Milbacher Róbert harmadik könyvéről ugyanazt el lehet mondani, mint az előző kettőről: pontos műfaji imitáció, bravúros élőbeszédszerűség, kegyetlen poénok, valahol Magyarországon, valahol Jeruzsálem környékén, ahol éppen Keresztelő Szent János a Messiás. Az író hozza magával a Szűz Mária jegyeséből jól ismert karaktereket és a Léleknyavalyák pszeudopszichologizáló nyomozását, mindezt megfűszerezve az egyetemes kultúra egyik „legnagyobb történetével”. Három cselekményszál, amelyek felemésztik egymást, két pap és egy apokrif evangélium, amely feloldozza őket.
Mi történik akkor, amikor valakit a saját története beszél el? A válaszért igazán nem kell messzire menni a magyar irodalom történetében. Ugyanis A jó palócok novelláinak legtöbb szereplője saját történetének metonímiájaként lép működésbe, ezt a jelölést pedig legtöbbször felfedi az a novella, amely az adott szereplő „eredeti” történetét meséli el. Mindezt Mikszáth kibillenti azáltal, hogy nem lehetséges egyfajta lineáris időrendet rekonstruálni egy-egy novella egészének ismeretében, tehát a szövegek palóc világában mindenki a saját története által volt/van/lesz elbeszélve. Ez figyelhető meg a Szűz Mária jegyesében is, ami hemzseg a mikszáthi intertextusoktól.
Jelen könyv is beléptet néhány mikszáthi markert:
Gál Magda történetét, illetve Vér Kláráét. Erről jelen írás keretében nincs módom bővebben szólni, arra viszont felhívom a figyelmet, hogy az Angyali üdvözletek azon történetszála, amely a Szűz Mária jegyeséből már ismert faluban játszódik, és az Esperes történetét egészíti ki, anomáliaként lép fel a jelenlegi regény metonimikus működésében.
Ugyanis a falusiak nem ismerik az Esperes történetét. Nem tudják, honnan jött, miért tagadta ki az egyház stb. Azt tudják, hogy végrendelkezése szerint halála után le kellett vágni a fejét. A regényben futó három történetszálat követve egyre világosabbá válik az Esperes története a falusiak (Titi és Icuka néni) nyomozása révén, illetve Zakariás történetének tanulságai alapján, amely őrületbe kergette az Esperest. Habár látszólag megteremtődik a lehetőség arra, hogy az Esperes saját történetének metonímiájává váljon, a jelölés folyamatát nem fejezi be a communis opiniót fokalizáló, a falusi eseményeket ily módon közvetítő narrátori hang. Vagyis a levágott fej rejtélye a falusiak számára nem oldódik fel.
Itt érünk el Keresztelő Szent Jánoshoz. A Megváltó soha nem metaforikus vagy metonimikus. A Megváltó abszolút jelölés.
(Az ostya nem Krisztus testének metonímiája, hanem Krisztus teste.) Amennyiben a regény fikciójának apokrif evangéliuma szerint Keresztelő Szent János a Megváltó, annyiban a lefejezés általi halál fog megfelelni a krisztusi kereszthalálnak, amivel elvétetnek a világ bűnei. Az Esperes, aki feltehetőleg a világháború előtti illegális kommunisták egyike lehetett (hasonlóan Spiró György Tavaszi Tárlatában szereplő Fátrayhoz), nagy lelkesedéssel üdvözölte a Vörös Hadsereg általi felszabadítást, tevékenykedni kezdett az új világ építése érdekében, pontosan addig, amíg sok társával együtt nemkívánatos lett a Párt szemében, mert nem osztozott az új világról alkotott vízióban.
El lehet képzelni, hogy egy negyvenes évekbeli kommunista értelmiségi mit gondolt az egyházról
– ennek ellenére a létező szocializmusban való csalódása után mégis a papi történetet fejezi be (de később az Egyház is kitagadja). Ilyen módon az Esperes nem tud rész-egész viszonyulást felvenni: „Nem tudom, hogyan szedtem össze az utolsó erőmet végül, Uram, és mázsás árnyékomat magam után vonszolva hogyan hagytam ott mindent, aminek valaha gondoltam azt, ami vagyok, hogy beköltözzek annak elmulasztott lehetőségébe, ami lehettem volna” (131.).
„Ugyan mi mást is tárhatnék hát eléd, mint elnémulásom történetét?” (130.) A hallgatáshoz egy Isten kell. És a hallgatás: kilépés a nyelv szimbolikus rendjéből. Az Esperes megteremti magának azt a Megváltót, aki előtt el lehet némulni, megmenekülve így a szimbolikus rendtől, amelyben mindenkit kizárólag a saját története beszél el.
Mert a hallgatás az a nagy történet, amit nem lehet elmondani, ellenben minden más nagy történet értelmét veszti, mikor a kapui elé lépünk.
A regényben többször ismételt, Máté és Lukács evangéliumában is feltűnő, Keresztelő Szent Jánosnak tulajdonított prédikációt, miszerint „Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöket” (Máté 3,8; Lukács 3,8) így értelmezi a szöveg: kitermelhető az a „nagy történet”, így az az Isten, aki elveszi az én bűneim. Ha Keresztelő Szent János mint Megváltó fel tud oldozni, akkor ő a Megváltó. Amikor a hallgatás a test halála révén válik jellé, akkor követni kell a Megváltót, akinek a feje vétetett a mi bűneinkért. Véleményem szerint ebben érnek össze a különböző történetszálak.
