„Mindenkiben van egy kis John Lennon”

Negyven éve, 1980. december 8-án ölték meg John Lennont, aki a Beatlesszel együtt kitörölhetetlen nyomot hagyott a modern könnyűzenén. De vajon mekkora hatással van még Lennon a mai zenékre? Mit jelent 2020-ban az öröksége? Van annyira maradandó a szólómunkássága, mint a Beatlesé? Honnan eredt a humora, mennyibe kerül egy tincse és mennyibe az aláírása? Többek közt ezekre válaszolnak, illetve személyes Lennon-élményeikről is vallanak zenészek a Halott Pénztől a The Qualitonsig, Junkiestól a KFT-ig.

Bérczesi Róbert: Teljesen, végérvényesen és menthetetlenül beleszerettem a történetükbe

Egy vagyok a Földön élő sokmillió John Lennon-rajongó dalszerző-énekes-gitáros közül, akik egyedül őmiatta vették a kezükbe a hangszert, kezdtek el dalokat írni és alapítottak később zenekart. Annak idején, kamaszkoromban, amikor még egyáltalán nem is ismertem a Beatles zenéjét, elolvastam egy róluk írt könyvet, a Mindhalálig Beatles címűt, és teljesen, végérvényesen és menthetetlenül beleszerettem a történetükbe. Varázslatos volt. Rongyosra olvastam azt a könyvet, amelyet egyébként a mai napig őrzök itthon.

Közöltem is édesanyámmal – kb. tizennégy évesen –, hogy úgy döntöttem, én is a zenéből fogok majd élni, mint John Lennon, merthogy szerintem képes vagyok rá, ő pedig, hát, mondjuk úgy, enyhén szólva megmosolygott akkor, amivel eléggé megbántotta a lázadó kamaszlelkemet, de mai fejjel természetesen már látom, hogy miért mondta azt, hogy erre nem sok esélyt lát, mármint, hogy én zenész legyek, hiszen akkor még, amikor ez a párbeszéd lezajlott közöttünk, még csak nem is ismertem a Beatles zenéjét, az csak ezután jött, mondhatni, mint hab a tortára.

Iskola előtt mindig gyakoroltam kicsit. Volt egy A4-es lapom, amire le voltak rajzolva az alapvető gitárakkordok, illetve egy lista korai Beatles-dalok akkordmeneteivel. Ezeket tanultam meg először pengetni, és énekeltem is hozzájuk.

Mit mondjak? A családomnak bizonyára nem lehetett egyszerű menet végighallgatni mindezt abban a papírfalú panellakásban, amelyben akkoriban éltünk, ám láss csodát: mindössze tíz évnek kellett eltelnie, és máris valóra vált a kamaszkori álmom: zenész lettem, méghozzá olyan zenész, aki a saját zenéjének a megírásából, hangszereléséből, felvételéből és előadásából tartja fenn magát.

Hálát adok ezért az Úrnak ezúton is. Halleluja!

Vitáris Iván (Ivan & The Parazol): Imádom, ahogy veszekedett a bigott politikai erőkkel

Imádom, ahogy Lennon hülyéskedett a riporterekkel, veszekedett a bigott politikai erőkkel, és közben írta az addig senkire sem jellemző megszólalású dalokat. Olyan dalokat, amik valamilyen szinten keresik a világban elveszett harmóniát, értéket. Lennon egyszerre tudta hozni a vidéki srác és a nagyvárosi dandy érzését úgy, hogy egyik „szerep” sem esett le róla halála napjáig. Nem akart megfelelni, megváltozni, nem akart kiszolgálni senkit és semmit.

Nagyon szeretem a szólólemezeit is, amelyeken jól megmutatkozik, kb. milyen univerzum létezett a fejében. A szerelmi élete, küzdelem a társadalommal, állandó kritikák, és közben a mély érzelmek folyamatos közlése az előbbi témákon keresztül is, humorral fűszerezve. Ez talán az egyik legértékesebb benne, hogy sokszor tudta humorral oldani az amúgy nagyon nehéz témákat, de sosem lett nevetséges.

