Rúnák, népi hangszerek, jeges északi időjárás. A norvég Wardruna zenéje nemcsak népszerűségét, hanem minőségét tekintve is kiemelkedik az egyre telítődő nordic folk színtérből. Legutóbbi, Kvitravn című lemezükkel újabb magasságba emelték a láthatatlan mércét, amelyet eddig is csak kevesen tudtak megugrani.
A bergeni Wardruna egyike a mai norvég könnyűzene legfontosabb exportcikkeinek. Az Einar Selvik által életre hívott és működtetett zenekar 2003 óta
az északi neofolk egyik kiemelkedően fontos jelensége,
ennek megfelelően igen nagy várakozás előzte meg az eredetileg 2020 júniusára ígért, de a vírushelyzet miatt 2021 elejére halasztott Kvitravn kiadását.
A banda és vezetője körül kialakult, szinte már a kultusz határait súroló rajongás egy hosszú zenei utazás eredménye. Einar Selvik, a norvégiai Bergentől északra található Osterøy szülötte, metáldobosként kezdte zenei pályafutását. A korszellemhez igazodva elsősorban black metal bandákban fordult meg, az áttörést a szintén bergeni Gorgorothba való belépése hozta meg 2000-ben – már ekkor is az óészaki ihletésű Kvitrafn („fehér holló”) művésznéven lépett színpadra. A norvég black metal színtér meghatározó zenészeinek világát megörökítő Peter Beste fényképezőgépének is célpontjává vált az alant is látható, mára már ikonikussá vált képpel, amely Bergen utcáin készült.
A Gorgorothban töltött négy év alatt ismerkedett meg és került közelebbi kapcsolatba Kristian „Gaahl” Espedallal, a banda akkori énekesével, akivel együtt – kiegészülve Lindy-Fay Hella énekesnővel – 2003-ban útjára indították a Wardrunát.
Einart egészen fiatal korától kezdve érdekelte a helyi népzene és misztikus hagyomány,
amelynek lenyomatát a zenéjében is meg kívánta jeleníteni. Egészen 2015-ig a fent említett hármas alkotta a csapat gerincét, élőben és a stúdióban rengeteg sessionzenésszel kiegészülve. Debütáló nagylemezük, a Runaljod – gap var Ginnunga egyben egy trilógia első darabjává is vált: a tervek szerint három nagylemezen át kívánták feldolgozni és bemutatni az óészaki rúnaírás, vagyis a futhark 24 betűjéhez tartozó misztikus és kozmológiai hagyományt, amelyet a teremtés-kozmosz-világvége hármas köré rendeztek.
A Runaljod – Yggdrasil (2013) által folytatott és a Runaljod – Ragnarok (2016) lemezzel befejezett trilógia alapozta meg tehát a Wardruna (kb. „védő rúna”) nemzetközi hírnevét. Sikerüket hazájukban mi sem húzza alá jobban, mint hogy már a 2009-es debütlemezükkel is felléptek az oslói Vikinghajó Múzeumban, valódi időutazást és igazi történelmi mélységeket mutatva nemcsak a zenéjükkel, de a helyszín által kínált „díszlettel” is.
A merengős, sokszor az ambient felé hajló, népzenei alapokon nyugvó, régies, de mégis modernnek ható zenét elképesztő mennyiségű pengetős, fúvós és ütős hangszerrel állítják össze, amelyek többségét maga Einar szólaltatja meg. Annak ellenére, hogy egy sokszereplős zenekarról beszélünk, be kell látnunk, hogy
Einar zenei zsenije az, amely képes igazi sikerre vinni a bandát,
ennek megfelelően a produkció is úgy tartható számon, mintha ő maga lenne a zenekar, amelynek megszólaltatásához szükség van társakra, akik a szó legnemesebb értelmében kísérik és követik ezen az úton.
A Vikingek című tévésorozat révén a zenekar és Einar nemzetközi szinten is híressé vált, hiszen nemcsak dalrészletek kerültek be a műsorba, de főszereplőnk maga is megjelenik zenészként, szkáldként itt-ott az egyes évadokban. 2018-ban ennek afféle betetőzéseként kiadott Skáld című lemeze korábbi sikeres és újabb, még nem ismert dalok szkáldikus, tehát egyszemélyes előadásaival örvendeztette meg rajongóit, hogy aztán a nagy trilógia lezárása után újabb fejezetet nyisson a Kvitravn lemezzel.
