Közismert, hogy már majdnem nyolcmilliárd ember él a Földön. De tudjuk-e, mennyi sertés lakik bolygónkon? A norvég-amerikai koprodukcióban készült Gunda című film szinopszisa szerint egymilliárd. Azon, hogy az ember maga irányítja-e a sorsát, vagy valamiféle predesztinációnak kell megfelelnie, lehet vitatkozni. Ám az bizonyos, hogy ennek az egymilliárd malacnak nem sok választása van, életük felett az ember rendelkezik.
Megannyi állathőssel találkoztunk már a filmvászon és a tévéképernyő előtt ülve. Az őket felvonultató alkotások általában idealizálva, emberi tulajdonságokkal felruházva ábrázolják a „kis hősöket”, akik így gyakran szimbólummá válnak, és a mi érzéseinket, gondolatainkat jelenítik meg. Valamilyen formában, de mindig az emberszereplőkhöz viszonyulnak, sokszor az ő „alárendeltjeik”. Hogy csak a kurta farkúakat vegyük: ott van Mazsola és Tádé, akiket Manócska gondoz, Micimackó legjobb barátja, Malacka, akinek Róbert Gida a gazdája, vagy a birkákat terelgető Babe, aki Hoggett farmer tulajdona.
Ezen állatokat szeretjük „cukiságként” kezelni, meghatódni viselkedésükön, de valódi életükbe ritkán gondolunk bele,
az ismeretterjesztő filmekben pedig egyszerű haszonállatként ábrázolják őket.
Viktor Koszakovszkij legújabb filmjében leszámol e nézőpontokkal. Az orosz rendező Aquarela című 2018-as alkotásában is foglalkozott már a természet és az ember kapcsolatával. Ezúttal azonban még az ottaninál is különlegesebb formában teszi ezt: fekete-fehér digitális filmre forgatva, zene, szöveg és mindennemű emberi jelenlét nélkül.
És hogy hogyan lehet e viszonyról nélkülünk mesélni? Állatszemszögből.
Gunda, az anyakoca, és az ő tucatnyi kis utódja a főszereplő. (Feltehetően csonka családról van szó, kan disznót ugyanis nem látunk velük.) A mellékszerepekben feltűnik egy csapat kakas és egy tehéncsorda. A film nagy részében a zseniális operatőri munkának köszönhetően (Koszakovszkij mellett Egil Håskjold Larsen kezelte a kamerákat) amolyan voyeurként kísérhetjük figyelemmel a farm lakóinak életét.
Közvetlen közelről szemléljük az idillt, együtt szuszogunk, együtt botladozunk az állatokkal. Az idill szó ez esetben nem költői túlzás. Ugyanis a norvég gazdaságban nyugodt körülmények közt, a természettel a legnagyobb összhangban él a sertéscsalád, nem is ólban, sokkal inkább egy tágas pajtában. A leleményes stáb ennek az épületnek a tökéletes mását építette meg, és helyezte el közvetlenül az eredeti mellett, hogy rejtekükből csodálatos belső képeket vehessenek fel egy – a néző számára láthatatlan – diszkógömbbel megvilágítva a malacok lakhelyét. A külsőknél pedig a domborzathoz alkalmazkodó, úgynevezett gördülő kocsikat használtak. Így végig a főszereplők közvetlen közelében maradhattak anélkül, hogy zavarták volna őket mindennapi tevékenységükben. A rendező tehát így láttatja velünk az állatok nézőpontjából a tanyát.
A kamera soha nem emelkedik az ember magasságába, mindig talajszinten mozog.
De nem csupán ennek – és a kis röfik kedves csetlés-botlásának – köszönhető, hogy gyorsan megkedveljük „színészeinket”. A farm lakóinak háborítatlan élete felébreszti bennünk az ősi ösztönt, a természet szeretetét. Eszünkbe juttatja azt a harmóniát, amelyben mi, emberek is léteztünk egykor, s ami után e filmet látva titkon újra vágyódni kezdünk.
