Amikor a felkérést kaptam az esszére, az első gondolatom az volt, hogy mi lehet az, amivel én új nézőpontot tudok hozni a témával kapcsolatban. Mi az, amivel eddig nem látható területre világíthatok rá – fényt és árnyékot egyaránt felmutatva? Próbáltam egymásra exponálni azokat az elemeket, amelyek meghatározták a pályám alakulását. Remélve, hogy végül egy új és eddig ismeretlen képpé állnak össze.
záridő
Talán a halál a titkos összetevője a kíváncsiságomnak. Az elmúlás mozgatóereje. Már felismerem egy tekintetből a jelenlétét, de azért még mindig sokszor meglep. Gyerekkoromból emlékszem az első versszerű ritmusokra a halálról. Megrémisztettem a felnőtteket. Pedig egy gyerek máshogy tekint az elmúlásra, egészen addig, amíg nem találkozik vele. Kíváncsi. Tizennégy voltam, amikor apám arcáról nézett vissza rám egy szűk kórházi folyosón, megváltoztatva ezzel az időhöz és az emberekhez való viszonyom. Mély kutat fúrt belém a félelem. Évekig csak beugrani tudtam, elmerülni, felszínre törni nem.
Az emlékezetbe égett pillanatok után sebhelyek maradnak, de megszokjuk őket. Egy idő után már nem akarjuk mindenáron elfedni a nyomukat.
mélységélesség
A nyelv mérhetetlen izgalommal töltött el már gyerekkoromban. Akár a tánc, csak szavakkal. Anyám szerb és német gyökerei miatt hamar elkezdtünk otthon németül beszélni. Magam sem tudom, hogy miért, de huszonöt éve meg sem szólalok németül. Egy portugál barátom mondta, hogy mi magyarok egy magányos nyelvbe vagyunk zárva. Azóta sem találom az ajtót, az ablakot pedig egyre csak falazzák. Édesanyám sztrók utáni afáziája újra megtanított egy mély ellentmondásra: a nyelv jelentőségtelen, de a társadalom számára megkerülhetetlenül. Merész gondolat, tudom, de az állatok szavaktól megfosztott nyelvrendszere számomra egyértelműbb, könnyebben kódolható, mint az emberi kommunikáció.
Nem az írás vitt közelebb a versekhez, hanem a magány.
Sokat voltam egyedül gyerekként, és rengeteg könyvet olvastam. Ady, Jim Morrison, Pilinszky, Anna Ahmatova, Rónay mind a barátaim lettek. Fejben felnövesztettem magam hozzájuk.
Verset mondani még az írásnál is jobban szerettem. Színésznő akartam lenni. A Vörösmarty Gimnáziumba kerültem dráma tagozatra, ahol megtanultam játszani, gondolkodni és elhinni, hogy az elsőkörös megoldások csak kapuk, tovább kell menni, egészen a megérzés pillanatáig. Egészen addig, ahol már jelen idejű lesz a nyugtalanító érzés. Persze én évekig kevertem a jelent a múlttal, így a jövőt be is áldoztam, végül se színésznő, se rendező nem lettem.
Nem tudtam akkoriban, hogy merre van az előre, jobb híján egy ideig a Híradóban voltam gyakornok. Tét nélkül nem megy. Ezt a Bárka Hajónapló Műhelyén tanultam meg. A műhelymunka mentőöv volt a végső süllyedés előtt. Nánay István és Bérczes László lehetőséget adott egy izgalmas intellektuális útra.
Azok a szombatok mindent megváltoztattak,
a Hajónaplónak köszönhetem a barátaim és alkotótársaim nagy részét, Palman Zsuzsit és Darvasi Ferencet ott ismertem meg. Ott tanultam meg a szöveg trükkjeit, a nézőpontokat, a szerkesztést, a vizualizálást, a vitakultúrát, az érvelést. A Híradóban a gyorsaságot, a pontosságot sajátítottam el, a határidő fontosságát, a jelzők nélküli szikárságot. Végül beláttam, hogy se kritikus, se újságíró nem lesz belőlem.
képzaj és bemozdulás
Még érettségi előtt családfenntartó lettem, ez a munkához és a tanuláshoz való viszonyomat nagyban meghatározta. Lecsúsztam az egyetemről, kipróbáltam pár OKJ-s iskolát, végül a Táncművészetin diplomáztam.
Ha innen nézem, akkor sehol sem voltam igazán jelen, mert mindig zsonglőrködni próbáltam az idővel.
