Provokatív, minden momentumával a mai társadalmi, környezeti problémákkal foglalkozó előadással zárta 2021-et a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház (KDSZ). Az utolsó kislányok ősbemutatóját teltházas nézőtér előtt játszották, és az idén meghirdetett dátumokra is óriási az érdeklődés.
A kapitalizmusban minden árucikké válik, adható-vehető termékké, s ez alól nem kivétel az emberi élet sem, legyen szó a gyermekekről vagy azoknak a nőknek a méhéről, akik nekik életet adnak. Ez Az utolsó kislányok alapgondolata. Így elsőre meglehetősen kemény, sűrű, már-már feldolgozhatatlanul összetett és komoly témával találjuk szembe magunkat. Ám a rendező, Kokan Mladenović és a szerző-dramaturg, Maja Pelević gondosan ügyel arra, hogy mindez látszólag habkönnyű textúrát és kecsegtetően színes csomagolást kapjon. Emiatt disszonancia keletkezik a téma és a színrevitel között, amely megosztóvá teheti a darabot: vagy nagyon erős hatást vált ki, vagy elsuhan az érzékelés felszínén.
Maja Pelević neve a magyar nézők számára talán kevésbé ismert, hiszen magyarországi drámaadaptációja, vendégrendezése még nem volt, az írás mellett ugyanis színházi rendezőként és forgatókönyvíróként (főként szerb televíziós sorozatokban) is dolgozik. Ugyanakkor
az írónő nem ismeretlen sem szerb nyelvterületen, sem egyéb országokban,
például a jugoszláv utódállamok területén (Horvátország, Szlovénia, Montenegró), vagy akár Németországban és Oroszországban, ahol számos darabja került már repertoárra. 2019-ben a Maladype Színház Crossroads / Keresztutak című programsorozatán belül a budapesti közönség is megismerkedhetett Pelević egy drámájával. A belgrádi Bitef teatar vendégjátéka a Szabadság: a legdrágább kapitalista szó című előadást ugyanis Pelević – Olga Dimitrijevićtyel közösen – nem csupán íróként, hanem rendezőként is jegyzi. A szabadkai Az utolsó kislányokban pedig dramaturgként is jelen volt, szövege Orovec Krisztina fordításában hallható magyarul.
Kokan Mladenović neve viszont talán ismerősen csenghet néhányaknak – ha nem is onnan, hogy sokáig Belgrád egyik legnevesebb színházában, az Atelje 212-ben rendezett. Az elmúlt években a rendező nemcsak Újvidéken, hanem Temesváron is dolgozott, valamint Szabadkán sem először járt. A Gusztáv a hibás mindenért című kosztolányis előadást például két éve láthatta a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján a nagyérdemű.
Maja Pelević szövege nemcsak a kortárs problémák boncolgatása miatt különleges,
hanem azért is, mert jóformán emiatt az előadás miatt jött létre. Az írónő elmondása szerint a történetről a rendezővel közösen gondolkoztak még a pandémia kezdetén. Az inspirációt egy ukrajnai mesterséges megtermékenyítési központot megjelenítő kép adta, amelyen rengeteg béranyáktól született csecsemő látható egy teremben. Az érintett intézmény igazgatója egy nyilatkozatban arról beszélt, hogy a határlezárások miatt a nyugati örökbefogadó szülők nem tudtak elutazni a gyerekekért – derült ki Az utolsó kislányok sajtótájékoztatóján. A szövegben nem csupán a női test kizsákmányolása jelenik meg a béranyákon keresztül, hanem a bolygó kizsigerelése, feláldozása a konzumizmus oltárán, amely a nőiség, a női princípium patriarchátus általi elnyomásának motívumaként értelmezhető.
A darabbéli béranyák állatokként élnek a megtermékenyítési klinikán. Figyelnek fizikai egészségükre, ám beszélgetéseikből kiderül, mentálisan megviseli őket a folyamat, még ha látszólag boldognak is tűnnek.
