Ha elég sokáig buksz el valamiben, legendává válsz. És ha valakire igaz Willie Nelson mondása, az Billy Joe Shaver. A tavaly októberben elhunyt texasi dalszerző élete mindig is inkább tendált a legendává válás, mint a siker felé. Ő volt az az outlaw, akinek Johnny Casht, Willie Nelsont vagy Waylon Jenningset gondolták: ő tesztelte Willie és Waylon kábítószereit, háromszor törte el a nyakát, hatszor volt házas ugyanazzal a két nővel, egy kocsmai balhéban fejbelőtt valakit – és mindezek mellett ő írta meg az outlaw mozgalom tán legfontosabb albumát, állandó hivatkozási ponttá válva a fiatalabb dalszerző-generációk számára. És ő az, akit Bob Dylan James Joyce-szal emleget egy lapon.
Billy Joe Shaver munkásságának lényegét pontosan fogalmazta meg a texasi liberális zsidó cowboy politikus-dalszerző, Kinky Friedman, amikor Billy Joe kapcsán a következőt mondta: „Egyszerű dolgokról összetetten beszélni – ez értelmiségi tevékenység. […] Azonban fogni valami összetettet és egyszerűen bemutatni – na, ez a művész dolga. És ő [Billy Joe] a szó minden értelmében az.”
Hogy művészetelméleti szempontból mennyire állja meg a helyét ez a kijelentés, az kérdéses, ám Billy Joe-ra kétségkívül igaz. A Friedman által emlegetett egyszerűség, nyelvének ökonómiája az, ami Billy Joe-t jelentős dalszerzővé tette. Az ő nyelvhasználatában éppúgy jelen vannak az olyan klasszikus észak-amerikai költők, mint Robert Service vagy Stephen Vincent Benét, mint az, hogy nyolc általánossal a háta mögött gyapotszedéssel kereste a kenyerét Közép-Texasban. Ennek megfelelően munkásságában jól megfér egymás mellett az Oidipusz-mítosz újraírása a cowboyköltészet hagyományai felől és a pofonegyszerű honky tonk dalok (a honky tonk a déli államok zenés-táncos szórakozó helye, amit leginkább fehérek látogattak, szemben a déli feketék juke jointjaival – S.R.W.).
A texasi Wacóban és Corsicanában felnőtt Shaver nyolcévesen látta – egyébként egészen véletlenül – a hillbilly Shakespeare-t, Hank Williamst játszani, és ekkor döntötte el, hogy zenész lesz belőle. Az általános iskola elvégzése után különböző idénymunkákkal kereste a kenyerét, közben pedig igyekezett beindítani a zenei karrierjét. A végső lökés, hogy kizárólag a zenéből éljen, egy fűrésztelepen érte: a kesztyűje beakadt a futószalagba, és
a fűrészgép a jobb keze mutató- és középső ujját le is vágta.
Ezt követően költözött Nashville-be, ahol Bobby Bare ügynökségénél helyezkedett el dalszerzőként. A vidéki, farmeringet, cowboycsizmát és kalapot hordó Shaver a hatvanas-hetvenes évek fordulóján egzotikumnak számított Nashville-ben. Ugyanis a countryzene ekkor a jólfésült, öltönyt viselő, búgóhangú énekesek terepe volt. A korszak mindenható nashville-i producere, Chet Atkins, mikor meghallotta Billy Joe két dalát, rövid úton leparasztozta őt, és visszaküldte a földekre dolgozni.
Bobby Bare ügynöksége, a Hillbilly Center azonban a furcsa, excentrikus és kívülálló alakok gyűjtőhelye volt, így Billy Joe könnyen megtalálta köztük a helyét. Ahogy Bobby Bare is visszaemlékezett, Billy Joe nem volt olyan nagy piás, mint a többiek, ám figyelemre méltó mennyiséget fogyasztott bármilyen elé kerülő drogból. Később ennek köszönhette, hogy a két legnagyobb outlawsztár, Willie Nelson és Waylon Jennings rajta tesztelte a különböző drogokat. „Amolyan kísérleti nyúl voltam, de cserébe nagyon sok drogot kaptam ingyen” – mesélte Billy Joe.
