David Attenborough ezúttal nem természetfilmet, hanem vérbeli „cselekvő” dokumentumfilmet készített Egy élet a bolygónkon címmel, ami vállaltan kétségbeesett kiáltás az emberiség felé.
„Tömeges kihalás ötször következett be az élet négymilliárd éves történetében. A legutóbbi ilyen alkalom a dinoszauruszok korának végét hozta el. (…) Hatvanötmillió éven át (az élet – B. A.) folyamatos munkával építette újjá az élővilágot, míg el nem érkeztünk a ma ismert világhoz” – hangzik a természetfilmes „végítélete”. Attenborough ugyan idén töltötte be 94. életévét, de elméje acélos, akár egy fiatalemberé, és fiatalos szenvedéllyel adja elő igen határozott, bár nem támadhatatlan kinyilatkoztatását. A közismert személyiség konferenciákon is cselekvésre szólítja fel a világ befolyásos embereit annak érdekében, hogy a Föld még évezredek múlva is élhető legyen a számunkra.
Attenborough úgy látja, elherdáljuk a bolygónktól kapott ajándékokat, ám ezzel magunk alatt is vágjuk a fát. A természetfilmes kemény szavai azért többek üres frázisoknál, mert mint azt ismeretterjesztő filmjein keresztül a tévében is végigkövethettük, ő aztán tényleg megismerte bolygónkat a 20. századon átívelő, több mint hetvenéves profi pályafutása során (csak néhány fontosabb műve: Az élő bolygó; A madarak élete; Bolygónk, a Föld 1–2.). Végigkísérte, hogyan bomlott meg radikálisan a Föld biodiverzitása, azaz tűntek el fokozatosan az ember által érintetlen területek, és hogyan hagytunk hatalmas ökológiai lábnyomokat a világban.
Az Egy élet a bolygónkont nézve szinte érezzük, ahogy David Attenborough vállon ragad minket, és megráz: „ébredj, ember!”
Kései munkáira (Bolygónk, a Föld 2.; Klímaváltozás, és ami mögötte van) általában jellemző, hogy a természet szépségeinek bemutatása mellett azok veszélyeztetettségére is felhívja a figyelmet. Attenborough ugyan három természetfilmes rendezővel fogott össze – Alastair Fothergill (Élet a fagyban; Bolygónk, a Föld), Keith Scholey (Mackócsalád Alaszkában), Jonnie Hughes (Return of the Tribe) –, ám az Egy élet a bolygónkon egyáltalán nem természetfilm. Igaz, tartalmaz gyönyörű képeket, lélegzetelállító madártávlati és lassított felvételeket az Amazonastól az Antarktiszig, illetve a bálnáktól az orangutánokon át a pingvinekig a Föld lenyűgöző tájairól és élőlényeiről. Ám ez a filmforma éppen azért kétélű fegyver, mert az Egy élet a bolygónkon dokumentumfilm, amely egy igen fontos, globális problémát vázol fel, és keresi rá a megoldásokat.
Azaz a természetfilmekbe illő látványos jelenetek némileg a súlyos „mondanivaló” ellenében hatnak:
szemkápráztató és lenyűgöző az Északi sarkkör olvadó jéghegyeinek tengerbe omlása, sőt még a globális felmelegedésért felelős gyárkémények mindent beterítő füstje is szép a maga módján. De ezeknek nem éppen félelmetesnek és visszataszítónak kellene lenniük?
Az Egy élet a bolygónkon rendkívül hatásosan van felépítve, így már-már zsigeri élménnyé válik, illetve Attenborough kiváló előadásmódja tesz róla, hogy a cselekmény során sokféle érzelmi állapotba kerüljünk. A szomorúság és a düh mellett a katartikus könnyek is előbújhatnak, mert bizony rendkívüli módon át tud helyeződni a nézőre a természetbúvár küldetéstudata, aki tapasztalata, illetve láthatóan kiváló egészségi állapota miatt is inspiráló személyiség. Ugyanakkor a hatásosság a képek szépségéhez hasonlóan kétélű fegyver.
Az Egy élet a bolygónkon című filmen nagyon érződik, hogy hatásos akar lenni, szinte vadászik a néző érzelmi reakcióira.
Erős a film szinekdochikus felütése: most nagyon lassan az zajlik globális szinten, ami a csernobili tragédiához vezetett, és az vár az emberi civilizációra, ami a katasztrófa után az atomerőmű térségében végbement. Az ember csúcstechnikai vívmányai saját faja ellen fordultak, így Pripjaty városát ki kellett üríteni. Persze a szellemvárosban az élet újra utat tört magának, ám Attenborough szerint ez az élet már az ember nélkül zajlik: az egykori katasztrófa helyszínén zöldell a növényzet, a „dzsungellé” változó lakótelepeken vadállatok bóklásznak.
Ma a Föld és élőlényei is azért pusztulnak, mert az ember felelőtlen. Végletekig kizsákmányolja a halállományt, pusztítja az erdőket, ezzel elősegítve az időjárás és az éghajlati övek megzavarodását, a nem megújuló energiaforrások égetésével pedig előidézi a tengerszintet megemelő, a korallzátonyokat is pusztító globális felmelegedést, amelynek szörnyűségét nem szabad a „klímaváltozás” szinonimájával tompítani. Szóval felelőtlen, önző és környezetkárosító tevékenységeivel az ember tulajdonképpen a saját pusztulásához is hozzájárul.
