Napjaink meghatározó és szinte kikerülhetetlen jelenségeivé váltak az influenszerek. Gyerekek, fiatalok karriervágya lett az online világban befolyásos, vásárlást ösztönző véleményvezérré válni. Nick Bilton és csapata az Álhíres című dokumentumfilmben egy kísérlet keretein belül próbálta meg körüljárni a jelenség visszásságait. Legfőbb kérdésük az volt, hogy vajon a kiválasztott személyek pusztán a celebség színlelésével képesek-e elérni a sokak által vágyott „hírnevet”, ezzel együtt az influenszerlét egyik csúcsának számító ingyen nyaralást.
De mik vagy kik is azok az influenszerek? A fogalomnak nincs (és talán nem is lehet) kőbe vésett, szilárd definíciója, hiszen ugyanúgy lehet influenszer egy kis réteg érdeklődési körében jártas videós, mint egy már korábban is híresnek számító celebritás, aki a közösségi média előnyeit kihasználva ért el még több embert. Általánosságban azonban elmondható, hogy
influenszernek számít az, aki az online világban tett szert olyan ismertségre, amelynek segítségével hatással lehet követőire.
Legyen az a hatás akármilyen: káros viselkedési mintákat közvetítő negatív példakép, társadalmi kérdésekben állást foglaló véleményvezér vagy a szakterületén hitelesnek és szórakoztatónak számító tartalomgyártó.
Az Álhíresben is megpróbálják több oldalról körüljárni a kérdést, onnan kiindulva, hogy mit is jelent a hírnév, és hogyan alakult át a klasszikus hírességkép a reality műsorok és a web 2.0 segítségével. Így
elhangzanak olyan megállapítások, hogy az influenszerek egyszemélyes médiabirodalmak, vagy félig vállalkozók, félig celebek,
és még olyan túlegyszerűsített, gúnyos megjegyzések is, hogy ők valójában tehetségtelen és céltalan munkanélküliek, akik egy sematizált uniformitást ünneplő online térben egy álomszerűen csillogó életmódot sugallva próbálnak híressé és követendővé válni. A játékidő szűkössége és az amerikai piac sajátosságai miatt Biltonék egy itthon kevéssé ismert influenszertípus képviselőjének felépítését tűzik ki célul: a glamour modellek világát az Instagramra költöztető önjelölt életmódinfluenszerét.
Bilton a Vanity Fair magazin újságírója, szakterületei közé tartozik az internet társadalmi hatásainak vizsgálata. Munkája során gyakran találkozik a közösségi média pozitív oldalaival is, az egyszerű kapcsolattartástól kezdve a hasznos társadalmi ügyek terjesztésének könnyebbé tételéig. De nem tud elmenni szó nélkül az említett influenszertípus által közvetített hamis, illuzórikus valóságkép, illetve a képmutatás mellett. A film központi témája tehát az, hogy
jogosan lehet-e valakit híresnek nevezni csak azért, mert mindenféle értékteremtés nélkül milliók követik,
valamint milyen társadalmi hatása van ennek a jelenségnek? Céljának eléréséhez és érveinek bizonyításához Biltonnak három nagyon eltérő karakterre volt szüksége, hogy belőlük faragjon menő influenszert.
Szándékoltan vagy sem, de a három aspiráns jelleme remekül tükrözi a közösségimédia-használathoz kapcsolódó tipikus attitűdöket. Wylie, a közösségének megfelelni akaró, önbizalomhiányos srác, akin a csoportnyomásból, illetve a trollok reakcióiból származó szorongás jelei is erősen kiütköznek. Egy ponton kis híján ki is száll a kísérletből. Dominique, a kezdő színésznő, aki valósággal lubickol a szerepben, és végül sikerre is viszi a projektet. Esetében a kezdeti ajándékokat egyre nagyobb cégek ingyenes termékei és szolgáltatásai követik, sőt a film végére a hőn áhított luxusnyaralás is összejönne számára, ha nem ütne be a pandémia. Chris pedig az exhibicionista divatdizájner, aki mintha szem elől is vesztené a film és a kísérlet lényegét, amikor a megvásárolt kamukövetőket elutasítva önjogán szeretne befolyásossá válni. Igen,
a tettetés része az is, hogy botokat, azaz magukat valós felhasználónak kiadó algoritmusokat vásárolnak az influenszereknek.
