Az alvók
Mi ez a hang a párnámon? Erre keltem, és a lángoló tekintetű nő hamarosan mindent elmesélt nekem az alvókról, de előtte még kerek-perec kijelentette:
– A bácsikád egy szent volt.
A lángoló tekintetű nő az anyám lehetett volna, de nem akart az lenni. Dolgai voltak.
– Én is mindig lombháttérrel láttam – bólintottam. – Háta mögött a szellős zölddel.
– Igen – tette hozzá a lángoló tekintetű nő –, Istenhez tartozott. A nem létezőhöz.
– De hogy került egy hang a párnámra? – kérdeztem, mert hát ezért találkoztunk, hogy tisztázzuk, ez hogy történhetett. A lángoló tekintetű nőt csak akarni kellett.
Akkor végre elmesélte, hogy az alvók filléres kelyhekben alszanak, és fára festett fák odvában, szemenszedett szőttesek árnyában, és mindenfelé, amerre négylábú állatok járnak. Az alvók akkor is alhatnak, ha minden másnak állnia kell, háttal a Napnak. Az alvók mindig a gyerekek és az öregek közül kerülnek ki, akik háton, tagjaikat a szerteségnek vetve alszanak. Az alvók maguk is önfeledt alvók, és nálam mind jobban ismerték az én drága nagybácsimat. Mert ő ismert minden helyet, ahol az alvók alszanak.
Mindig is az alvókról szerettem volna tudni, mióta először hallottam részecskékről, de nem így, nem annak az árán, hogy kiköpték a párnámra a bácsikám hangját, mint egy leszopogatott csontot.
– Az övé, igaz? A hang a bácsikámé.
A lángoló tekintetű nő bólintott.
– Ne a polcra tedd – tette hozzá.
Dezsi egy szent volt, ehhez nem dörgölőzött kétség. Vállán mindörökké macskával. Sosem nézett körül mások szobájában. Mégis, egészen kiskorában kidobták az egyik szemét, és amikor meghalt, az árulás miatt történt. De a lángoló tekintetű nő soha semmiben nem látott összefüggést. Nem hozhattam szóba előtte a rákot.
Dezsit senki nem ismerte igazán. Nem is Dezsinek hívták. Tóparti szent volt: szeretett élni, de titokban. Engem viszont úgy szeretett, láda gyümölcsöt tartott a kezében, ha fotóztam. Megtanított nyakig a vízben napba nézni, hagyta, hogy szóval illessem helyette a bokrokat. Ha beszélt, mindig ugyanazokat a történeteket mondta el, és én dühösen arra vártam, hogy majd ha meghal, rám szakadjanak a titkai. Dédanyám, a záporeső is erre célozgatott. A regények, amiket én fogok megírni. Amikor a párnámra esett a hang, úgy éreztem, íme, az elégtétel. Most végre megtudok valamit.
Akkoriban, egy szüléssel a hátam mögött, nagyon úgy éreztem, lennie kell igazságnak.
– De ez csak egy hang! – üvöltöttem a lángoló tekintetű nő arcába, mire ő felgyújtotta a kávéházat.
– Nincsenek történetek! – dörrent rám. – A szentek nem csinálnak semmit. Az alvók nem beszélnek. A bácsikád hangja a tiéd, hát kezdj vele, amit akarsz. De most meneküljünk – tette hozzá, mert recsegve-ropogva lángolt a tető a fejünk felett.
Igen ám, morfondíroztam magamban már otthon, de miért a párnámra tette? Miért nem a fejembe rakta? Kinek a fülébe rakjam, hogy biztosan értsem, mit mond ez a hang?
Hagyjuk már, gondoltam. Alvók nem is léteznek!
Akkor fogtam a hangot, és lehúztam a vécén. Nem ment elsőre, mert feszt kapálózott, próbált kimászni. Végül mégis eltűnt a lefolyóban.
Később az alvók kegyetlenül megbüntettek.
Borítókép: Pixabay