A hatása érezhető a Parazolban is, a zenei ihleten kívül leginkább a Lennon-féle slap back delay-ben, amit nagyon sok dalban használtunk. Ez egy visszhangos megoldás az énekre, ami a Beatlesben és a szólókarrierjére is jellemző sound volt. És a kedvencek? Lemezek közül az Abbey Road, Beatles-dal a Come Together, a szólókarrierből pedig a Power To The People.

Marsalkó Dávid (Halott Pénz): Kívülről rettentő magabiztosnak tűnt, de a dalain érződött, mennyi kétely emészti

A Beatlesszel kapcsolatban az az érzésem, mintha mindig is ismertem volna, annyira természetesnek hat a zenéjük. Zenekedvelő családban nőttem fel, ahol a Beatles-univerzum alapvető tétel volt. De ahogy a zenében is a saját utamat kezdtem járni, egyre kevesebb Beatlest és egyre több Lennont hallgattam. Az ő dalait mélyebbnek éreztem, a személyiségét pedig emberibbnek. McCartney képzettebb zenész volt, technikásabb gitáros, és letisztultabb, átgondoltabb dalokat írt, de engem Lennon őszintesége, nyersessége ragadott meg. Talán mert én is ösztönös dalszerzőnek tartom magam, és én is autodidakta módon kezdtem zenével foglalkozni. Miközben persze McCartney és a többiek nélkül se lett volna a Beatles az, ami.

A modern popzenére legnagyobb hatással a Beatles volt. A hangszerelés, a sound sokat változott, de az alapok, amiket lefektettek, máig ugyanazok. Se Ed Sheeran, se az Oasis nem lett volna a Beatles nélkül, és Billie Eilishnek is ők az etalon, az ő dalaikon tanulták meg a bátyjával, hogyan kell megírni egy popdalt.

Én is igyekszem követni Lennon attitűdjét, és a lehető legőszintébb dalokat írni. Lennon szólódalai attól igazán erősek, hogy bátran nyúlt bennük nagyon személyes témákhoz. Kívülről rettentő magabiztosnak tűnt, de a dalain érződött, mennyi kétely emészti. Érzékeny, bizonytalankodásra hajlamos ember volt, aki a gyerekkorát, az édesanyjához és Yoko Onóhoz fűződő viszonyát, vagy a saját művészetével kapcsolatos kétségeit is felvillanyozó erővel írta meg, ami nekem, szintén őrlődő emberként különösen inspiráló.

Nagy büszkeség, hogy az összes szólólemeze megvan a bakelitgyűjteményemben. Ha csak egyet kéne kiemelnem, az Imagine-t mondanám, nem azért, mert az volt az egyik legnagyobb szólósikere, hanem mert a legtöbbször a How?-hoz és az Oh Yoko!-hoz tettem vissza a tűt a lejátszón. Az a két, egymás után következő szám nagyon közel áll hozzám, de a kedvenceim között van a Mother, a God és az Instant Karma! is.

Egyszer el is zarándokoltam a Central Parkba, a Dakota-ház mellé az emlékhelyéhez. Lennonról mindig az jut eszembe, mi mindent hozhatott volna még létre. Elképesztően nagy bűn, hogy lelőtték. A halála előtt nem sokkal, amikor a Karib-tengeren hajózgatott, nagy reggae fan lett, Bob Marleyval is találkozott. Ki tudja, mit csavart volna ki ebből a műfajból is egy ilyen zseni? Mint a világra nagy hatással lévő híresség is irtózatosan hiányzik. De a hagyatéka ma is velünk él. Akárhány éves is legyen, nyomokban mindenkiben van egy kis John Lennon.

Szekeres András (Junkies): A Beatles-barátok mindig megtalálják egymást

Első emlékem róla a nyolcvanas években megjelent John Lennon-könyv, amit Koltay Gábor írt, és annyiszor elolvastam, hogy kívülről tudtam az egészet. Számomra nagyon korán meghatározó zenekarrá vált a Beatles, máig ők gyakorolták rám a legnagyobb hatást. A Beatles nem csupán egy zenekar, hanem egy látásmód, amellyel a zenéhez közelítünk. Legyen az a legfülbemászóbb pop vagy a legdurvább metál, ha Beatles a kiindulópontja, nekem tetszik.

