Sellőruha

A közösségi oldal reklámalgoritmusa az ünnepek előtti hetekben minden meglepetést nélkülözve étel-házhozszállítással és fogyókúraprojektekkel öntötte el a hírfolyamomat, csak időnként okozva olyan diszkomfort élményt, mint például egy Gucci cipőreklám, majd a leghíresebb Leonardo-festményről elkeresztelt esküvői szalon ajánlata a „kifinomultan pikáns sellőszabású csipke esküvői ruhával.” Hirtelen végiggondoltam, mi terelhette ebbe az irányba a reklámajánlatot, és persze viszonylag hamar összeállt a kép: éppen kritikát írok egy olyan regényről, amelynek középpontjában egy válságba jutott házasság áll. A kiinduláshoz rákerestem az Anna Karenina híres kezdőmondatára a boldog és boldogtalan házasságokról, illetve felidéztem néhány 19. századi regényhősnőt, akinek a házassága és a szerelme szintúgy tragédiába torkollott – nem volt rövid a lista. A 21. századi regényhősnőm édesanyja mindemellett a kis hableány történetét olvassa fel Andersentől és kommentálja esti meseként két kislány unokájának, így vissza is jutottam a furcsa algoritmusig, amely, úgy tűnik, mindebből a fent nevezett menyasszonyi ruhaajánlatot termelte ki. A ruha leírása mindazonáltal az én olvasmányaim és a szövegekkel való bíbelődéseim nélkül is mesteri – és sajnos feltételezhetően reflektálatlan – módon idézi fel a nőkről szóló baljós történeteket.

Andersennél a kis hableány emberré változását és a herceg utáni vágyakozását iszonyatos fájdalmak és veszteségek kísérik (le kell mondania hangjáról), szerelme nem talál viszonzást, ugyanakkor azzal, hogy mégsem öli meg a herceget hableánnyá való visszaváltozásáért, önfeláldozásával ad lehetőséget a férfi boldogságára a szomszéd birodalom hercegnőjével kötött házasságában. A kis hableány teste tajtékká változik, lelke azonban halhatatlanná válik (bár az időtlenség a tajtékban is benne van). A Disney-változatban a sok viszontagság és fordulat után a férfi a végleg emberré változott hableányt veszi feleségül határtalan szerelmük történetének tetőpontján. Az átváltozások mindkét mesében aggasztó következményként mutatnak rá a hableány identitásvesztésére, aki a szerelemért és a szerelem viszonzásáért epedve válik valaki mássá. Az Andersen-féle változatban a kis hablány a második metamorfózisban tajtékká, majd párszáz év próbatétel után halhatatlan lélekké válik, ez pedig amiatt bizonyosan megnyugtató (legalábbis azok számára, akik most éppen nem szerelmesek), hogy a mese utolsó sorainak tanúsága szerint „a levegő új leánya” már derűvel tekint a friss házas királyfira, és a hangját is visszakapta. Andersen meséje 1837-ben jelent meg először, angolul egy folyóiratban 1845-ben, majd gyűjteményes kötetben franciául 1856-ban, magyarul 1858-ban, azokban az évtizedekben tehát, amikor az európai regényirodalom a házasság, a szerelem, az autonóm döntések és az álmok tárgyában számos felforgató, jellemzően tragikus hősnőt teremt meg, többek között Louise de Rênalt és Mathilde de la Mole-t a Vörös és feketében (1830), Emma Bovaryt (1856), Anna Kareninát (1877). Emma történetében különösen nagy szerepe van a menyasszonyi ruhának és csokornak, illetve nem különben az örökkévaló szenvedélyes szerelemről szóló romantikus regényeknek. Hogy Andersen meséjében mennyire lehet benne a korabeli házasság intézményének problémája és a női szerepminták korlátozottsága, azt nem látom pontosan, ugyanakkor a sellőszabású menyasszonyi ruha nélkül soha nem figyeltem volna fel a kis hableány és a 19. századi regények hősnőinek fájó összetartozására.

Borítókép: John Everett Millais, Ophelia, 1851–1852, olaj, vászon, 76,2 x 111,8 cm, Nemzeti Képtár, London