A „nagy történet” dekonstrukciójával kapcsolatban érdemes azt is kiemelni, hogy a három komponens (a három történetszál) hogyan ássa alá bevett posztmodern fogásokkal a történetmondás lehetőségeit. A tudatosság szubjektumának sorozatos áthelyezése révén megképződő különböző nézőpontok ugyanazt a történetet mesélik el – természetesen egymástól teljesen eltérően. Derridával szólva, „nincs semmi a szövegen kívül”, utalva itt a Szentírás primátusára, illetve az apokrif evangéliumra, ami kibillenti a Biblia egész hipertext-hálózatát azzal, hogy Keresztelő Szent Jánost teszi Messiássá, azaz szöveg rombol szöveget. Ezt a rombolást egy apokrif evangélium és egy kvázi emlékirat végzik el olyan módon, hogy közben maguk is destabilizálódnak, amikor az utóbbit az értetlen másoló értelmezésre szoruló szövegként prezentálja a falu lakosságának a saját rekonstrukciójában.
Az apokrif evangélium tipikus evangéliumként működik, lineáris narratívával. A falusiak a sekrestyés Pista (aki az Esperes másolója, de nem igazán érti, amit másol, ami különösen érdekes mozzanatnak látszik az Az arany virágcserép konnotációja miatt) elmondása alapján igyekszenek a maguk sajátos módján interpretálni az apokrif történetet. Eljárásuk abból áll, hogy Zakariás történetének elemeit megpróbálják falubeli elemekkel azonosítani (Feri és Irénke története, Jucika epilepsziás rohama). Ezek az azonosítások nem állnak teljesen védhetetlen alapon, a maguk egyszerű, példázatos módján csak azokat az implikációkat bontják ki, teszik szó szerintivé, amelyet a harmadik történet hordoz, ahol egy rejtélyes, Jézus korabeli szekta tagjai megpróbálják Zakariás történetét rekonstruálni. Ugyanis a szekta elbeszélése alapján igenis jogos felvetés, hogy Zakariásnak valamiféle rohama volt a jeruzsálemi Templomban (elhányja magát, bevizel).
A szekta elbeszélése erősen a testiségre hangolt.
Az Úr által kénkővel sújtott Holt-tenger felől támadó szél sóval borítja be a várost, a hőség pedig mindig elviselhetetlen. Ebben a környezetben Zakariás úgy jelenik meg, mint akit öregkorára teljesen leépít ez a környezet (a Jeruzsálembe tartó, viszonylag rövid utat is alig bírja ki).
Fontos, frekventáltan előbukkanó eleme lesz ennek a történetszálnak a Nap,
ami mindig tűzi Zakariást, akárcsak Meursault-t a kegyetlen algíri Nap a Közönyben. Ennyiben teljes joggal feltételezhető, hogy egy „hagymázas”, beteg öregember delíriumáról van szó, nem a Megváltó történetéről. Ám ezt az olvasásmódot a falusiak története aktivizálja, támogatja meg. Azaz a központi történetet – amelyben mindhárom történetszál osztozik –, amely az evangéliumban „kanonizálódik”, a másik kettő, nem-kanonikus történet dekonstruálja. Ahogy egyébként az apokrif evangélium dekonstruálja a négy kanonikus evangelista szövegét.
Stilárisan is következetes és igényes munkáról van szó.
A három történetszálhoz kapcsolódó három, teljesen különböző regiszter mindegyike szépen működik, nyelvileg egyik sem akadozik, nem válik fárasztóvá. A Lukács evangéliumát érintő intertextusok alaposan előkészített helyeken bukkannak fel, Krisztus mondatait sokszor Keresztelő Szent János szájába adja a szerző.
A lukácsi mondatok keverése, néha kihagyásos idézése kiélezi a rivalizációt közte és Jézus között,
emellett felhívja a figyelmet arra, hogy két szeplőtelen fogantatásról tudunk a Bibliában, Krisztuséról és Keresztelő Szent Jánoséról, azaz ilyen alapon bármelyikük lehetne a Megváltó. Ennyiben az a krisztusi mondat, hogy „egy sincs nagyobb próféta Keresztelő Jánosnál, de a ki legkisebb az Isten országában, az is nagyobb ő nála” (Lukács 7,28; a regényben: 133.), eklatáns példája a regény koncepciójának. Míg az eredeti lukácsi kontextus alapján azt mondhatjuk, hogy Jézus nyájasan, elismerőleg beszél Keresztelő Szent Jánosról itt, addig a regény apokrif evangéliumában ez könnyen érthető retorikai támadásnak is a részéről.
Az Angyali üdvözletek kivívja a saját helyét a Saulus és a Fogság által fémjelzett hagyományban, sebészi pontossággal válogatva ki, mit kíván megtartani, folytatni, illetve mi az, amiben a saját útját járja. Azt gondolom, mindenképpen bizalommal és kíváncsisággal várhatjuk Milbacher új, készülő regényét.
Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek, Magvető, 2020. (A lapszámokra tett hivatkozások az e-könyv számozása alapján történtek.)
Borítófotó: Henning János