A hangzás csak körítés: Tom Petty zenéjénél elképzelni se tudok amerikaibbat, mégis hallom benne a Beatlest. A Beatles hatása felbecsülhetetlen a modern popzenére. Ott van mindenhol. A Junkiesban is. Az ember beleszeret és kiszeret zenekarokból, de Barbaró Attilával 26 éve a Beatles a közös pont, amit mindketten szeretünk.

Olyan ez, mint az operációs rendszer a mobilon. Van, akién iOS fut, van, akién Android. Nálunk többnyire Beatles szólt otthon a gyerekkoromban, lehet, pechemre. Ha Máté Péter szól, és más zenei gondolkodásmód ivódik belém, most sokkal többet keresnék. Magyarországon a Beatles-alapú zene sosem ment olyan jól, mert mások a zenei hagyományaink. Mi egy-háromra tapsolunk, nem kettő-négyre. Lásd az Oasist, ami angolszász területen elsöprő sikert aratott a Beatles-rajongók gyerekei között, de nálunk nincsen kultusza.

A zenészeket, akik szeretik a Beatlest, láthatatlan kötelék fűzi össze, és mindig megtalálják egymást. Nekem is sok Beatles-barátom van, akiknek a zenéje is közel áll hozzám: Bérczesi Robi, Kirschner Péter, Czutor Zoli, Barbaró Attila vagy Szabó Attila a Csík zenekarból. A kedvenc időszakom a Beatlestől a Revolvertől az Abbey Roadig tart, azok mind zseniálisak. Legjobban a Revolvert és a Sgt. Peppert szeretem. Lennon szólólemezeit is sokat hallgattam. Míg McCartney a hetvenes években icipicit hullámzó teljesítményt nyújtott az előzőekhez képest, Lennon egységesen jót alkotott, ha épp volt kedve dalt írni. Legkedvesebb számom tőle a Mind Games: annak a hangulatával nagyon erősen azonosulok.

Peterdi Gábor (Egri Beatles Múzeum): 40 éve halt meg Lennon. Miből gondoltátok, hogy 2020 jó év lesz?

’78 karácsonyán a Magyar Televízió leadta az Egy nehéz nap éjszakája című filmet, ami hasonló robbanást okozott a mi közösségünkben, mint a Beatlemania a hatvanas évek Amerikájában. Benne volt mindaz, ami hiányzott a szürke szocializmusból: vidám emberek, jó zenék, csínytevések, egyéniségek. A Beatles humora, lazasága azt mutatta meg, hogy hordhatjuk másképp a hajunkat, tölthetjük másképp az időnket, létrehozhatunk valami értékeset a barátainkkal. Fekete-fehér film volt, de utána színesben láttuk a világot. A Beatles forradalmasította a gondolkodásunkat.

Én már akkor is Lennonra figyeltem. Látszott, hogy ő a vezér, és tetszettek a fura, humoros kis jelenetei. Lennonék az idehaza A rózsaszín párducból ismert Peter Sellersék rádióműsorán, a The Goon Show-n nevelkedtek, amelynek producere az a George Martin volt, aki elsősorban épp a humorérzékük miatt vállalta később a közös munkát a Beatlesszel. A blőd, félmondatos angol viccek mellé jött még az is, hogy Lennon diszlexiás volt, gyakran összekevert szavakat, és ezekből zseniális szóvicceket gyártott. A „Time heals all wounds” mondást („Az idő minden sebet begyógyít”) megfordította például „Time wounds all heels”-re. „Az idő megsebesít minden sarkat.” Az I Am The Walrusban vagy a Come Togetherben is szabadon értelmezhető, blőd sorokat pakolt egymás mellé – zseniálisan.