Még 2020 márciusában érkezett meg az első kedvcsináló az akkor még nyárra ígért lemezről, a Grá című dal klipjével. A végtelenül letisztult és visszafogott videó a lemez egyik legerőteljesebb dalát tárta elénk, amelyben Einar és Lindy-Fay duettje alig három és fél percben mutatja meg, hová is fejlődött az elmúlt években a Wardruna. Nemcsak erre a dalra jellemző, de már itt is világosan kivehető, hogy
az eddigi, kicsit ambientes vonalból visszább vett a zenekar,
jóval közvetlenebbé téve a felcsendülő hangokat.
Ezt a közvetlenséget szintén remekül példázza a lemezre fel nem került, afféle kislemezként kiadott Lyfjaberg, amely kapcsán sokkal tisztábban sikerült megfogalmazni, mi is változott a Wardruna zenéjében. Az előző három teljes értékű nagylemez úgy mutatta meg az északi rúnamisztikát (vagyis az egyes betűkhöz tartozó mágikus erőket és azok titkait), ahogyan egy meleg szobából szemléljük a hóvihart: világos a természet ereje, mégsem mar belénk.
A Lyfjaberg és az egész Kvitravn lemez viszont már szinte kilök a hóviharba.
A zene mellett a rengeteg vizuális tartalom is, amely kíséri az albumot, ugyanezt a hatást és érzetet garantálja. Ki ne érezné a jeges északi szelet az arcába vájni, amikor a Kvitravn fehér hollójának szárnya mellett suhan a táj fölött?
Egyensúlyát tekintve mindig is kimagaslót tudott nyújtani Einar Selvik, amely jellemző a Kvitravnra is. A szinte táncosan könnyű felvezető (Synkverv) után bár sosem hagyja el a mélységeket, de nem öncélúan zuhan egyre lejjebb és lejjebb, sokkal inkább
egy madár repülési ritmusát igyekszik éreztetni, amelyben a légáramlatok hatalma a meghatározó.
Ennek megfelelően a merengősebb, kiterjesztett szárnyú dalok mellett találunk egy sor olyan tételt is, amelyek bár szintén nem sietnek vagy kapkodnak, mégis a repülő madár tudatos mozgását juttatják eszünkbe. Nemcsak az elemek játékszere tehát, és nemcsak az északi természet és misztika szinte megközelíthetetlen erejét reprezentálja, de bele is helyezi abba hallgatóját, aki bátran körbesétálhat ebben a világban.
Ezt a kereső és kutató közelséget leginkább a monumentális zárótételben találhatjuk meg (Andvevarljod), amelynek rövidített, akusztikus változatát Einar a 2020-as téli napfordulóhoz időzítve elő is adta, ezzel ismét aláhúzva a zenéjében rejlő kettősséget. Olyan ez, mint Rudolf Otto, a német vallástudomány nagy klasszikusának kettős rendszere, amellyel az istenivel való találkozást jellemzi: egyrészről rettenetes és ijesztő a szent megnyilvánulása (mysterium tremendum), de pontosan ez a hatalmasság az, ami vonzza is az embert egyre közelebb hozzá, hiszen egy ilyen erő biztonságot is nyújt (mysterium fascinans).
A Wardruna valódi fehér holló a mai világzenei neofolk szcénában. Hiteles és minőségi zene, és olyan karizmatikus frontember vezette csapat is egyben, amilyet manapság igen nehéz találni. Einar Selvik zenéje igazi gyógyító művészet, nemcsak a rúnahagyomány kötéseket, oldásokat és varázserőt biztosító misztikája értelmében, és nemcsak a zenekar logóját adó „ward-runa” formájában, hanem a mindezeket összekötő tisztaságban, amely akkor is képes tökéletesen hatni, ha egyetlen szót sem értünk a dalszövegekből.
Wardruna: Kvitravn, 2021, Columbia Records.
A borítókép Daria Endresen fotója.
