Ben Lerner a legapróbb elemekig bontja le, majd építi újra elbeszélője identitását legújabb regényében. Mit jelent férfinak lenni, amikor a sovinizmus áthatja a korszellemet? Milyen a maszkulin elvárások kereszttüzében felnőni? És hogyan következik a mikrotragédiákból egy egész nemzet önsorsrontása?
Adam látszólag átlagos gimnazista, aki 1997-ben a topekai gimnázium éltanulója. Gyönyörű barátnője van, emellett az országos vitakörök sztárja, akiért minden bizonnyal sorba állnak majd az egyetemek. Szülei elismert pszichiáterek, anyja könyve, bár országosan nagy sikert arat, a zárt közösségen belül ellenérzéseket vált ki, ugyanis sokan a tradicionális családmodell elleni kiáltványként értelmezik. Ám mi jellemzi valójában a közösséget? Mi bújik meg a háttérben?
Ben Lerner költőként lett ismert, s noha ez már a harmadik regénye, epikájában érzékelhető a lírai attitűd. Az elbeszélői nyelv töredezettsége, az elhallgatások, a gyakori regiszterváltás jellemzik a művet, amely nem adja könnyen magát, igénybe veszi az olvasót. A cselekmény már az első fejezetekben négy szálon indul el, közöttük nem élesek a határok, az események követését ráadásul a folyamatos idősíkváltások is nehezítik.
Az elejtett félmondatoknak, az apró, de visszatérő szimbólumoknak igen nagy szerep jut.
Olyan jelentéktelennek tűnő gondolatokról, tárgyakról, cselekedetekről van szó, amelyek oldalakkal vagy akár fejezetekkel később nyerik el a jelentésüket. Emellett a szerző egyszerre használja és fordítja ki a családregények irodalmi hagyományát. Hosszú évtizedeken keresztül követhetjük nyomon a családtörténetet, a viszonyrendszerek alakulását, de a különböző idősíkok között felbomlik a kauzalitás, amelyre a regény más szinten is reflektál: „Aztán történt valami abban a csendben, amit a hallgatása teremtett: a beszédem elkezdett szétesni, széttöredezni az érzelmi nyomástól, összefüggéstelen litánia lett, pont olyan, amilyennek néhány kedvenc költőd az én fülemben hangzik.” (105.)
A családtagok nagyjából azonos hangsúlyt kapnak,
minden fejezetnek van egy központi alakja és egyben elbeszélője, akinek a szemszögéből látjuk az eseményeket. Ezen fejezetek közé ékelődnek Darren szakaszai, amelyekben viszont nem a fiú szólal meg. Mintha neki ehhez sem lenne joga, mintha őt csak kívülről ítélhetnénk meg. Darren az iskola számkivetettje, szótlan személyiség, aki nem tud beilleszkedni, a többiek azonban igyekeznek erőszakkal „asszimilálni” őt.
A regény főszereplője – már ha egy ilyen töredezett, többszólamú szerkezet esetén egyáltalán lehet főszereplőről beszélni – Adam, aki látszólag a rendszer nyertese. Azonban ha csak kicsit a felszín mögé nézünk, világosan látszik, hogy szüleiben nem bízhat meg, intim kapcsolatot sem igazán képes létrehozni, és éppúgy meghasonul, mint az ellenpontját képező Darren. Míg utóbbi megpróbálja elrejteni valódi személyiségét, hogy be tudjon kerülni a kortárs közösségébe, addig Adam felerősít bizonyos tulajdonságokat, ő ekképpen tud megfelelni az elvárásoknak.
A bizonytalanság, talajvesztettség egyikük esetében sem egyéni döntés vagy személyes hibák következménye,
hanem abból a korszellemből eredeztethető, amely nem engedi meg a gyengeséget a férfinak. Adam kiskorától kezdve tanulja, hogy nem mutathatja ki az érzelmeit, mert az nem fér bele a társadalom által meghatározott keretekbe. A regény talán legérzékletesebb és legmélyebbre ható szakaszai a gyerek Adamről szóló leírások szimbolikus cselekvéseiről, amelyek férfi voltának megtagadását jelzik – legalábbis édesanyja később így interpretál néhány eseményt (ezzel párhuzamosan a regény többször eljátszik a gondolattal, hogy a pszichiáter szülők, közvetve pedig mi magunk túlmagyarázunk, nagyobb jelentőséggel ruházunk fel múltbéli eseményeket): „Apád úgy érezte, ez nem volt más, mint amikor a gyerek felfedezi a testét. Én viszont nem tudtam nem arra gondolni, hogy szimulált kasztráció volt, próbálkozás, hogy ne légy fiú, férfi, olyan Férfi.” (103.)
Lerner mondatai ezen a helyen valóban csontig hatolnak,
itt nyer értelmet igazán a fülszöveg „mérgező férfiasság” frázisa, hiszen a gyermek számára a megélt negatív tapasztalatok akaratlanul is összekapcsolódnak az elvárt, idealizált férfiléttel.
