Az izlandi ember (legalábbis saját irodalmukból ítélve) három pillérre építi az életét. Az első a harc. Küzd az életéért és mindazokért, akiket rá bíztak. A második a forró, éjsötét kávé, amely felolvasztja a kékké dermedt lelket. És a harmadik az olvasás. Einar Kárason első magyarul megjelent regényének, a Viharmadaraknak fő pillére a harc.
Az ötvenes évek végén egy izlandi halászhajó viharba keveredik négytonnányi vörös sügérrel a gyomrában. Tizennyolc méteres hullámok csapnak át a korláton, jég terjed a hajó testén, megváltoznak az irányok, a folyamatos mozgás hatására elbizonytalanodik a talp alatt a hajópadló, a víz jelenti a horizontot. A hajó orránál lent a tengermély, de ugyancsak lent van a konyhában a kávé és a rádiós, aki minden könyvet olvasott, fent pedig a kapitány, aki sosem hagyja el az őrhelyét, és még feljebb – még feljebb nincsenek madarak.
A történet a vihar első napján kezdődik. Hiába tudjuk, hogy véget fog érni, olyan, mintha a küzdelem örvénye magába olvasztaná a múltat és a jövőt. A vihar napjai közé néha beékeli magát egy-egy jelenet a viharig vezető hajóútról. Egyetlen szereplőnek van neve, a legfiatalabb matróznak. Lárus akkor döntötte el, hogy halász lesz, amikor kardszárnyú delfinek lélegzését hallgatta, így kerül az ormótlan, hideg matrózok közé az óriási halászhajóra. Neve rajta kívül csak a hajóknak van.
Patat Bence, a mű fordítója megőrizte a hajók izlandi neveit,
így nyelvtudás hiányában csak jóval később, az utolsó oldalakon derül fény arra, hogy a jegesedő hajó neve, a Máfur, sirályt jelent.
A viharmadár a regényben olyan, akár egy mítosz motívuma, amely itt-ott más-más variációban tűnik fel. A Máfur, a sirályhajó a Csüllő-talpazatra ér halászni, ahol a csüllők, azaz viharmadarak vadásznak. Az ő elmaradásuk jelzi a bajt. Lárus, aki nemcsak főszereplő, de elbeszélő is egyben, nevében maga is sirály. „Lárus úgy látta, hogy névrokona, egy heringsirály kíséri a hajót; karácsonyra kapott egyszer egy izlandi madarakról szóló képeskönyvet, amelyben az állt, hogy a madár neve Larus fuscus – minden sirályt Lárus valaminek hívnak.” (55.) Lárus elsősorban szereplő, másodlagosan elbeszélő, aki csak a regény legvégén jelöli meg magát krónikásként.
Szokatlan és kissé indokolatlan választásnak tűnik ez az elhallgatásra épülő elbeszélői stratégia.
A narrátor általában teljesen kívülálló, anonim, néha mégis közösséget vállal a matrózokkal: „a tengerészek jól tudják, hogy a magányos jéghegyek minden jégnél veszélyesebbek lehetnek; egy ehhez hasonló rongált meg néhány nappal korábban egy vadonatúj, csaknem százfős legénységű hajót idefelé azon az útvonalon, amelyen mi is érkeztünk a Máfurrel”. (12.; kiemelés tőlem – V. Á.) Utólag tanúságtétellel felülíródik ez a különös beállítás, amikor a szereplő és az elbeszélő Lárus egy személyként azonosítódnak. Ez kevéssé nyomatékosan ugyan, de beemeli az emlékezet problematikáját.
A matrózok a vihar három napjában csak napi két óra pihenőt kapnak,
a maradék időben valamilyen ütőfegyverrel próbálják előásni a hajó testét a jégpáncél alól. Ez az állapot mindenkire másképp hat, van, aki ébren álmodik, van, aki megőrül, és van, aki csak azért kel fel, mert nem akar úgy meghalni, mint a patkány a vackában.
Erre az időre nem lehet önazonosan visszaemlékezni.
