A Netflix háza táján szokás, hogy az újonnan debütáló sorozataikra minden eddiginél nagyobb élményként vagy korábban soha nem látott formátumként hivatkoznak. Ezek a kijelentések természetesen az elvárásokat az égbe, a minőséget pedig gyakran a mélybe repítik. Az Éjféli Gospel esetében azonban ez a hangzatos ígéret minden fennköltséget mellőzve is kétségtelenül igaz.
A sorozat egy igen vad, és első látásra kivitelezhetetlen ötletből indult, amely két, már létező műfajt és sorozatformátumot hivatott vegyíteni. Az egyik Pendleton Ward amerikai animátor-forgatókönyvíró Kalandra fel! című, egy tizenkét éves gyermekről és a kutyájáról szóló, szürreális animációs sorozata. Ezzel vegyül Duncan Trussell podcastsorozata, a The Duncan Trussell Family Hour, amelyben főként az emberi létet, a minket körülvevő galaxist és filozofikus témákat érint a címszereplő. Első ránézésre ez a két műfaj nagyon messze áll egymástól, azonban az Éjféli Gospelben sikerült megtalálni azokat a közös pontokat, amelyek egy szórakoztató és sokrétű sorozat létrejöttéhez kellenek. A történet szerint
a főhős, Clancy egy űrbéli podcastsorozatot gyárt, amelyben békés otthonából szimulációkon keresztül hanyatló civilizációkat látogat meg.
Utazásai során a legkülönbözőbb lényekkel diskurál váratlan, a kontextusba sokszor egyáltalán nem illő témákról. Mindezt különböző avatárok bőrébe bújva, furcsa és szürreális kalandokat átélve teszi.
A sorozat sikere azon áll vagy bukik, hogy mennyire összeegyeztethető egy hektikus, trippy, absztrakt fantáziavilág a nagyon is földi, emberi érdeklődésre számot tartó, filozofikus témákkal. Mennyire válik mindez bazárivá, mennyire vonja el a két világ egymásról a figyelmet. Az egységesen április 20-ra (vagyis a marihuánafogyasztás nem hivatalos világnapjára) időzített premier is baljós volt, hiszen fennállt a veszélye, hogy ez is csak egy újabb szemfényvesztés lesz. Szemfényvesztés, amelyet már eleve abban a hitben terveztek, hogy mindegy, mi van benne, pszichoaktív szerek hatása alatt úgyis bármi színeset és villogót bekajálnak a nézők.
Az biztos, hogy a sorozatot nézve egyszerre rengeteg információt kell feldolgoznia a szemünknek és az agyunknak is.
Szó esik az emberi társadalom legsötétebb tabuiról, a lét értelméről, a halálról, a meditációról, a kábítószerekről, az időről, egyszóval rengeteg olyan dologról, amelyet hallgatni kifejezetten érdekes és elgondolkodtató. Erre a célra lett kitalálva a podcast mint formátum, és ez az a vonal, amelyet Duncan Trussell biztosít a sorozatnak. Számára ez nem lehetett nehéz, hiszen jól bevált recept alapján működnek a dialógusok. Trussell tudja, hogy az ő kifejezésmódja és gondolatai megugorják a nagyközönség által felállított lécet, hiszen sokmilliós hallgatottsággal rendelkezik évek óta, és az egyik legkomolyabb podcastgyártóként tartják számon. Ugyanez a szakmai tudás elmondható a Kalandra fel! látványáért felelős Pendleton Wardról is, aki köré egy egész szubkultúra nőtt, amely rajong a művész által kitalált fantáziavilágokért.
Az Éjféli Gospel nem könnyen emészthető még egy józan, kipihent agy számára sem, amely tényleg oda tud figyelni mind a vizuális, mind a verbális kifejezésmódban elrejtett ezernyi easter eggre. Nem is beszélve magáról a fő üzenetről. Ha azonban az ember elengedi magát, és csak sodródik az árral, ugyan sokat nem fog megérteni a sorozatból, de garantáltan jól fogja magát érezni.
Olyan hatalmas, lenyűgöző, rajta messze túlmutató narratíva bontakozhat ki a szeme előtt, amelyben minden szál összeér.
Kicsit úgy tűnhet, mintha az Eredetet néznénk kikapcsolt aggyal. Ezzel a félfigyelemmel viszont egy sokkal magasabb szintű élményről marad le a néző. Ha a látványvilág ragad el minket, ajánlom a Rick és Mortyt, amely hasonló animációs stílussal, de sokkal hétköznapibb, mainstreamebb narratívával, kevesebb szöveg/látvány mögött elrejtett gondolattal rendelkezik. Ha pedig a podcast világát érezzük inkább magunkénak, majdnem ugyanezeket az okfejtéseket hallgathatjuk meg a sorozat alapjául szolgáló Duncan Trussell fémjelezte beszélgetéssorozatban.