Az iskola Topekában aktuális regény, amely Donald Trump elnöki regnálására is reagál, azonban sokkal elegánsabban teszi, mint a legtöbb alkotás. Lerner ugyanis nem az államfő bizonyos döntéseire vagy személyére reflektál, hanem azt a társadalmi réteget akarja feltérképezni és megérteni, amelyik Trump minden hibája és beláthatatlan döntése ellenére kiállt az elnök mellett. Adam húsz évvel gimnáziumi tanulmányai után végigsétál New York utcáin, „most, hogy Amerika ismét nagy lett”, és szembesül a végletekig polarizált társadalommal. És ahogy az immár férfivá érett fiú saját kapcsolatában ugyanazokat a hibákat követi el, mint szülei, úgy maga az ország is a saját, korábbról ismert csapdáiba esik bele.
A család története tehát szinekdochikusan az egész nemzet sorsára vetül ki.
A másik igencsak aktuális és égető probléma, amellyel a regény foglalkozik, az az elmúlt évtizedben történt, zömmel középiskolákban elkövetett merényletek sora. Ezen a téren azonban nem jut új következtetésre a regény.
A tartalmi mélység hiátusát azonban ellensúlyozza a nyelvvel való játék,
amely leginkább ezen téma érintésénél érzékelhető, hiszen a két ellentétes személyiség, Darren és Adam mind társadalmilag, mind nyelvileg a skála két végpontján állnak. Előbbi karakter nehezen találja a szavakat, nehezen nyílik meg, falat von maga köré, míg Adam a retorika, a szónoklat mestere, mondatai mindig a céljainak tökéletesen megfelelőek. Míg az ő fejezetei barokkos körmondatokkal operálnak, addig Darren szakadozva, szinte szilánkokban, töredékekben beszél. Darren története talán a legkevésbé kidolgozott, azonban ez nem hiba, hiszen azáltal, hogy az ő szakaszaiban nincs minden kibontva, a befogadó rá van kényszerítve, hogy a regény többi részéből, a korábban elejtett utalásokból pótolja a hiányzó elemeket.
A szülők szála több szempontból is hasonlóan alakul, mint a két fiúé. Az alaphelyzet megfestésénél a szerző megint csak vastag ecsetvonásokat használ. A tradicionális férfiszerepek bűvöletében felnövő, azoktól felnőttként szabadulni képtelen apa, valamint az öntudatos, emancipált anya a két véglet megtestesítőjeként tűnnek fel. A valóságban azonban mindkettőjük esetében traumák, hibák továbbörökítéséről van szó. Jane áldozata lesz Jonathan rossz bánásmódjának, a férfi ugyanis képtelen elfogadni felesége sikerét, illetve hogy igen szabadosan értelmezi a házasság kereteit. Adam apja valójában az elvárások és a közösség fullasztó légkörének kereszttüzében őrlődik, ennek eredménye a másokra is káros attitűd. Az egyik, Jonathan által elbeszélt fejezetben Hermann Hesse Egy ember, akit Zieglernek hívtak című novellája idéződik fel, amelyben a főszereplő egy állatkerti látogatás során elkezdi érteni az állatok nyelvét, és rájön, hogy ott-tartózkodása alatt a lakók végig róla beszélnek. Lerner ezt a jelenséget jelöli meg korélményként, miszerint
mindannyian szüntelen megfigyelve érezzük magunkat, azt érezzük, valahogy bele kell gyúrnunk magunkat az elvárások szűk kereteibe.
Ehhez szorosan kötődik az elfojtás alapállapota, a traumák ki nem mondása. Épp ez okozza a főszereplő család problémáit is, nem tudnak egymással szót váltani a valós dilemmákról – pszichiáter létükre igen ironikus módon. Gyermekkori abúzus, továbbörökített sérelmek maradnak így kibeszéletlenül, és szennyezik be a családi légkört. „A kollektív elfojtás óriási erőfeszítést igényelt, nélkülözhetetlenné tette az alkoholt. A jövővel kapcsolatos intenzív, de üres optimizmus jelentette az egyetlen védelmet a közelmúlt ellen, amelyben az összes értékrend összeomlott, sugárzást kapott vagy elgázosodott.” (189.)
A nyelvkezelés briliánsan sokrétű a regényben.
Az említett egyértelmű ellentéteken felül olyan apró gesztusok is észrevehetőek, minthogy Adam felnőttként egyetlen sort mindig hibásan idéz anyja altató dalából, ezzel tudat alatt megtagadva a szülői mintákat, vagy a vitaversenyek „sorozása”, amikor is az érvelő olyan gyorsasággal ismerteti véleményét, hogy a részletek homályosak maradnak a befogadónak, ezzel nehezítve a pontos érzékelést és reflektálást. Lerner jó posztmodern regényhez méltóan felmondja a nyelv abszolutóriumát, ezzel is növelve a befogadói bizonytalanságot, amely egyébként is erőteljes élmény a regény olvasása során.
Az iskola Topekában nem adja könnyen magát, azonban ha az olvasó rá tud hangolódni Lerner játékára, és elfogadja a mű játékszabályait, akkor egy igazán különleges, tartalmas, sokféleképpen interpretálható élményben lesz része.
Ben Lerner: Az iskola Topekában, ford. Pék Zoltán, 21. Század, Budapest, 2020.
A borítófotót Catherine Barnett készítette.
