Novemberben lett 45 éves a Queen negyedik albuma, amely nemcsak a dalszerzés, valamint a vokális és hangszeres virtuozitás szempontjából, hanem produkciós értelemben is mérföldkő. A több hangszersávot egymáshoz lapító felvétel, a mágnesszalag aprólékos manipulálása nem volt újdonság, de a Bohemian Rhapsody egymásra pakolt éneksávjainak sokasága még ma, a végtelen mennyiségű digitális rögzítés és effektezés korában is frissnek tűnik. A végre teljes formájában kibontakozó queeni humorról nem is beszélve.
A progresszív rock holdudvarának széléről induló Queen előző albuma, a Sheer Heart Attack kommerszebb műfajok felé nyitásával úgy tűnt, hogy az angol együttes végre befutott az Egyesült Államokban is. De csak úgy tűnt:
a zenekar a tehetségeket már akkor is előszeretettel kiszipolyozó zeneipar karmaiban vergődött,
a slágerlistás Killer Queen ellenére olyan rosszul álltak anyagilag, hogy állítólag Roger Taylor dobosnak vissza kellett fognia magát a bőrpüföléstől, nehogy eltörjenek a drága dobverői. Mire kiverekedték magukat az előző szerződésből, annyira meggyűlölték Norman Sheffield menedzsert és stúdiótulajdonost, hogy Freddie Mercury külön vitriolos dalt dedikált neki. (Illetve nem konkrétan neki, a Dedicated to… alcímben a pontok helyére nem került semmilyen név – ennek ellenére az illető magára ismert és beperelte a zenekart, ezzel akaratlanul is igazolva, hogy a szöveg róla szól.)
Ez a nóta a Death on Two Legs, és ahhoz képest, hogy a zenekar többi része kezdetben angolosan elhűlt a dalszöveg durvaságán („csókold meg a seggem, viszlát” stb.), kitűnő in medias res hidegindítás egy mozaikszerű, vadul eklektikus albumhoz. Az utálattól fröcsögő szöveget kitűnően ellenpontozza a verze pattogós ritmusa, a refrének sodrása, és mintha a dalt záró „I feel good” szövegfoszlányra rímelne, hogy az egész szünet nélkül át is fordul egy ténylegesen feelgood-számba (Lazing on a Sunday Afternoon), ami szintén Mercury-szerzemény – egy igazi békebeli érzés nosztalgiája. A meg nem nevezett, letűnt kort a megafon- és a pléhmikrofon-akusztika idézi meg ebben a szinte némafilm-aláfestésnek tűnő egypercesben – és itt meg is állnék egy pillanatra az efféle kis „átkötő”, dalnak is alig nevezhető fricskák fontosságát hangsúlyozni.
Amennyire fontosak a dalok a mindenkori zeneiparnak – hiszen ezekből készül(t) a single (kislemez), az MTV korszakában a videoklip, ezek a háromperces számok mennek a rádióban –, annyira nem tudott mit kezdeni a progresszív korszak gigantikus, több mint tízperces, akár egész lemezoldalnyi, összetett szerzeményeivel. Ennek a (látszólag) teljes ellentéteit valósítja meg a Queen ezen az albumon az olyan kis dalocskákkal, mint a Lazing on a Sunday Afternoon, a Seaside Rendezvous, vagy a Good Company:
egyszerre működnek műfajparódiaként, két komoly dal közti átkötésként és bravúros ujjgyakorlatként
(a Seaside-ban például az összes „fúvós” hangszer szólamát Mercury és Taylor a szájukat hangszerként használva „játsszák”, a Good Companyban pedig Brian May egy szinte komplett dixieland-zenekart idéz meg mindössze egy elektromos gitárral). Ám ami még ennél is fontosabb: az egész album dramaturgiájának, működésének kihagyhatatlan elemei. Mint az operában: nem harsoghat minden(ki) mindig ugyanolyan intenzíven.
A gyűlölködő Death… után fel kell szusszannia az albumnak, mint ahogy a Sweet Lady gitárhősködős erőlködését is le kell nyomatni valamivel, de a Bohemian Rhapsody epikus sodrására is tökéletes felkészítő egy kis ukulele-muzsika. Az egész albumot záró God Save the Queenről nem is beszélve, amivel – lévén a brit nemzeti himnusz elektromos gitáros feldolgozása – a zenekar számot vet saját britségével, egyszersmind beemeli magát a magaskultúrában „mellőzött” rockzenekarként a nemzeti kánonba, és
elfoglalja a paródia és a komolyanvehetőség közötti talpalatnyi földet,
utalva az album borítójára is, amely a brit királyi címerre hasonlít ugyan, de igazából a zenekar tagjait ábrázolja.
A zenekari monarchiának ez a négypólusú mivolta igencsak fontosnak bizonyul – a Queen egyike azon bandáknak, akik a tagok közti viszályt nem cserével, ki- és belépegetéssel (gondoljunk csak a Deep Purple-re mint ellenpéldára) oldották meg, hanem látszólag mindenki egyforma teret kapott: ha Roger Taylor akarta énekelni a saját dalát, akkor Roger Taylor énekelte. Mint például az I’m in Love with My Car esetében. Persze, ez is viszályt szült: a zenekar többi része egyszerűen nem vette komolyan az autójába szerelmes pasas balladáját („a kezem a zsírzópumpádon”), pláne, hogy a dobos azt is erőltette, hogy ez legyen az első kislemez B-oldala a Bohemian Rhapsody mellett. (Ez lett.)