Billy Joe karrierjének legfontosabb fordulópontja is a drogfogyasztási szokásaihoz kapcsolódik.
1972-ben a Grateful Dead előzenekaraként lépett volna fel a texasi Austinban, ám a koncert helyszínére, az Armadillo World Headquartersbe egy nap késéssel érkezett meg. Mikor az Armadillo menedzsere meglátta Billy Joe-t, átnyújtott neki egy tekercs vécépapírt: „A Dead küldi.” Mielőtt azonban a texasi büszkeségében megsértett Billy Joe elégtételt vett volna a vélelmezett sértésért, megtudta, hogy a vécépapír LSD-vel van átitatva, és a Grateful Dead kémikus-hangtechnikusa készítette neki. Minthogy a buliról már úgyis lekésett, ott helyben, az Armadillo parkolójában neki is látott az ajándéknak. A legendák tiszteletére pedig álljon itt úgy a történet, ahogy az a countryfolklórban ismert.
Billy Joe a parkoló aszfaltján, az autója mellett fekve tért magához. Ahogy kezdett kitisztulni a tudata, arra lett figyelmes, hogy
a karja tele van csípésekkel, és egy jóllakottságába belepusztult barna remetepók fekszik mellette.
A remetepók idegmérgének és a töméntelen mennyiségű LSD-nek hatására az elkövetkező két-három napot az Austin környéki erdőkben bolyongva töltötte, mígnem a Dripping Springs Reunion nevű kis hippifesztiválon találta magát. (Később ebből született Willie Nelson éves, július 4-i piknikje.) Bolyongás közben betévedt egy lakóautóba, amiből gitárszó hallatszott ki. Belépve elkérte a gitárt és eljátszotta egyik saját dalát, a Willy the Wandering Gypsy and Me-t. A lakóautó tulaja, a fesztiválon fellépő Waylon Jennings a dalt hallva felajánlotta Billy Joe-nak, ha van több, hasonló cowboydala, ő egy egész albumnyit felvenne belőle.
Billy Joe komolyan vette Waylon ígéretét. Ezt követően pedig Nashville-ben mindenhova követte őt, követelve, hogy állja a szavát és vegye fel a dalait. Waylon végül 100 dollárt küldetett neki, csak hagyja békén. Billy Joe temperamentumának megfelelően azonban egy kiadós verést helyezett kilátásba, ha Waylon nem hallgatja meg azonnal a dalait. Waylon végül kötélnek állt. Így született meg Waylon Jennings 1973-as, Honky Tonk Heroes című lemeze, amelynek 10 számából 9-et Billy Joe írt, és ami az akkor bontakozó, Chet Atkins kézivezérlésével működő nashville-i countryval szembe helyezkedő outlaw mozgalom legfontosabb albuma lett.
A lemez hiába lett sikeres, hiába tette ismertté Billy Joe-t, a nagy áttörés sosem következett be. Míg a dalait olyan zenészek vették fel, mint Elvis Presley, Johnny Cash és Kris Kristofferson, előadóként megragadt a másodvonalban, akiért leginkább csak a vájtfülűek és a helyi texasiak rajongtak. A nyolcvanas-kilencvenes éveket turnézással töltötte, és maga mellé vette gitáros fiát, Eddy Shavert, aki a korszak egyik legeredetibb countrygitárosa volt, és aki apja drogfogyasztási szokásait megörökölve 38 évesen túladagolta magát.
Fia elvesztése után azonban öregkorára sem nyugodott le a folyamatosan balhékba keveredő Shaver. 68 évesen, éppen második feleségétől készült válni – harmadik alkalommal, éppúgy, ahogy az első feleségétől is háromszor vált el –, amikor is wacói otthonuktól nem messze, egy Papa Joe’s nevű bárban egy részeg rá nem hajtott leendő exére. Szó szót követett, míg végül Billy Joe előhúzta csizmája szárából a 22-esét, amit mindig magánál tartott, és tüzet nyitott.