Koszakovszkij azonban nem tanmesét készített. Tökéletes játékfilmes eszközökkel, olykor műfajfilmek hangulatát idézve jeleníti meg a gazdaságot. Például, amikor a kakasok az erdőszélen felfedezik új környezetüket, úgy haladnak előre lépésről lépésre, a legnagyobb óvatossággal, lassan távolodva ketrecüktől, ahogyan az amerikai katonák derítik fel a terepet a vietnami háborúról szóló alkotásokban. De akár erdőkben játszódó kísértetfilmek is eszünkbe juthatnak a riadt tekinteteket látva. A tehénarcokról pedig merev, ősi, harci maszkokra asszociálhatunk vagy a westernfilmek párbajjeleneteire. Szintén westernszerűen fényképezett az utolsó epizód. Ebben traktor érkezik a gazdaságba, de mi csak az utánfutó kinyíló, majd bezáródó ajtaját látjuk, mintha egy titokzatos, vadnyugati kocsma poros bejárata lenne.
Az orosz direktor nem olyan tárgyilagos, mint David Attenborough a természetfilmjeiben.
Leplezetlen szeretettel közelít szereplőihez, és anélkül emeli őket az emberrel azonos szintre, hogy meseszerűen emberi tulajdonságokkal ruházná fel bármelyiküket. A szolidárisan egymást legyező tehenek, a hősies kitartással egyetlen lábán ugráló kakas, a sérült végtaggal bicegő, névtelen röfi vagy az esőt szaglászó és ízlelgető süldők mindennemű humanizálás nélkül is meghatóbb látványt nyújtanak, mint a sziruppal nyakon öntött Babe. Ugyanakkor Koszakovszkij nem dramatizál közvetlenül, hisz nem mutat szörnyűségeket, alkotásában nincs nyílt erőszak és vér.
Ami történik, nagyon is valóságos, és épp ettől kőkemény.
Ahogyan a tucatnyi malactestvér ádáz harcot vív az anyai emlőkért – nem beszélve a film végkifejletéről, amelyet nem spoilerezek el – az egyszerre érzelmes és rémisztően reális. A sok közeli felvételnek köszönhetően minden fájdalom és bánat benne van a baromfik, sertések és tehenek beszélő tekintetében.
A Gunda túlmutat a dokumentarizmuson, lehet akár Dogma-szerű drámaként is értelmezni, ám ereje mégsem a történetmesélésben, hanem a vizualitásban rejlik. A ragyogóan komponált, éteri, monokróm képek, a fény-árnyék hatások varázslatos atmoszférát, meditatív hangulatot teremtenek. Az, ahogy a tehenek legelnek a mezőn, szinte biblikus.
Ha lenne zene és szöveg, azt mondhatnánk, modern pasztorált látunk.
Persze, mindezt csak az élvezi majd, aki képes lecsendesíteni a lelkét. A farmon ugyanis senki nem siet sehová, az élet nem pörög, ennek megfelelően a film tempója sem zakatol, mondhatni igen lassú. Ám épp ettől szép; 93 perc erejéig segít kiszakadni rohanó világunkból.
Összességében elmondható, hogy a Gunda nem olyan költői film, mint Huszárik Zoltán Elégiája, és nyoma sincs benne az orwelli Állatfarm szatirikus hangvételének. Nem is harsány állatvédelmi propagandafilm, ám mélyen elgondolkodtató mű. Az említett két alkotáshoz hasonlóan képei és mondanivalója által beleég majd elménkbe. Kijelenthető tehát, hogy míg Bud Spencer a vízilovakkal volt, Koszakovszkij a malacokkal van!
Gunda, 2020. Rendezte: Viktor Koszakovszkij. Írta: Viktor Koszakovszkij, Ainara Vera. Forgalmazza: Mozinet.
A Gunda 2021. február 12-én és 14-én látható nyilvános előadáson a Budapesti Távmoziban.
A Gunda a Magyar Filmadatbázison.