A karcos-motorberregtetős Taylor-szerzemény után egy igazán kedves popdal következik, a visszahúzódó (ő az egyetlen, aki keveset vagy egyáltalán nem énekel) John Deacon basszusgitáros szerzeménye, a leendő nejének írt You’re My Best Friend. A dal jellegzetes hangzásához a Wurlitzer elektromos zongora járul hozzá, amin maga a dal szerzője játszik a basszusgitár mellett.
A Queen hetvenes évekbeli termésének kiemelt fontosságú jellemzője volt, hogy nem használtak szintetizátorokat,
és ezt büszkén ki is írták az albumborítókra (egészen az 1980-as The Game-ig, amikor megadták magukat az akkor már nem is annyira modern technikának). Erre a delay-eket és egyéb stúdióördöngösségeket használó módszerre az egyik szép példa a ’39 című dal, a lemez első Brian May-szerzeménye, amin ő maga is énekel, ráadásul a szívéhez közel álló témában (May asztrofizikus, a dal pedig az idő relativitása miatt sok száz évvel később hazatérő űrhajósokról szól), egy folkos ritmusú sci-fi-dalban – mert igen, a Queen ilyenre is képes volt.
A lemez igazi csúcsteljesítménye azonban maga a második oldal. A The Prophet’s Song, az első albumok hosszabb prog-tételeire visszautaló kontemplatív, vokális kísérletekből szőtt May-szerzemény, illetve a sokáig csak Mercury agymenésének tekintett (állítólag telefonkönyv-lapoktól szalvétáig mindenfélére írogatta a szerzeményét, majd a darabokat később fűzték össze) strukturalista Bohemian Rhapsody, ami végül az első kislemez A-oldalát szülte, és visszavonhatatlanul a rockzene panteonjába emelte a zenekart.
Más banda csak a Bohemianben lévő ötletkavalkádból képes lenne egy komplett albumot faragni,
Mercuryék az egészet összesűrítették hat percbe, és létrehozták vele minden idők legeklektikusabb, legfurább „slágerét”, ami annak ellenére lett világszerte toplistás (csak otthon, a briteknél kilenc teljes hétig!), hogy nincs pontosan azonosítható refrénje, egyszer sem szerepel a dalszövegben a „baby” szó, ehhez képest viszont olyan fiktív meg történelmi figurák válaszolgatnak egymásnak operás falzettben, mint a commedia dell’arték scaramucciája, Figaro borbély Rossini vígoperájából, a fizikus Galileo vagy éppen Belzebúb, az ördögfajzat.
Nem elég jól zenélni, kell az egészhez egy színpompás előadói, harsányan operai attitűd is
– ez a Queen, konkrétabban Freddie Mercury ars poeticájának is tekinthető. A címének megfelelően ez egy roppant rapszodikus és természetesen bolondos, bohém dal: csoda, hogy elkészülhetett, és még nagyobb csoda, hogy a kiadó ellenállása után mégiscsak sikerült slágert faragni belőle – amint azt Mercury kvázi-életrajzi mozija, a címét a dalról kölcsönző tavalyelőtti, megosztó, de sikeres biopic is láttatni próbálja. Az albumot a kötelező szerelmes ballada, a szinte minden egyes Queen-koncerten előadott Love of My Life kerekíti tökéletessé.
Természetesen nem előzmények nélküli ez, a változatos dalszerzéshez és az album igényes összeállításához való hozzáállás: ne feledjük, hogy a Queen ugyanannak a prog-generációnak (és országnak) a hozadéka, amelyik az ELP-t, a King Crimsont, a Yest, a Genesist és a korszak többi virtuóz, előremutató bandáját is kitermelte. Csak a királynői kvartett úgy tört közönségsikerre, hogy meg tudták őrizni játékosságukat, humorukat (a Night At The Opera a Marx-testvérek egyik vígjátékának címét kölcsönzi), és ami a legfontosabb, a legénység minden tagját.
Emellett pedig úgy töltöttek meg stadionokat, hogy soha nem kellett magukat, konkrétabban ezt az operás túlzásokkal tarkított eredetiséget meghazudtolniuk. Igen, a Night…-féle burjánzó kreativitás a nyolcvanas évek igencsak ökonomikus dalszerzői attitűdjéhez képest fenntarthatatlannak bizonyult.
Az egy dalban lejátszott hangjegyek száma is a k(l)imaxolás jeleit mutatta,
s ugyanazokban a brit berkekben már javában készülődtek a punkok, hogy pár éven belül egy trágár gesztussal (God Save The… kicsodát is?) érvénytelenítsék az egész előző korszakot. De most még csak hetvenötöt írunk, hadd ragyogjon még egy kicsit az önmagát megkoronázó zenekar dicsfénye.
Queen: A Night At The Opera, EMI Records, 1975.
A borítókép forrás a WDR.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.