A Prizma kulturális és filmművészeti folyóirat 2013-ban indított útnak egy könyvsorozatot, amelynek keretében elsőként a Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők című tanulmánykötet jelent meg Pápai Zsolt és Varga Balázs szerkesztésében. Ezt követte 2016-ban Lichter Péter A láthatatlan birodalom – Írások a kísérleti filmről című kötete. A 2020 végén publikált Kino Latino – Latin-amerikai filmrendezőportrék című, hiánypótló gyűjteményben tizenöt rendező életművét elemző alapos és friss tanulmányt olvashatunk, amelyek új ajtókat tárnak ki előttünk.
A rendkívül esztétikus könyv nem okoz csalódást az olvasónak, hiszen kívül-belül sokszínű, tartalmában is komplex. Közhely, hogy nem helyes a borító alapján ítéletet megfogalmaznunk a könyvekről, de Kránicz Dorottya karakteres grafikája ezt most felülírja: ítéljük csak meg a borítója alapján! Ahogy arra a szerkesztő, Árva Márton élvezetesen kompakt bevezetőjében felhívja a figyelmünket,
a kötetben összegyűjtött írások nagy űrt igyekeznek betölteni:
egyrészt az utolsó, hasonló jellegű kiadvány 1983-ban jelent meg Magyarországon A latin-amerikai filmművészet antológiája címmel. A közel négy évtizedes kimaradás pedig pont egy olyan korszakot hagyott (rendszerszintű) reflektálás nélkül, amelyben az összetett társadalmi, politikai, gazdasági változásoknak köszönhetően a latin-amerikai mozi épp láthatóvá kezdett válni a világ többi részén is. Másrészt a Kino Latino különböző szempontú tanulmányai a mára megkerülhetetlenné vált latin-amerikai rendezőket és alkotásaikat veszik górcső alá, és a megközelítések sokfélesége tovább szélesíti az olvasók/nézők perspektíváit.
De mit is értünk „latin-amerikai film” alatt? Hova soroljuk a koprodukciós, fesztiválok ösztöndíjai által finanszírozott, és azok elvárásaihoz igazodó alkotásokat? A lokális eseményekre és problémákra fókuszáló nemzeti, vagy az univerzális dilemmákat feldolgozó globális mozi van túlsúlyban Latin-Amerikában? „Az eladhatóság kényszere olykor kényelmetlen kompromisszumokat jelent a rendezők számára, ugyanakkor a közkedvelt sémák beemelése egy-egy fontos témát vagy saját(os) történetet is nagyobb tömegekhez tud eljuttatni. Alfonso Cuarón példája tanulságosan illusztrálja a nyugati dominanciájú filmpiachoz fűződő felemás viszonyt. A mexikói rendező bátran alkalmazza az angolszász filmkultúra zsánermintáit, így sikeresen betagozódott a legfejlettebb ipari környezetbe, és filmjei az egész világon biztos népszerűségnek örvendenek.” (12.)
A szerkesztő szerint a kötet összeállításának szempontja az volt, hogy a tanulmányok minél alaposabb elemzéseket nyújtsanak, illetve hogy kevésbé közismert rendezők is helyet kapjanak benne, mert így a tizenöt kritikus érdeklődését, gondolkodását és sajátos szempontrendszerét is megismerhetjük. Ha a szerteágazást első pillantásra gyengeségnek tartjuk, Árva Márton érvei ezt inkább erősséggé változtatják.
Olyan rendezőket is bevettek a kötetbe, mint Alejandro Jodorowsky vagy Julio Hernández Cordón,
holott előbbi a generációs hovatartozása, utóbbi a születési helye miatt egy szigorúbban vett kompozíciós elv szerint nem fért volna be a kiadványba, életművük jelentősége miatt azonban elhagyhatatlannak bizonyultak. A fentebb megfogalmazott kérdésekre reflektálva érdemes végigtekintenünk a tartalomjegyzéken. A tizenöt rendező a következő országokat képviseli: Mexikó, Guatemala, Kuba, Kolumbia, Peru, Brazília, Argentína és Chile. Szinte mindegyik alkotó esetében felbukkan, hogy a szűkös anyagi források csapdájából főleg a filmes ösztöndíjak jelentik a kitörést, illetve a mára szinte iparrá fejlődött fesztiválokon való részvételek egyrészről biztos pénzforrást, kapcsolati hálót, globális vizibilitást jelentenek, másrészről viszont homogenizálják a filmeket, hiszen a filmkészítőknek gyakran a nyugati esztétika és látásmód elvárásaihoz kell igazodniuk.
Más kritikusok ezeket a platformokat, illetve egyes műfajokat (közkedvelt választás például a thriller), valamint az angol nyelvet „trójai falónak” nevezik, amelyek segítségével a latin-amerikai témák, víziók, sajátos (technikai) megoldások szinte fennakadás nélkül juthatnak be a nyugati vagy épp az észak-amerikai felségterületre. Gondoljunk csak Iñárritu Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című filmjére vagy Alfonso Cuarón Gravitációjára. Megint
más kérdés, hogy ezeknek a globális színtéren sikereket halmozó filmeknek milyen az „otthoni” fogadtatásuk,
továbbá több rendező esetében is olvassuk, hogy a történelmi dilemmákat tárgyaló művüket a traumák leegyszerűsítésének és kiárusításának vádja éri a kritikusok és a közönség részéről. De talán ennél is izgalmasabb kérdés, hogy egy transznacionális térben a filmeknek milyen szerepük lehet a társadalmi identitás formálásában?