Találó tehát David Attenborough-nak a filmet nyitó és záró Csernobil-párhuzama, ám erre és a természetbúvár más állításaira is jellemző a sarkítás vagy leegyszerűsítés (a csernobili térségben azért az ember is újra megjelent, nemcsak az állatok és a növények). Természetesen az Egy élet a bolygónkon nagyon is valós veszélyt vázol fel, ám
néhány problémakör komplexebb annál, mint amilyennek Attenborough szenvedélyes érvelésében bemutatja azokat.
A természetfilmes legerősebb érve az, hogy látta, tapasztalta a változást. 1926-ban született, átélte a pusztító második világháborút, és szemtanúja volt (ezért is nevezi filmjét „tanúvallomásnak”), hogy aktív korszaka kezdetén, az ötvenes években, a háborút követő (nyugati) gazdasági konjunktúra korában hogyan kezdett el rohamosan csökkenni az „érintetlen természet” aránya az emberi civilizációhoz képest. Ám éppen saját, korábbi filmjei beidézésével, azaz archív felvételek bevágásával újra és újra ellentmond önmagának.
Az etnográfusnak, az antropológusnak és a természetbúvárnak egyaránt alapdilemmája, hogy milyen módon lehet úgy megismerni a „Másik”-at – legyen szó emberi törzsi kultúrákról vagy vadon élő állatokról –, hogy nem avatkozunk be azok életritmusába. A jó szakember/kutató a beavatkozás minimalizálására törekszik,
ám az kétségtelen, hogy ha a természetbúvár beteszi a lábát egy érintetlennek tartott területre, az onnantól már nem érintetlen.
David Attenborough pajzsán ez a legnagyobb rés: a civilizáció által nem háborgatott törzsekkel érintkezik, gorillákat és vízidisznót simogat – mindezt azután, hogy számadatokkal is hangsúlyozza a természet érintetlenségének fontosságát, illetve rohamos megváltozását. Igaz, a film konklúziójában elismeri, hogy fiatalon naiv volt, elhitte, mindez még érintetlen, és minden rendben van, holott már akkor is zajlottak az erdőirtások, és megkezdődött a Föld lassú pusztulása. A felsorakoztatott számadatokkal azt az erősen vitatható állítást sugallja, hogy az ő fiatalkorában még sokkal jobb volt a helyzet.
Nagyon támadhatók a természetbúvár megoldási javaslatai is.
A megújuló energiaforrások előnyben részesítése, a takarékosabb (hús)fogyasztás, a kivágott fák helyett az adott területnek megfelelő növényzet újratelepítése mind pozitív példák. Az sem légből kapott, ördögtől való dolog, hogy a népességnövekedést kordában kell tartani, felelősségteljesebben kell gyermeket vállalni. Azonban ez utóbbival kapcsolatban David Attenborough-nak vannak igen meredek, a rossz emlékű eugenikát és fajelméletet idéző állításai annak ellenére, hogy a természetfilmes baloldali-liberális gondolkodásúnak vallja magát. Azaz önmagában azt nem szerencsés elítélni, hogy egy családban egy-két gyereknél több legyen, mert a testvéri szeretet legalább olyan szép dolog, mint egy egzotikus madár, egy korallzátony vagy egy óriásbálna.
Továbbá igen naiv és leegyszerűsítő a „japán példát” pozitívumként felemlegetni. Igaz, hogy Japán hatalmas gazdasági és technikai fejlődésen esett át a háború óta, és ma a legmodernebb országok közé tartozik. Ám az csak az érem egyik oldala, hogy ott stabilizálódott a népességszám. Hogy a japánok „végre kevesebb gyermeket vállalnak”, az nem feltétlenül pozitív dolog, a kép ennél árnyaltabb. Köztudott, hogy Japánban társadalmi probléma az emberek elszigetelődése, a fiatal férfiak kapcsolatteremtési képtelensége, a hikikomori (bezárkózás a négy fal közé) jelensége, ami ugyanolyan patologikus, mint az, hogy ész nélkül fogjuk ki a halakat a tengerből, vagy autóval ugrunk le a sarki boltba is.
Összességében az Egy élet a bolygónkon fontos dokumentumfilm, ha nem is a legcizelláltabb, legkomplexebb, legprofibb. Kell ilyen is, főleg azért, mert hatásossága,
„sokkeffektusai” valóban felrázhatják az emberiséget, talán azokat is, akik eddig passzívan szemlélték vagy károsították környezetünket.
Reméljük, lesz hatása, és jó irányba indulunk el, különben – ha hihetünk David Attenborough tudományos előrejelzésekkel korreláló jóslatának – száz éven belül a Mad Max-filmek világa vár ránk.
David Attenborough: Egy élet a bolygónkon (David Attenborough: A Life on Our Planet), 2020. Rendezte: Alastair Fothergill, Jonathan Hughes, Keith Scholey. Szereplő: Sir David Attenborough. Forgalmazza: Netflix.
A David Attenborough: Egy élet a bolygónkon a Magyar Filmadatbázison.