Az egyik lövedék a férfi arcát fúrta át, életveszélyes sérülést azonban nem okozott.
Billy Joe a tárgyaláson önvédelemre hivatkozott, mivel az áldozat korábban fenyegetően viselkedett. „De ha fenyegetően viselkedett, miért nem tért ki előle?” – kérdezte tőle a tárgyaláson az ügyésznő. „Asszonyom – felelte Billy Joe –, ha egy kis beszari lennék, kitértem volna. De én Texasból jöttem!” Az esküdtszéket meggyőzte Billy Joe érvelése, így a bíróság épületéből szabadon távozhatott.
Billy Joe Shaver a countryzene olyan kismestere volt, aki a szélesebb közönség számára mindvégig ismeretlen maradt, ugyanakkor hatása ismertségén jóval túlmutat. A jelenből visszatekintve meghökkentőnek tűnhet, de nagymértékben
neki köszönhető, hogy a countryzenébe visszakerült a vidék, valamint a cowboykultúra.
Természetesen a countryzenében mindig is jelen voltak ezek az elemek, ám a hatvanas évektől kezdve leginkább csak üres díszletként. (A XXI. században pedig inkább olyan üres identitáspolitikai szempontként, ami egy countryelőadó teljesítményét annak fényében méri, hogy a várostól milyen távolságra nőtt fel.)
Ugyanakkor Shaver szövegeinek formanyelve az, ami visszacsatolja a műfajba a vidéki és cowboykultúrát. Ezeknek legjobb példája a cowboyközegbe átültetett Oidipusz-történet, az Aunt Jesse’s Chicken Ranch, vagy a Johnny Cash által is felvett The Cowboy Who Started The Fight. Ezek éppen a cowboyköltészet (zenével erősen összekapcsolódó) élőbeszédben előadott, mitizáló narratív struktúráit idézik meg.
Egyrészt Billy Joe dalszövegeinek irodalmi értékeire, másrészt dalainak elementáris jellegére utal Bob Dylan az I Feel A Change Comin’ On egyik versszakában:
„I’m listening to Billy Joe Shaver
And I’m reading James Joyce
Some people they tell me
I’ve got the blood of the land in my voice”„Billy Joe Shavert hallgatok
James Joyce-t olvasok
Néhányan azt mondják nekem
A föld vére van a hangomban”
Az elementaritás Billy Joe dalaiban valamilyen specifikusan amerikai, texasi, vidéki jellegben jelentkezik. Erre utal az is, hogy Johnny Cash-sel szemben – aki mindig feketében lépett fel, és ezért a ragadványneve a „the man in black” volt – Billy Joe-ra „the man in blue”-ként szoktak hivatkozni, minthogy mindig kék farmernadrágot és kék farmeringet hordott.
Shaver életművében ugyanakkor a cowboyköltő szerep mellett a tökös bajkeverő, „a honky tonk hős” alakja is meghatározó volt – amihez az élettörténete biztosított kimeríthetetlen táptalajt. Ragged Ol’ Truck, Wacko from Waco, Georgia On A Fast Train, Live Forever – ezek mind olyan outlaw himnuszok, amelyek nélkül elképzelhetetlen egy tisztességesen végigivott éjszaka.
Billy Joe Shaver mindannak megtestesítője volt, amiért a texasiak büszkék szoktak lenni. És ahogy James Brown egy nyögésében vagy sikításában benne van az amerikai feketék történelmének és fájdalmának teljes egésze, úgy Billy Joe elcsukló hajlításaiban is ott van a Lone Star állam minden csiszolatlansága és zabolázhatatlansága.
A borítókép forrása Billy Joe Shaver hivatalos Facebook-oldala.