Lennonra ’65-ben óriási hatással volt Dylan – a ’64-es amerikai turnén kapták meg az első Dylan-albumukat –, és rájött, hogy magáról is írhat a dalokban. Az a sajátos és őszinte kitárulkozás, amit addig a könyveiben írt meg, a Rubber Soultól kezdve megjelenik a szerzeményeiben is. Lennonnal azért könnyű azonosulni, mert a dalaiból kiderül, hogy ő is szenved és hibázik, mint bárki más, de olyan őszinteséggel énekel róla, mint senki se. Nagyon merész volt ezen a téren, ami eszébe jutott, azt leírta. Nem mérlegelt, hogy naivnak tartják-e a dalaiért, vagy kap-e a fejére, ha leírja a nigger szót egy dalcímben (Woman Is The Nigger Of The World). Amire pedig már nem volt szava, azt elüvöltötte, mint a Motherben vagy a Cold Turkeyben.

Ha az a kérdés, melyik Lennon-lemezzel mennék egy lakatlan szigetre, akkor elindulnék a Walls and Bridges-zel, de már félúton visszaúsznék az Imagine-ért és a Double Fantasyért. A Walls and Bridges fantasztikusan érdekes, színesen szóló lemez, de Lennonban pont az a jó, hogy mindegyik albuma picit más világot tár elénk. A John Lennon/Plastic Ono Band a nyersessége miatt brutálisan jó, az Imagine attól, hogy öntött rá egy kis szirupot, amitől még befogadhatóbb lett a zenéje, ugyanakkor gazdagabb hangszerelésű is. Az első amerikai lemeze, a Some Time In New York City viszont el lett kapkodva, sokszor butaságokat is beszél rajta, nem volt még rálátása az országra, a történésekre.

És ott van a Double Fantasy, ami a Beatles-közösség számára a mai napig egy brutálisan fájó lemez. Akkoriban csak félmondatokat hallottunk a világ dolgairól, de azért kaptunk híreket arról, hogy Lennon talán eljön – életében először – a szocialista blokkba koncertezni, és a nyolcvanas években a Beatles is összeállhat, aztán jött a letaglózó hír, hogy Lennont megölték. Ma sem tudom úgy meghallgatni ezt a lemezt, hogy ne gondoljak arra, basszus, ez az utolsó – hiába 40 éve már ennek.

Sokan mondják, mi lenne, ha élne Lennon, de szerintem már nem élne. Annyi cigarettával, amennyit szívott, lehet, meghalt volna tüdőrákban. Persze, ki tudja? Keith Richards is él és virul. Mindenesetre furcsa dolog ez a kerek évforduló. Amikor arról beszélgettünk év elején, hogy idén 50 éve oszlott fel a Beatles és 40 éve halt meg Lennon, azt kérdeztem a többiektől: miből gondoljátok, hogy 2020 jó év lesz?

Mi sem tudtunk megvalósítani sok programot a Beatles Múzeumban. Régi álmom volt a Múzeum, évtizedek óta gyűjtöm a Beatleshez kapcsolódó tárgyakat, emlékeket. Számomra a személyes dolgok a legértékesebbek – például a szüleim első Beatles-bakelitje, a Rock And Roll Music, ami mindig velem volt és velem is lesz –, de arra is figyelek, hogy olyasmiket is kiállítsunk, amiket nem csak a legfanatikusabb gyűjtők értékelnek. Van például aláírásunk és hajszálunk is Lennontól, és a Beatles-tagok ágyneműjéből is egy-egy centi. Az autogramot egy Beatles-aláírás-, a hajszálat pedig egy hajkereskedőtől vettem, aki hírességek tincseit gyűjti, Marilyn Monroe-tól Lincolnon át Hitlerig mindenkitől van haja. A múzeumban egy nagyítón keresztül is meg lehet nézni, mert a Beatles-rajongásnak az is része, hogy az ember közel akar kerülni hozzájuk, és így megteheti.

Egy Lennon-aláírás ma kb. másfél millió forint. Harrisoné is hasonló árban van, de McCartneyé se sokkal olcsóbb: egy mai aláírása 500 ezret, egy 60-as évekbeli 8-900 ezret ér. Én arra is megyek, hogy a Beatles-évekből származzon, mert idővel változott az aláírásuk. Ringo például a 80-as évek közepétől csak „Ringo”-t szignózott, de előtte a teljes nevét kiírta, és csillagot is rajzolt hozzá, szóval hülyén nézne ki, ha egy 90-es évekbeli aláírás szerepelne tőle a 60-as éveket bemutató kiállításon. Fontos, hogy minden autentikus legyen.