A hagyományok átértelmezésének szempontjából kifejezetten izgalmasak a női rendezőket elemző írások. A feminizmust képviselő művészek a megszokottól eltérő megközelítéssel beszélnek az identitás kérdéseiről, a queer vonal pedig kikezdi a zárt, heteronormatív nézőpontokat. Bár
a női rendezőket tárgyaló tanulmányok nem teszik ki a kötet egyharmadát sem,
a perui Claudia Llosa, a brazil Anna Muylaert, az argentin származású Lucrecia Martel és Lucía Puenzo bemutatásán keresztül ráláthatunk néhány, a női rendezőket meghatározó tendenciára. Ilyen például a nőközpontú traumafeldolgozás, az eddig kevésbé látható, intimebb terek használata, a változó társadalmi értékek és szerepek hiteles bemutatása, valamint a szexuális és kulturális másság párhuzamba állítása.
Az elméletibb kérdések megfogalmazása kapcsán felmerül, kik alkotják a könyv célközönségét? Az elemzések egytől egyig közérthetően, de kellő szakmai háttértudással közelítik meg a rendezők életútját és alkotásait (a kötet végén a szerzők rövid szakmai bemutatkozása kellő garancia a minőségre), éppen ezért
mind a tudományosabb, elemzőbb szempontokat keresők, mind a filmrajongók élvezettel olvassák majd a tanulmányokat.
Feltételezem, hogy a kötet szerkesztői is ezt a kettős célt tűzték ki maguk elé, viszont ebben az esetben érdemes lett volna egy jegyzetet vagy egy általános bibliográfiát készíteniük azok számára, akik szívesen beleásnák magukat a szakirodalomba. Leginkább azért lett volna erre szükség, mert a köteten átívelő posztkoloniális diszkurzust, posztmodern értelmezéseket, identitáselméleteket vagy pusztán a kultúrát átszövő finanszírozási stratégiákat érintő forráshivatkozások nemcsak a film, hanem más területek iránt érdeklődők számára is hasznosak lehetnek.
Az olvasók szintén fogódzóként használhatták volna a rendezők születési idejének feltüntetését a tanulmányok címében. Ezt az információt nem következetesen találjuk meg a szövegekben, és bár pár másodperc alatt kikereshető adatokról van szó, talán a kötet végiglapozásakor az évszámok csak újból alátámasztották volna a szerkesztő által hangsúlyozott szelekciós elveket. A hazai kritikai diskurzus foltozását, építését segíti, hogy
a filmek magyar, illetve eredeti címe mellett az itthon nem forgalmazott művek esetében szerkesztői címfordítás is szerepel.
A tanulmányok végén az adott direktor filmográfiáját találjuk. Általános műveltségünket építi, hogy a rendezők mellett a szerzők azokat az állandó szakembereket is kiemelik, akik munkájukkal hozzájárulnak egy-egy ikonikus stílus kialakításához. Szintén közös pont, hogy a művészek saját alapítású produkciós cégeiről is olvashatunk, ez pedig megint alátámasztja a filmipar (finanszírozási) stratégiáinak átalakulásáról szóló állításokat. Mindenképpen élményt jelent tehát, hogy a köteten végighúzódnak és kidomborodnak azok az általános megfigyelések, amelyek a bevezetőben már felbukkantak.
Árva Márton felhívja a figyelmünket arra, hogy a kilencvenes években a latin-amerikai film(ipar) státuszának és állami támogatottságának krízisével párhuzamosan a világ érdeklődése olyan fogalmakra kezdett irányulni (a humántudományokkal szinte párhuzamosan), mint a transznacionalitás és a hibriditás. Ezen szempontok elhagyhatatlanok az új generációs filmkészítők átfogóbb megértéséhez.
Ebből adódóan nem ellentmondás, hanem komplementer stratégia, hogy sok említett film és sorozat a Netflixen debütált,
vagy hogy a digitális mellett az analóg technikának a mai napig meghatározó szerepe van. Az emlékezet mint központi téma, az emlékezés manipulálhatósága a katonai diktatúrákat túlélő országok (pl. Chile, Argentína) esetében két szinten is megjelenhet. A stratégiai oldalon adott az emlékezetpolitika társadalomszintű alakíthatósága, a technikai oldalon pedig a korabeli felvételek kiegészítése az analóg technikával készült, de napjainkban felvett képekkel.
A latin-amerikai gyűjtőfogalom alatt tehát rendkívül sokféle alkotóval, és még annál is változatosabb törekvésekkel találkozhatunk. Az általam említett példák nem fedik le a kötet tematikus gazdagságát, ahogyan a kötet is saját elvei szerint szelektál a latin-amerikai mozi alakjai közül. Filmrajongóként a karantén hátralévő napjaiban szívességet teszünk magunknak, ha a kötet olvasásán túl a fejezetek végén lévő filmlistákat is átböngésszük a heti „mozi”-programunkhoz, hogy minél naprakészebbek legyünk.
Kino Latino – Latin-amerikai filmrendezőportrék. Szerkesztette Árva Márton. Tudással a Jövőért Közhasznú Alapítvány – Prizma Könyvek 3., Budapest, 2020.
A borítóképen a Roma című film egy kockája látható.