Értéküket a megszült gyermekek száma határozza meg.
Nem kell messzire menni, Ukrajnáig, Szerbiáig, hogy ez a koncepció – ha nem is hasonló klinikák miatt, hanem akár az aktuálisan regnáló hatalom családpolitikája okán – eszünkbe juttassa saját helyzetünket. A háromgyermekes családok adókedvezménye, a nők számára negyven ledolgozott év után érvényesíthető nyugdíj vagy a négygyermekes anyák adómentessége… Mindennek két oldala van. Az egyik alapján ezek nagyszerű támogatások, a másik oldalról viszont azt láthatjuk, hogy a nő értéke nem képességei vagy munkája szerint ítéltetik meg, hanem szülési kompetenciáinak vonatkozásában. Egy olyan világban, ahol egyes helyeken túl sok gyermek születik, míg máshol túl kevés. Többet ér egy nyugat-európai vagy akár egy kelet-európai baba, mint egy ázsiai vagy latin-amerikai?
A dráma és előadás sok más mellett ezekre is választ keres a hibák és defektek határozott, ellentmondást nem tűrő felmutatásával. Fontos társadalmi, ezáltal politikai és gazdasági bajokra is felhívja a figyelmet az alapszöveg, az pedig semmiképp nem mondható el róla, hogy ezt túlzottan lírai vagy absztrakt módon tenné.
Nem érzékeltet, nem finomkodik, hanem egyenesen az arcunkba nyomja.
A „fehér, heteroszexuális férfi” kifejezés, amely számtalan alakalommal hangzik el a másfél órás játékidő során, a finom utalásokhoz és a csendes összekacsintásokhoz szokottaknak egyértelműen túl direkt. De nem csak a verbalitás terén jellemző ez a fajta nyers elbeszélésmód. A nemek fölé emelkedés jelenetében a színészek stilizált módon, a kellékek segítségével válnak transzneművé, hermafroditává, s bátran vetik magukat a közönségbe egy kis játékra a nagy közös színpadi orgia előtt.
Mind a dráma, mind az előadás egyszerre akar túl sok mindenkinek tükröt mutatni:
a gazdaságilag felkapaszkodó keleti államok kiszipolyozásából egyre kövérebbre hízó nyugati államoknak, s az ennek a kihasználásnak aláfekvő gyengébbeknek, az úgynevezett férfiközpontú hatalom aktorainak, valamint az elnyomásba beletörődő nőknek egyaránt. Túl sokat fog, aminek egyenes következménye, hogy keveset markol. Odamondó és provokatív kíván lenni, aminek következménye a profán obszcenitás.
A szöveg túlterheltségét a rendezés a látványos, ugyanakkor praktikusan és funkcionálisan megalkotott díszlettel (Marija Kalabić munkája) és a folyamatos zenei kísérettel (Szerda Árpád és Ábrahám Máté zenél a színészi játékhoz) igyekszik lazítani. A színpadon három nagyméretű csúszda látható, amelyek a többi között gyári futószalagként, szülészeti műtőasztalként egyaránt jól működnek. Ez a két felhasználási mód a legszembetűnőbb és talán legfontosabb, hiszen pont
a testek és a gyermekek tárgyiasítását emelik ki egyszerű rendeltetés-változtatással.
A csúszdák jellegtelen gyár-szürkéje mellett a kellékek és jelmezek (Selena Orb jelmeztervező és Blagovesta Vasileva, a jelmezkellékek kidolgozójának munkája) harsány színekben pompáznak: kék, sárga, piros, illetve a devianciát megjelenítő, a színes közegből kiütköző fekete. A játszók a könnyen variálható kék munkás kezeslábasokban ugyanúgy bele tudnak helyezkedni a megtermékenyítő klinika pácienseinek és orvosainak szerepébe, mint a gyerekekért érkező szülőkébe, katonákéba vagy akár latin-amerikai „emancipált” nőkébe.