Hoffmann György (The BlackBirds): Kicsit misztikus kötődésem van Lennonhoz

Kicsit misztikus kötődésem van Lennonhoz, hiszen én is október 9-én születtem, mint ő. Ezt persze 7-8 évesen még nem tudtam, de kb. akkor talált rám a Beatles és Lennon. Az első Beatles-lemez, amit megismertem, a Fehér Album volt, az első Lennon-lemez pedig a Double Fantasy. Szóval mindkét előadónál nagyjából az életmű végén kezdtem az ismerkedést, aminek most már nagyon örülök. Örülök azért is, mert 100-ból 98 ember az A Hard Day’s Night lemezhez, illetve filmhez köti a saját Beatles-szeretetét, nekem meg pont ez a lemez és film nem jelentett szinte semmit, hiszen akkor már túl voltam a Beatles-életmű második szakaszán, és ahhoz képest a korai dalok jóval kevésbé hatottak rám. Szó se róla, zseniálisak azok is, az I Call Your Name például a top 5 Beatles-dalom között van.

Számomra Lennon abban volt lenyűgöző, hogy mindig a saját belső világát énekelte meg elképesztően intim módon, és ezekből alkotta meg a viszonylag könnyen emészthető slágereit. Ez szerintem csoda. A szólóéletműve pedig tökéletes folytatása annak, amit a Beatlesben alkotott. Éppen ezért nekem összefügg az egész Lennon-életmű, és semmivel sem kapnak a szólólemezei kevesebb figyelmet. A kedvencem a Walls And Bridges album, szerintem az volt a csúcspontja zeneileg.

Az egész életművében azt érzem, hogy semmi mesterkéltség nincs benne, semmi olyan dolog, ami ne ő lenne igazán. Nem adta el a lelkét, nem kötött kompromisszumokat. Valahogy az az üzenete minden egyes lemezének, hogy „ez vagyok én, John Lennon, most éppen itt tartok, és így élem az életem, hallgassátok szeretettel”. Aki hozzám hasonlóan teljes mélységében beleásta magát az életébe, annak valóban átjön, hogy minden lemeze egy korlenyomat, mondhatni egy naptárbejegyzés. Ebben nagyon más volt, mint McCartney, de ez nem is baj. Éppen ezért egészítették ki egymást ennyire tökéletesen.

Óriási veszteség a világnak, hogy 40 évesen meg kellett halnia. Én pont abban az évben születtem, mikor ő merénylet áldozata lett, így beleszülettem abba, hogy Lennon nem él. És utálok is belegondolni abba, hogy ez az egész gyilkosság és Lennon elhallgattatása mekkora mérhetetlen nagy hiányt okozott/okoz a világnak, hiszen ha Lennon ír még 200 dalt életében, akkor hihetetlen csodákkal és kincsekkel lennénk gazdagabbak. Milyen lenne, ha McCartney 1980 óta nem írna dalokat? Borzalmas is belegondolni.

A The Blackbirdsszel természetesen nemcsak a Beatles, hanem a szólóévek dalai is folyamatosan repertoáron vannak, így Lennontól is sok számot tartunk műsoron. Pár éve a Beatles Múzeum meghívására Egerben járt Lennon első bandája – a liverpooli Quarrymen zenekar –, akikkel együtt koncerteztünk. Ők már 80 éves „bácsik”, de még ma is hihetetlenül jól hozzák az 50-es évekbeli liverpooli skiffle érzést, így a közös koncerten azt éreztük, hogy kaptunk egy kis szeletet John Lennon korai korszakából is. Nagyon nagy megtiszteltetés és élmény volt a Quarrymennel együtt játszani. 2019-ben pedig az általunk szervezett első magyarországi Beatles Fesztiválon vendégeskedett az eredeti Lennon-sapka megalkotója, Helen Anderson. Ő egy suliba járt Lennonnal, és rengeteg régi sztorit mesélt nekünk, azóta is heti rendszerességgel levelezünk. Szóval nagy élmény ezekkel az emberekkel találkozni, általuk valamicskét közelebb kerülünk a legendás korszakhoz és Lennonhoz.