Azóta sem tudom, hogy milyen csak egy valamivel foglalkozni, soha nem adatott meg, hogy „csak” alkossak. Voltam takarítónő, gyári munkás, csomagolási munkatárs, cipőbolti eladó, éjszakai adminisztrátor stb. Az elme rugalmas anyag, képes arra, hogy megedződjön. Fejben utaztam. Bárhol képessé váltam alternatív dimenziót nyitni a pillanaton. Távolra kerülni a robotikus és materialista világtól, rögzíteni a gondolataimat, amit aztán le tudok írni. A legőrlőbb a látszatkép fenntartása. Alkatilag változó, hogy kinek mennyire. De ha egy puzzledarab az asztalon kallódik, sokkal hamarabb vész el, mintha a kirakósba illesztve porosodna.
Évekig nem állt össze a kép, amit önmagamnak hívhatok.
A kényszerpálya csapdákkal teli körfolyosó, amelyben a kiszolgáltatottság és az elkényelmesedés a legfőbb ellenség. Nem voltam egyedül ezzel a belső küzdelemmel, így láttam jobb és rosszabb megoldásokat a környezetemben: volt, aki elsajátította a folyékony hazudozás képességét, akadt, aki az alkoholt használta photoshopként, és láttam olyat is, aki egy percet sem bírt többé önmagával „kettesben” tölteni. Nem tudom, hogy melyik az a pillanat amikor lehasad a teremtett és az áldott én egymásról, mikor esik a szakadékba a reménnyel együtt a vágy is. Csak azt tudom, hogy ismerem ezt a rést. Ott megszűnik minden belső hang, ami ítéletet mond nekünk. Ez a rés vesztőhely, mert nem lehet őszinte és tűpontos ítélőképesség nélkül alkotni. Akinek folyton menekülnie kell, az nem hallhatja meg a belső pusmogást, csak a külső hangokat. Évekig fejvadász cégekben dolgoztam, kiismertem a piaci struktúrákat, az irodai kommunikáció labirintusát, a diplomácia sarokpontjait, edzettem a munkabírásom. Ezzel együtt
hozzászoktam a kívülálláshoz, a csendességhez és a szégyenhez. Nagyon meghatározó évek voltak.
Amit a munkáról tudok, időbeosztás, tervezés, levelezés, mindent ebben a szegmensben sajátítottam el. A turkálós ingemben sohasem voltam egy minőségi és ígéretes irodai bútordarab, mégis kitartottam egészen sokáig. Félelemből. Ez a félelem szelídíthető és átfordítható. Ma már ez a munícióm, benzin a belsőégésű motoromba.
fehéregyensúly
Tehetséggondozó gyerektáborban láttam, hogy a belső ménesek milyen erővel tudnak feszíteni, döbbenetes intenzitással teremteni egyetlen, ösztönösen tehetséges lélekben. Ha egy irányba vágtatnak. Ha. És néha fogják magukat, szó nélkül odébb állnak. Egyszer csak elsuhannak, emlék marad az eufóriával dobogó jelenlétük. Kevés ijesztőbb látvány van, mint egy ilyen elhagyott ígéret emberi körvonala.
Hosszú ideig azt hittem, hogy a fájdalom a legjobb legelő számukra. Okoztam, kaptam és teremtettem is több hektárnyit. Nem írtam semmivel se jobban, sőt. Nincsenek előítéleteim a feladatokkal szemben, a határaimat rugalmassá próbálom formálni, még ha néha gumiszalagként csapnak vissza az arcomba.
Kihívások nélkül hamar fásulttá válok, ezért újra és újra fel szoktam tenni magamnak a mi a fenének csinálok bármit is kérdést.
Rendszerint ugyanaz a tett a válasz: csinálom tovább. Az új célok és tervek sokat segítenek a mélypontokon, az „ihlet” nélküli állapotokon, az elutasítások utáni perceken. Belső iránytű nélkül könnyű megzavarodni, miközben el kell fogadni, hogy egy irány automatikusan nem teremt magának utat is, és az előre néha hátrafelé van. Üvegplafonok és kulcsra zárt ajtók világa a miénk, az öregedéssel pedig egyre kevesebb terv marad meg akár álom szinten is. Mi minden nem leszek már, és mi minden nem sikerült eddig. Tizenhét éves voltam amikor megéreztem a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság állapotát. Azóta tudom, hogy mire kell emlékezni ahhoz, hogy más nézőpontot találjak a jelenhez, és bármennyire tudok félni vagy aggódni, még mindig elementárisabb érzés, mint a bénultság.
fényérzékenység
A legtöbbször az anyaságról szoktak kérdezni, a család és a munka kapcsolatáról. Az anyaság különleges előhívófolyadék. Kényes az egyensúlyra. Olyan dolgokat hív meg, amelyektől évekig jó messzire el tudtál bújni. Ha túl keveset engedsz át magadon akkor kimaradsz az egyetlen olyan történetből, amelynek valódi súlya van a kezedben. Törékeny, egyszeri, mindent felülíró. Ha túl sokat engedsz magadba, akkor feloldódsz és olyan láthatatlan leszel, hogy többé nem tudod hitelesen tükrözni a világot. A vegytiszta és pontos értéknél olyan erős és kivételes egyensúlyt lehet találni, amely önmagán túli értelmet ad a létezésnek. Hatalmas erőket mozgat meg, végtelen tereket nyit szűk folyosókon.