Mivel Lárus az éberen álmodók közé tartozik, az őrületet csak rövid epizódokként tapasztalja meg, például amikor az egyik matróz a macskaszellemekről beszél, vagy egy másik végeláthatatlanul nevet. Lárust a kitartás és a megfelelési vágy tartja életben. Érdeklik az erős férfiak, akik régóta a tengeren élnek már, akik minden körülmények között meg tudják gyújtani a cigarettájukat. Az elbeszélő sokáig mindentudónak mutatja magát, de egy idő után nem lehet elsiklani afölött, hogy milyen kevés szereplőről tudunk meg személyes információkat. Lárus érdeklődése egybeesik az elbeszélő által követett szereplőkkel, ha máshonnan nem is, innen meg lehet sejteni, hogy ők ketten végső soron azonosak. „Ott álltak Lárus szülei az öccsével együtt, valahogy mindannyian szürkének tűntek, de szépnek. És ezzel a történet véget ért. Mivel ugyanazt a nevet viselem, mint a hajó (a Máfur izlandiul, a Larus a rendszertanban jelent sirályt – V. Á.), úgy éreztem helyesnek, hogy felidézzem ezeket a napokat.” (112–113.)
Mindezek ellenére mintha nem sikerült volna döntést hozni az elbeszélőt illetően.
Ez a titkolózás lehet a személyiséghasadás jele is, hiszen az a Lárus, aki fiatalemberként megélte a vihart, nem lehet azonos azzal a Lárusszel, aki túlélte és el is meséli azt. A beállítás leginkább azt a célt szolgálja, hogy az olvasó ne tudja egészen az utolsó lapokig, hogy életben marad-e a hajó vagy sem, bár ez nem elég indok a zavaros elbeszélői stratégiára.
A küzdelemmel töltött órákat, melyek során többet tudunk meg a berendezésekről, mint az emberekről, rendre ételleírások követik: „Zúzmarás arcú férfiak jöttek be a fedélzetről, állig vízhatlan öltözékben, felkaptak egy csülökdarabot, egy szelet sült oldalast vagy bordát és kézzel ették, bekaptak utána néhány szem forró krumplit, és nagyokat kortyoltak a kávésbögréből, majd visszamentek a viharba, a hullámverésbe és a hidegbe.” (78.) Hullámverés, ahogy ki-be járnak, ahogy a jégleírásokat az ételleírások követik, arányaikban is megfelelve a matrózok életmódjának: a küzdelem óráinak hosszú jelenetei, majd a pihenéssel töltött idő gyors, gyakran felsorolásokra szorítkozó leírásai.
Az egymásba folyó, mellérendelő mondatrészek olyan hatást keltenek, mintha a szöveg maga is hullámzó entitás volna, akárcsak a tenger.
A cselekmény elosztása, a terjedelmi megoldások ábrázolják azt az időtorzulást, amikor három nap három évnek, száz oldal ezernek látszik.
Bizonyos szempontból néma a könyv, nincsenek dialógusok, az érzékelhető távolság lecsendesíti a vihar hangjait, mind a matrózok, mind az olvasó elveszti a referenciapontokat. Hiába jelöl meg az elbeszélő egy-egy időpontot, ahogy a matrózok is leolvassák a koordinátákat, a szöveg túlnyomó részében bizonytalan az idő. Minden ismétlődik, a hajó megdől, mire leverik az egyik oldalon a jeget a kiegyensúlyozás végett, a másik oldalon megint lehúzza az újraképződő jégpáncél.
Minden entitás közül, amelynek ereje az emberével összefeszül, a jég a legkülönösebb.
Olyan, akár egy kúszónövény, rákapaszkodik a gazdatestre, és hiába lehet leverni, a következő pillanatban megint visszanő. Minden zörej, minden csattanás, a jég repedése, a vihar zúgása hangsúlyossá válik.