G. Szabó Hunor (The Qualitons): Minden dalomban, ha csak árnyalatnyit is, de ott a Beatles

Ha Lennon a kérdés, számomra a Beatles a válasz.

A Beatles a könnyűzene történetének legmeghatározóbb formációja. Azóta minden banda közvetlen vagy közvetetten az ő zenéjükön nevelkedett, minden abból nőtte ki magát, és minden zenész nagy eséllyel hasonló hírnévről álmodozik – bár tudjuk, ez ma már lehetetlen.

A legmeghatározóbb zenekar legkarizmatikusabb tagja pedig jó esélyekkel indul azért a posztért, hogy egy zenélni vágyó fiatal példaképe legyen. Engem kiskamaszkoromban talált meg a Beatles, és gyakorlatilag a tinédzseréveimre, sőt talán az egész életemre rányomta a bélyegét. Azt hiszem, minden dalomban, ha csak árnyalatnyit is, de ott vannak ők. Egy énekfrazír, egy basszusfutam, egy megszólalás önkéntelenül is felidézi a Beatlest. Nem tudatos ez, beivódott a zeneiségembe.

Bár imádtam McCartneyt, Harrisont is, de Lennon volt az, akinek dalaival, hangjával, jellemével a leginkább azonosulni tudtam. Az ő dalai számomra karakteresebbek, mélyebbre hatnak. Mindegyik korszakát szeretem a Beatlesnek valamiért, de a legtöbb kedvenc számom az „érettebb” időszakból való. Hogy csak néhányat említsek: She Said, She Said; Tomorrow Never Knows; Happiness Is A Warm Gun; Strawberry Fields Forever… Mind Lennon-szerzemény.

Ahogy szólóéveiről, úgy békeharcos törekvéseiről sem igazán tudnék semmi személyeset írni. Számomra a Beatles feloszlásával, ugyanúgy, mint a többiek, elvesztette igazi erejét. Persze születtek baromi jó dalok a szólókarrierjeik alatt is, de ezek nyomába sem érnek annak, amit közösen csináltak. Érdekes, milyen hatással lehettek egymásra, hogy olyan elképesztő dalok születtek a röpke tíz év alatt. Pedig a Lennon–McCartney-szerzőpáros között nem volt igazán meghitt baráti viszony sosem. Talán pont azért, a kis tudatalatti rivalizálás ezt hozta ki belőlük. Persze ez egy soktényezős témakör, hosszasan lehetne róla értekezni. Sosem tudjuk meg, mi lett volna a könnyűzenével, ha nem találkoznak ők akkor négyen…

Hó Márton (Gustave Tiger): John Lennon inkább a nagybetűs dalban gondolkodott

Amikor először hallottam John Lennon szólóügyeit és a Beatles feloszlása utáni zenekarait még tizenévesen, nem igazán jöttek be azok a lemezek. Volt egy rakás jó szám, de mint lemezek, nem működtek nekem. Mintha a Beatles után John Lennon inkább csak a nagybetűs dalban gondolkodott volna, és nem „kerekegész”, elejétől a végéig magával ragadó lemezekben. Nyilván mindenkinek az Imagine, az Instant Karma! vagy a Working Class Hero jut az eszébe elsőre, ha John Lennon Beatlesen túli dalairól kérdezik, pedig hát mennyi jó számot írt még! Mennyi klasszikus zeneiséggel bíró dal: a Watching The Wheels, az Oh My Love, a Woman vagy a Power To The People.