Sok szerepben mutatkoznak meg, ám ezek sosem válnak átélt szerepekké – nem történik meg az azonosulás. Ahogyan a jelmez is tükrözi, munkásokként alkotják meg a képeket anélkül, hogy igazán résztvevőivé válnának azoknak. Ebben az anorák többféle viselésén túl számos kellék nyújt még segítségét, úgy mint az apró tarka labdák, lufik és a sokféleképpen használható nejlonfólia, amely többféle egyszerű, ám annál látványosabb játékot tesz lehetővé a kellékek, a játszók teste és a csúszdák bűvös háromszögében. Az azonosulás hiánya alól kivétel a zárlat,
az utolsó kislányok dala, az az újjászületés, amely során a Föld és az ember is megtisztul korábbi mocskától, bűneitől.
A korábbi zajos őrület átható erejű jelenetben oldódik fel. Nagy bátorságra vall egy alapvetően prózai társulattal zenés előadást csinálni. Ugyan sem a KDSZ színészeitől nem feltétlenül áll ez távol, hiszen nem is olyan régen mutatták be a A Csókos Asszony lovagjait (r. Urbán András) amely azóta is műsoron van. Ám ez a magas művészet és a könnyed műfajok szempontjából egyaránt fricskát ad, s emiatt nem a szó szoros értelemben vett énektudáson van a hangsúly, hanem a hangulaton. Kokan Mladenović is gyakran támaszkodik a zenére alkotásai során – gondolhatunk például az Újvidéki Színház Opera ultimájára (2013), vagy a Temesvári Csiky Gergely Színház Koldusoperájára (2015).
Az utolsó kislányok egy olyan zenés előadás, ahol nem csak songok váltják egymást, sokszor egy-egy híres popdalt megidézve (Queen: Bohemian Rhapsody, Britney Spears: Toxic), hiszen sok esetben a recitativo, az énekbeszéd is megjelenik. Az éneket szinte minden esetben intenzív mozgás kíséri: a koreográfia Fülöp Tímea elképzelésében valósul meg, aki az elmúlt évadok során egyre többször vesz részt a színház munkájában.
A színészek energikusan, a tőlük megszokott harmóniával játszanak, s valódi összjátékról tesznek tanúbizonyságot.
Az igazi szerepek nélküli anyagot egyszerre tudják a csoportos aktusok során egyénítés nélkül megjeleníteni, miközben a kisebb játéklehetőségeknél mégis képesek felvillantani saját lelkületüket, különleges árnyalatot adva ezzel az egyébként egyszínű karaktereknek.
Nem könnyű ezt egy olyan anyagban megtenni, ahol nincsenek kiugróan nagyobb vagy akár főbb szerepek.
Olyan kihívás az ilyen típusú játék, ahol nincs helye az egónak, az ún. „én”-nek. A hat játszó azonban nagy fokú mesterségbeli eltökéltséggel viszi véghez a kihívást. A kiváló színészi teljesítmények ellenére mégis az mondható el, hogy az alapanyag mélysége nem tud igazán kibontakozni az epizód- és pofonszerű csapongások miatt, mondanivalója pedig elvész valahol a sok eszközhasználat, ének és mozgás során. Nincs idő arra, hogy a felvetett problémák leülepedjenek, s a befogadó elmélyüljön, önmagába nézzen. Bonyolult és kegyetlen világkép rajzolódik ki a szemünk előtt, amelyben mind kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Nem számít, tűrünk vagy lázadunk, a természet legyűri az akaratot.
Maja Pelević: Az utolsó kislányok. Rendezte: Kokan Mladenović. Fordította: Orovec Krisztina. Játsszák: Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Grgić Nikoletta, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea. Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, 2021. 12. 29.
A fotókat Molnár Edvárd készítette.
