Minden szinten szinte minden

Az Avatar óta még nagyobb gyanakvással tekintek az olyan filmekre, amelyek körül ekkora felhajtást csapnak; a „mozi forradalma” és a hasonló szlogenek általában azt jelentik, hogy a film iszonyatosan sokba került, és muszáj volt úgy megcsinálni, hogy egy gyengébb képességű moszat is azonnal kiigazodjon a cselekményen.

Az Eredetre már jóval a bemutató előtt kíváncsi voltam – az első elragadtatott kritikák olvasásakor pedig elkezdtem rettegni a filmtől. A majdnem két és fél órás mozi elég sokba került (igaz, még így is nyolcvanmillió dollárral olcsóbb volt, mint az Avatar), a rendezővel kapcsolatban pedig kényszerítenem kellett magamat arra, hogy inkább a Mementót és az Álmatlanságot kapcsoljam a nevéhez, mint a legutóbbi Batman-filmet (Sötét lovag).

Az Eredet viszont minden rossz ómen ellenére jó film lett – Nolannek sikerült úgy összeraknia a filmet, hogy még csak túl hosszúnak sem éreztem. A siker titka talán az, hogy a rendező igazi erőssége (ahogy az előbb említett két jó filmjében és – kisebb mértékben – a Sötét lovagban is láthattuk) a hangulatteremtés. A filmben a rendező maga írhatta a forgatókönyvet – ilyesmire pedig az 1998-as Following című bemutatkozása óta nem volt lehetősége (egyébként úgy tűnik, hogy valamiért nagyon tetszik neki a Cobb név, hiszen a Following tolvaj főszereplőjét is így hívták). Az Eredet valóban hangulatos, izgalmas és látványos film lett anélkül, hogy hatásvadásznak tűnne, és anélkül, hogy a 3D-s „valami repül az arcod felé”-hisztéria áldozatává vált volna. Ez is Nolan érdeme: a Warner Brothers szerette volna ezt a filmet is „térbe helyezni”, de a rendező visszautasította az ajánlatot, mivel szerinte ez elterelte volna a figyelmet a történetről.

A cselekmény szerint Cobb (Leonardo DiCaprio) és csapata kémkedéssel foglalkoznak, mégpedig úgy, hogy álmában betörnek az áldozat agyába, és a különböző tudatrétegeken keresztülverekedve magukat megszerzik azt az információt, amiért küldték őket. Az utolsó küldetésük, amellyel egy Cobol Engineering nevezetű cég bízza meg őket, félresikerül, az áldozat pedig új munkát ajánl nekik – csakhogy ezúttal nem egy emléket kell ellopniuk, hanem egy ötletet kell becsempészniük valakinek az agyába.

Az álomvilágok ugyanúgy épületekkel, tárgyakkal  és emberekkel vannak benépesítve, mint a valóság, csakhogy itt a legtöbben pusztán projekciók, egyedül a pszichében létező „emberek”, a tudatalatti megtestesítői és az elme védelmezői. Az álomban a fájdalom valósnak érződik, a halál viszont (normális esetben) csak felébreszti az embert, a díszletek – vagyis a valósnak tűnő környezet – pedig szabadon alakíthatók. Az „álomjárók” egy speciális szerkezet és némi gondosan adagolt nyugtató (vagy valamilyen előre megtervezett ébresztési mechanizmus) segítségével csatlakoznak a közös majdnem-világhoz, körülbelül úgy, mint az eXistenZben, és Cronenberg filmjéhez hasonlóan itt sincs olyan „megnyugtató” határvonal a valóságok között, mint a Mátrixban. Itt viszont egy álomnak több szintje van – lehetséges, hogy egy ébredés csak egy újabb rétegbe vezet.

Éppen ez az, ami – még ha nem is teszi egyedivé – kiemeli a filmet a mostani kínálatból: tökéletes és sokrétű illúzióhalmaz, amelyben csak egy-egy gyenge utalásra támaszkodhatunk. A projekciók jellegtelen tömegének agresszív viselkedése a Cobol által rendezett hajtóvadászat álombeli lecsapódása, az óvatlan álmodó pedig emlékeket, arcokat, hangokat vihet magával az álomba, míg végül egy olyan világ foglyává válik, ahol az emlékek átveszik az uralmat fölötte. A film elején még egyértelműnek tűnik, hogy mi játszódik a valóságban és mi a tudatban, de ahogy egyre több álomban veszünk részt, a határok elmosódnak, és már maga az állítólagos valóság is megkérdőjelezhetővé válik. Eközben a cselekmény is gyorsabb iramot vesz, így a nézőnek nincs ideje azon gondolkodni, hogy a tudat melyik rétegében járhat. Az akciójelenetek rendkívül látványosak, a párhuzamos „valóságok” közötti váltások szépen sorakoznak egymás mellett, Nolan pedig ügyelt arra is, hogy néhány poént elrejtsen a dialógusokban.

Az Eredeten látszik, hogy minden igényt igyekszik kielégíteni. A klasszikus krimikre és háborús filmekre jellemző csapatgyűjtéstől a finom (vagy kevésbé finom) kulturális utalásokon át a pörgős lövöldözésekig mindent belecsempésztek a filmbe. A többszörös síkváltások éppen csak annyira zavarják össze az embert, hogy valamilyen interpretációra kényszerítsék a végkifejlettel kapcsolatban – egyszóval egy mesteri koktél, amelynek egyik összetevője sem túlzottan eredeti, de minden hozzávaló passzol benne egymáshoz. Ha akarod, mojito, ha akarod, cuvée, minden az értelmezésen múlik.

Eredet (Inception), 2010. Rendezte és a forgatókönyvet írta: Christopher Nolan, Warner Bros. Pictures.