John Lennon klasszikus dalszerző volt, aki a Beatles után már nem mindig feszegette a határait, voltaképpen hagyományos dalokat és lemezeket írt. Nyilván elég nehéz a Beatles után bármit is csinálni, meg hát aztán ott volt neki egy Yoko Ono is. Az 1970-es John Lennon/Plastic Ono Band lemezt a mai napig bírom, de a hetvenes években készített szólólemezeit már csak fenntartásokkal hallgatom végig, nekem gyakran túlságosan steril, formakövető, stúdió sessionös. Azt, hogy gyakorlatilag mindenkire hatással volt a zenéje, dalszerzéshez való hozzáállása, talán nem is kell mondani. Tényleg kár, hogy nem tudjuk már meg soha, hogy mennyi jó dal, lemez volt még benne, hogy miről maradtunk le az elmúlt 40 évben.

Márton András (KFT): A szocializmusból még egy fokkal vagányabbnak tűnt

A Walls And Bridges volt az első Lennon-album, amit a kezembe foghattam. Édesanyám Kanadában járt és ajándékba hozta, akkor még bakeliten. Épp az ágyat nyomtam lázasan, de ez a lemez biztosan hozzájárult ahhoz, hogy hamarabb rendbe jöjjek. Vicces szójátékaival korábban, az Égtájak elbeszélés-gyűjteményben megjelent Anne Duffield példátlan ecsete Sherlock Holmes-szerű krimijében találkoztam először még 1971-ben. (A novellát Révbíró Tamás fordította, aki a 80-as években a KFT márkamenedzsere lett.)

Azután szép sorban beszereztem a többi lemezét is. Tartottam tőle, hogy az önálló számai nem lesznek olyan erősek, mint a Beatles-felvételek, de ennek épp az ellenkezője történt: szinte mind legalább annyira bejött, mint a Beatlesek. A hangszerelés, a hangszínek, a dalszövegek témái, amik közül több innen, a szocializmusból még egy fokkal bátrabbnak, vagányabbnak tűnt. A Gimme Some Truth, a God, a Working Class Hero. Az önálló számok szövegeiben nyilván jobban megmutatkozhatott az, ahogyan a világot látja. A Beatlesben is nagyon szerettem tőle a furcsa megoldású számokat, mint a Come Together összefüggéstelen szövege, hiányzó igékkel, az egész hatvanas évek hangulatával, vagy akár a Revolution 9 hangmontázsa. Ott van az I Am The Walrus képregényszerű szövege is, amelyben az Alíz Csodaországban mesevilága keveredik egy kábítószeres élmény képeivel.

Még a Beatles-időben kezdett egyre jobban érdekelni, miről szólnak a dalok, és elkezdtem fordítani őket, egy füst alatt ezzel fejlesztettem is az angolomat. Hosszú évek alatt lefordítottam az összes szövegüket, majd Révbíró Tamás kezdeményezésére 1990-ben Yesterday címen kiadta a Maecenas kiadó mindet. Sajnos a fordításokat a tudtomon kívül több helyen megváltoztatták. Egyik kedvenc soromat, a Penny Lane-ben az „A four of fish and finger pies”-t például átírták arra, hogy „Hallal és süteménnyel babrálok”, pedig még a Come Together szójátékaival sem töltöttem annyi időt, mint ezzel az egy sorral. Ez igazából egy nyári csajozós hangulatkép. Egy erotikus szlengből (finger pie) és egy gyorskajából (fish fingers) áll, és az eredeti fordításomban így hangzik: „Nyáron négy sült csirke combjai közt nyúlkálok”. Gondolom, a kiadónak ez túl pikáns lehetett. A mai napig jegyzetelem cetlikre, hogy mit javítanék a könyvön, és ha lesz rá igény, egyszer megjelentetek egy javított kiadást.

A Szívgárdán, a szólólemezemen is vannak apró lennonos utalások. A Csak alszom hasonló érzéseket fogalmaz meg, mint Lennon az I’m Only Sleepingben, a Zummamában „A hippiálmod nyughelye a kátyús Lancashire” kicsit visszaviszi a hippikorszakba azt a hallgatót, aki ismeri az A Day In The Life idevágó sorát. A Zumamma és a Csak alszom egymás fölé rétegzett szöveges és hangszerelési megoldásai pedig tudat alatt minden bizonnyal a Revolution 9 hangképeiből erednek. Vagy nem…

A borítókép forrása a John Lennon Facebook-oldal.