A hajón, ahol vihar nélkül is veszélyes munkát végeznek az emberek, egészen meglepő, de olvasnak a pihenés néhány órájában. A fedélzetmester, akit legtöbbször részegen, de mindig szótlanul látunk, költő. Más a kapcsolat az irodalommal olyan vidéken, ahol az emberek valóban a halállal dacolva dolgoznak hétköznaponként, és kevés a lehetőség az interakcióra. Ahol szótlan, rideg és egymásnak idegen férfiak kerülnek egymás mellé, ott az irodalom jelenti a társaságot, a csoporton kívül és belül. Maga a társasági élet túlnyomó része is az irodalom köré szerveződik. Egy ízben hangosan felolvasnak egy pikáns Halldór Laxness-részletet egy lelkésznére emlékeztető utcalányról: „Ennek hallatán a férfiak jóízűt nevettek. Az egyikük megjegyezte: Amikor egy teherhajón dolgoztam, én is jártam néha Rotterdamban, és azt hiszem, ismerem ezt a lelkésznét.” (71.) Életrajzokat, igaz történeteket választanak szívesen, amelyeket előszeretettel olvasnak rá a saját világukra, mintaként használják őket, amikor problémába ütköznek. Mintha az irodalomfelfogásuk megőrzött volna valamennyit a mítoszi idők gondolkodásmódjából.
A regényszövegből néhol előviláglanak az izlandi regék és a prózai eddák nyomai.
Magyarul is megjelent néhány izlandi rege Szőrös pisztráng (Napkút, 2008.) cím alatt, ebben a kötetben nemcsak a macskaszellemekről szóló történetet lehet megtalálni, amelyekről az őrült matróz olyan sokat dadogott, de a sötét északon edzett emberképet is, akit legalább annyira meghatároznak az álmok, mint az életben maradáshoz szükséges józanság. A túléléshez nem csak a testi kitartásra van szükség. A regény utolsó lapjain tetőpontjára hág a vihar és a jég elleni küzdelem, a pánikban Szerencsés Leifur történetét idézik fel. Ebben a gesztusban nincs semmi patetikus vagy nosztalgikus, pusztán a történetre van szükség, és annak hangos elismétlésére, mintha az elhangzó szavak erősítenék meg annak igazságtartalmát. (Leifur Eirikson története Leif útja Vínlandra címmel magyarul is olvasható a Vörös Eirík története című próza-edda gyűjteményben [Corvina, 2018.].)
Egy olyan nehezen meghatározható helyen, mint a tenger, új viszonyítási pontokra van szükség a tájékozódáshoz. Gyakori, hogy a Máfur helyzetét – a korábban említett gyakorlatnak megfelelően – ráolvassák más hajókéra. Lárus különösen érdeklődik a hajószerencsétlenségek iránt: „észrevette, hogy ott hever Új-Fundland környékének térképe, és hirtelen úgy érezte, mintha egy másik térképet nézne, azét a területét, ahol állítólag a Titanic elsüllyedt, az apja dán vagy norvég könyvéből, vagyis hogy ez ugyanaz a térkép volt, ugyanaz a tenger, és nyugaton ugyanaz a szárazföld, Új-Fundland, Új-Skócia, Labrador, és a kormánykeréknél állva mintha egy másik világba csöppent volna, már nem tudta biztosan, milyen hajón utazik”. (102.) Baljós és szerencsés jelek térképe a világ, amelyeket ki kell olvasni, mert a történetek egymásba érnek, például az elsüllyedt hajók történetei a még úszókéval: „úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban lemerülhet a tenger fenekére, ahol a híres utasszállító hajó fekszik, talán ő lehet az első, aki megpillantja, mielőtt még a hideg tenger megfojtaná.” (102–103.)
Lárus finom, lírikus gondolatvilága az, ami miatt végeredményben többé válik ez a regény egy részletgazdag hajónaplónál.
A Viharmadarak rövid és szikár, könnyű figyelmetlenül olvasni, és elsiklani az olyan finoman megrajzolt jelenetek felett, mint a zárlatban megjelenő holttestek és a vörös sügérek tüdejének hasonlósága. A tárgyilagos nyelv, amely oldalakon át tartó, néhol már monoton mondatszerkezetekből építkezik, maga alá rejti az elbeszélés részleteit, akár a jég a hajót. Mégis érdemes felölteni a vízhatlan ruhát és leverni a jeget, mert alatta az izlandi irodalom különös vadsága lapul, amelyet erős férfiak, éjfekete kávék és régi történetek rajzolnak szilajjá, mégis törékenyen emberivé.
Einar Kárason: Viharmadarak, Magvető, Budapest, 2020.
Borítókép: Ljósmynd/Aðsend
