Letitia (Jurnee Smollett). A hús-vér monstrumok mellett azonban
fajgyűlölő rendőrök és egy a halhatatlanság titkát kereső okkult szekta is megkeseríti a küldetésben résztvevők sorsát,
miközben hőseinknek rá kell döbbenniük, hogy sokkal több rejlik az apa eltűnésének hátterében, mint az ép ésszel felfogható lenne. A kerettörténet tehát viszonylag egyszerűen összefoglalható, de a menet közben feltáruló rejtélyek és a karakterközpontú mellékszálak jócskán tartogatnak muníciót a sorozat epizódjaira. Ez pedig egyszerre átok és áldás.
A Lovecraft földjén jó érzékkel tartja meg Ruff könyvének meghatározó, lényegi történéseit. Az alapsztori maradt, az egyes karakterekre fókuszáló epizódok szintén sokban hasonlítanak a regényre – itt azonban már megjelennek olyan változtatások, bővítések és átértelmezések, amelyek vagy jobban kibontanak egy-egy, a háttérben lappangó kardinális kérdést, vagy egyszerűen csak inspirációként tekintenek az alapanyagra. Esetleg még akként sem.
A sorozat láthatóan nem akarja szolgai módon visszamondani Ruff szövegét, és természetesen erre nincs is szüksége.
Ugyanakkor megőrzi belőle azt a kvázi-antológiajelleget, amely a könyvre is jellemző: a keretként funkcionáló alapba egyesével csatornázza be a meghatározó karakterek történeteit. Teszi mindezt a korszak íróinak nevét pufogtatva, illetve a megidézett korszak ponyvairodalmára jellemző eszközök segítségével – legyen szó időutazásról, gótikus szellemházról, Dr. Jekyll és Mr. Hyde-parafrázisról, titkos tudást rejtő, elveszett könyvről. Sokszor már Ruff könyvében is alibiszerűnek, didaktikusnak ható beszélgetésekben kerültek elő ezek az utalások, és a sorozatban is hasonló súllyal bírnak.
A változtatások akkor erősek igazán, amikor egy adott epizód mondanivalójának vagy stílusának velejét képesek megragadni. Így az erős felütés után (amely talán a könyvből legpontosabban átemelt rész) a negyedik epizód klasszikus, ereklyekeresős kalandfilm-hangulata, az ötödik rész sokrétű, identitáscentrikus testhorrorja, a Misha Green által rendezett nyolcadik rész táncoló démonos doppelgänger-nyomasztása vagy az utóbbi években ismét köztudatba kerülő,
az amerikai történelem egyik szégyenfoltját jelentő tulsai mészárlást feldolgozó kilencedik rész éri el a legnagyobb hatást.
A leggyengébb és legindokolatlanabb megoldás, amikor a hatodik részben megjelennek Atticus koreai háborús élményei egy, a Liza, a rókatündérből is ismerős népmesei történetben. Atticus jelleme itt olyan negatív árnyalást és relativizálást kap, amely után már nehéz szimpatikus főhősként tekinteni rá. Ez még akkor is így van, ha megértjük tetteit, illetve a sorozat alkotóinak motivációit a széria végkicsengésének előkészítését illetően (erről bővebbet mondani már spoiler volna).
A karakterfókuszú kitérők után szükség is van a fő cselekményszálhoz való visszakanyarodásra, hiszen a köztes epizódok csak laza kacsokkal függeszkednek az átívelő cselekményen – ugyanakkor szinte mindegyikben van olyan elem, amely jelentős tényezővé növi ki magát a végjátékra.
Mégis az a furcsa helyzet áll elő, hogy bár önmagukban szórakoztatóak vagy éppen mellbevágóak is ezek a részek, összetartó habarcs híján megtorpanásra késztetik a tízrészes széria dinamikáját.
Az összképet tekintve a cselekmény jó része gyakorlatilag felesleges szócséplés,
miközben a végjátékra nagyon gyorsan oldódnak meg a felbukkanó mellékszálakból fakadó lehetséges konfliktusok. Így a sorozat épp annyira tűnhet túlnyújtottnak, mint túl rövidnek. A másodlagos cselekmények jobb kibontásával akár még egy évadra elegendő anyag is ott lakozott volna a sorozatban, mint ahogy egy feszesebbre kurtított miniszéria ígérete is. A végeredmény valahol a két szék között keresendő – de a padlóra érkezés mégsem annyira fájdalmas.
A Lovecraft földjén készítői érzékenyen bánnak meghatározó témáikkal. A főszereplők kirekesztettsége több szinten is megjelenik, hiszen nemcsak a bőrszínük és a korszak predesztinálja őket másodrendűségre, hanem
előkerül a nőket, a gyerekeket és az LMBTQ közösséget érintő elnyomás és erőszak kérdése is.
Sőt, a ponyvaregények iránti rajongás is egyfajta élcelődés céltáblája lesz. Sajnos azonban a sorozat beleesik a megidézett korszakra is jellemző fekete-fehér világkép csapdájába – átvitt és szó szerinti értelemben. Ami azonban vitán felül magas színvonalú, az a képi világ. Az operatőri munka, a speciális effektek, a díszletek, a jelmezek és a látvány egésze mozifilmeket megszégyenítő módon kelti életre a történetet. A színészek játékára sem lehet panasz: Abbey Lee-nek és Jonathan Majorsnek akadnak ugyan gyengébb pillanatai, de Jurnee Smollett, Wunmi Mosaku vagy Courtney B. Vance alakításai képesek pozitív irányba billenteni a mérleget.
A Lovecraft földjén történelmi közegbe helyezett ponyvás urban fantasy-je tehát kiváló látványvilággal képes megjeleníteni a Ruff által is tematizált faji kérdéseket. A mindennapok szorongásai nagy ívű kalandokban és összeesküvésekben, valamint csontig hatoló, véres borzalmakban, letaglózó karakterdrámákban elevenednek meg. Ugyanakkor a lazábban kapcsolódó kitérők, a feleslegesnek ható körök és mellékvágányok megtörik a sorozat lendületét – és ezzel együtt a befogadói lelkesedést is.
Lovecraft földjén (Lovecraft Country), 2020. Alkotó: Misha Green. Főszereplők: Jurnee Smollett, Jonathan Majors, Wunmi Mosaku, Michael Kenneth Williams, Courtney B. Vance, Abbey Lee, Jada Harris, Jordan Patrick Smith, Aunjanue Ellis. Forgalmazza: HBO.
A Lovecraft földjén a Magyar Filmadatbázison.