Akik aztán a hátsó kertben elkészített, de menő luxushotelnek címkézett fényképek vagy éppen a kreatívan manipulált fotók (amelyeken például bérelhető magángép-díszlet, repülőgépablakot megszemélyesítő WC-ülőke vagy bonbonnak kinéző vajdarab is szerepel) alá kommentelve pörgetik fel az Instagram algoritmusát, és így a „celebjelöltek” elérését. Hiszen Biltonék szerint a követők, a lájkok és a reakciók az Instagram saját valutájaként működnek.
A film kíméletlenül, de kétségtelenül eredményesen mutatja be azt az öngerjesztő folyamatot, amely az Instagram legbefolyásosabb celebjei mögött is áll. A pár dollárért megvásárolható álkövetők álreakcióit szinte szabályszerűen követik a valódi felhasználók és a valódi cégek termékei, hirdetései. Ez pedig, talán mondani sem kell, valódi pénzben realizálódik a techcégeknél és a hirdetőknél is.
Így senkinek sem áll érdekében kipukkasztani a botok által mesterségesen felfújt lufit.
Még az is kérdéses, hogy ez a leleplezés egyáltalán megtörténhetne-e? És mi van azokkal az influenszerekkel, akik valóban a tehetségük, kiemelkedő képességeik miatt jutottak a csúcsra? Az Álhíres (érthető módon) olyannyira a saját mondandójának bizonyítására koncentrál, hogy megfeledkezik a közösségi média pozitív oldalairól, például a valóban a tehetségükkel felkapaszkodott tartalomgyártókról.
A hol szociodokusabb megoldásokat használó, hol az oknyomozó riport hangvételére váltó, hol inkább realityket idéző Álhíres egyik legnagyobb hibája a problémakör túlegyszerűsítése. Amit azonban felfoghatunk tudatos tömörítésnek is. Az egy kérdésre összpontosító, szűkített fókusznak köszönhetően a film eredményesebben képes átadni a képmutatásról szóló üzenetét, és
jobban rá tud világítani egy meghatározó, kortárs problémára, mint a hasonlóan a közösségi médiát tematizáló Társadalmi dilemma.
Ugyanakkor az Álhíresnek nem is célja egy átfogó kép felvázolása. Ennek ellenére röviden azért kitér az influenszerek világán kívül eső internethez kapcsolódó társadalmi kérdésekre, például a botok politikai választásokat befolyásoló erejére is. Azonban a film legerősebb, de kimondatlanul maradó, vagy csak halkan említett állításai a film végén egy gyorsmontázsban összegződnek: kisgyerekek próbálják utánozni kedvenceik pózait és stílusát, mindezt az internet nyilvánossága előtt. A magunkkal szemben támasztott irreális elvárások, a pszichés nyomás szülte testképzavarok és a szülők felelőtlenségének áldozatul eső gyerekek ugyanúgy ennek a hamis, üres világképnek a tünetei és velejárói, mint a karrierlehetőséget az önmaguk tárgyiasításában látó, az iparosított nárcizmust zászlajukra tűző, példaképeiket követő fiatalok. A jelenség hosszabb távú következményei és hatásai pedig egyelőre beláthatatlanok.
Az Álhíres a lehetőségeihez mérten alaposan képes bemutatni választott témáját. Bár nem mindig marad elfogulatlan, sőt időnként túlzottan leegyszerűsít egy meglehetősen rétegzett, rengeteg aspektusból vizsgálható problémakört, de egyszerre tud informatív, szórakoztató, edukatív és elgondolkodtató lenni. Még akkor is, ha az influenszerektől kölcsönvett videós bejegyzések filmbeli felhasználása fel is vet bizonyos erkölcsi, etikai kérdéseket.
Álhíres (Fake Famous), 2021. Írta és rendezte: Nick Bilton. Főszereplők: Dominique Druckman, Wylie Heiner, Christopher Bailey. Forgalmazza: HBO GO.
Az Álhíres a Magyar Filmadatbázison.