Aki azonban kész az Éjféli Gospel-alkut meghozni, az sokat nyerhet. Már csak azért is, mert ez a sorozat rendkívül komplex. Az első évadban végiglépkedünk több szubkultúra témáin, ezáltal
a közönség igen széles spektrumának érdeklődésére tarthat számot a sorozat.
Ugyanúgy igaz ez a különböző bolygók, a podcastnak megágyazó díszletek tekintetében is. Akinek az egyik rész nem mozgatja meg a fantáziáját, jó eséllyel a következő megérinti majd. Mindenki találkozhat valamivel az utazás során, amire vágyik vagy amitől fél, egy gondolattal, amit eddig elnyomott. A sorozat segíthet saját magunk megismerésében, vagy csak szimplán érdekes, újszerű gondolatokat vethet fel. Mindezekre a két alkotó zsenialitása a garancia, akiknek nem titkolt céljuk akár transzcendentális élmények előidézése sem. A célközönség sebészi pontossággal van felmérve, tudatosan olyanok a témák, amelyekkel ha csak gondolati síkon is, de bármelyikünk találkozhat. Mindenki gyászolt már, mindenki elmélkedett már a tudat szűk határairól, a lélekről, a túlvilágról vagy akár a mágiáról. Ezek mind olyan, közszájon forgó témák, amelyek a beszélgetés jellegétől, nemtől, kortól, bármiféle identitástól vagy kulturális háttértől függetlenül bárhol szóba kerülhetnek.
Amellett ezekben a populáris témákban kevesen védik agresszívan az álláspontjukat, így elkerülhető a nézők megosztása,
egymás ellen hangolása. Ezek a választott kérdéskörök inkább összehozzák az embereket, és egy magasabb, spirituális lényként kezelik őket, akik ettől a pozitív visszajelzéstől hajlamosabbá válnak elmélyülni a felvetett problémákban.
Az Éjféli Gospel tehát megosztó alkotás, de nem abban az értelemben, hogy egyeseknek nagyon tetszik, másoknak pedig nagyon nem, hiszen általában csak magát a formátumot kifogásolják – egyébként teljesen jogosan. Ezzel a fajta információáramlással valóban komoly kihívás lépést tartani.
A hétköznapi élet pörgő ritmusából ebbe a meditatív állapotba átállni kétségtelenül nehéz.
Az biztos, hogy az első évad sikert aratott a nézők és a kritikusok körében. A sorozat a saját határain belül elért egy olyan nyilvánosságot és produkciós értéket, hogy ne csak a folytatást rendelje meg a Netflix, hanem mind a tartalmat, mind a formátumot tekintve több mint hízelgő kontextusokban emlegessék a művet. Reméljük, a következő évadokban sikerül fenntartani ezt a bevállalós attitűdöt, hogy az alkotók továbbra is a saját útjukat járhassák a sok hasonszőrű sorozat forgatagában.
Úgy érzem, hogy az Éjféli Gospel céljából és kísérleti műfajából kifolyólag sosem fog akkorát robbanni, mint mondjuk a Rick és Morty, de ez így is van jól. Ward és Trussell nem Clancy fejével díszített mamuszokat szeretnének eladni, és nem is a stoner-kultsorozat státuszára áhítoznak, hanem – szeretném azt hinni, hogy – egyfajta társadalmi szerepvállalás vezérli őket. Olyan kommunikációt akarnak kezdeményezni, amely újra méltó helyére helyez bennünket a dolgok rendjében. Mert az ember gondolkodásra termett, spirituális lény, akinek minden agyhulláma kincset ér. Trussellék ezzel az üzenettel nyitnak kaput mindenki felé, aki szívesen mélázik el színes, villogó fantáziavilágokat nézve azon, hogy valójában mit is jelenthet az élet.
Éjféli Gospel (The Midnight Gospel), 2020. Alkotó: Duncan Trussell. Rendezte: Pendleton Ward, Mike L. Mayfield. Írta: Mike L. Mayfield, Duncan Trussell, Pendleton Ward. Szereplők: Duncan Trussell, Phil Hendrie, Joey Diaz, Doug Lussenhop. Forgalmazza: Netflix.
Az Éjféli Gospel a Magyar Filmadatbázison.