Számomra az lett a siker fogalma, ha ezt a vegyületet egyensúlyban tudom tartani.
Teljes mértékben jelen vagyok a gyerekeim életében, és képes vagyok még alkotni is.
Ez egy visszaható folyamat is. A lányom megtanított az élet megbecsülésére, a fiam a humorra, a legkisebb pedig megmutatta, hogy végtelen az erőtartalékom. Mindháromszor több lettem, ha kevesebb is lett a terem és az időm a csak számomra izgalmas dolgokra. Ahogy nőnek, egyre jobban érzem, hogy kapcsolódni szeretnének az alkotó énemhez, hogy a felnőtt érdekli őket, rá van szükségük, már nem csak a mamára. Összefonódott az ő felnövésük és a szárnybontogatásom, beleszoktam, hogy egy csecsemőt ringatva szigorlatozom, vagy éppen a hátamra kötött gyerekkel véglegesítem a nyomdai anyagot. Ők is elfogadtak olyannak, aki nem csak egy adott intervallumban dolgozik. Sokszor miattuk van erőm az új pályázatokhoz, az új tervekhez, mert nagyon tudnak örülni egy-egy külvilágból érkező pozitív reflexióra a munkáimmal kapcsolatban. Nem tudom, hogy ki lennék, ha nem mosható pelenkát mosnék hajnali egykor. A gondoskodás a legfőbb szeretetnyelvem, így elképzelni sem szeretném.
Viszont azt is szeretném, ha a lányaim egy olyan világban nőnének fel, ahol igazán szabad döntésük lehet,
hogy az anyaság része lesz-e az életüknek. Ez a szabadság nagyon fontos. Mert csak szabad és felelős emberek hozhatnak jó döntéseket a saját és mások életére vonatkozóan is.
színhőmérséklet
Közel huszonhét évig nem tudtam, hogy tudok rajzolni. Senkit sem érdekelt addig, hogy mit látok. Alapvetően az volt a fontos, hogy mit akarnak rajtam keresztül láttatni. Én pedig ebben sosem láttam perspektívát. Túlságosan érzékeny és önbizalomhiányos voltam ahhoz, hogy bátor merjek lenni. Idővel azonban jöttek a feladatok, és rengeteg éjszakát töltöttem tanulással, gyakorlással, iskolával.
Eisenstein elmélete, miszerint 1+1=3, nagy hatással volt rám. A montázsok iránti érdeklődés Palman Zsuzsinak köszönhetően jött.
Meghatározó élmény, amikor megtanultunk közösen videót vágni. Akkor kezdett el érdekelni a fotókísérletek és a layerek rejtett világa. A képalkotási vágyat a tipográfia iránti szenvedély követte, majd a könyvtest kiismerése. Az illusztráció utána következett. A díjak megleptek, motiváltak. A Molnár István-díj az egyik legmeghatározóbb.
A grafikában az alázatot szeretem a legjobban. Eljutni addig, hogy létrehozol valamit, ami csak a te fejedben létezik. Ez vonz újra és újra a kiadványtervezésben. Amennyire monoton, ugyanannyira változatos munka.
perspektíva
Rendszerint több vizuális és szöveges munkán dolgozom párhuzamosan, ugrálok a feladatok között, ezzel tartva életben az éberségem és a kívülállásom. A véglegesítések előtt szoktam elszeparálni fejben a projekteket, olyankor már belülről hántom kifelé a megdolgozandó anyagot. A „betűéspixelrakodómunkás” titulust a címkék miatt találtam ki magamnak. És talán a szorongás miatt. Nem tudom, hogy valaha sikerül-e tényleg áttörnöm a falakat. Csak annyit tudok, hogy a nehezebb út visz valamerre, remélem, hogy egy végső és izgalmas képig.
„[M]indig olyan, mintha nem volnának emberek, mintha csak az volna, amit létrehoztak, vagy amiben rejtőznek.” (W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi)
A képek a szerző engedélyével kerültek közlésre.
