A Nyugat császárában Susan, A padlásban Süni, A nagy Gatsbyben Myrtle Wilson. Hildát alakítja a dunaszerdahelyi maffiaidőszakot női szemszögből ábrázoló A rendes lányok csendben sírnak című előadásban, melyet 2021. március 13-án mutatnak be a Vígstreamházban. Durica Katarina már-már szociografikus regényének színpadi adaptációjáról, a debreceni kezdetekről és a félrekapott pillantásokról a Vígszínház színésznőjével, Márkus Lucával beszélgettünk.
KULTer.hu: Több helyen olvasni, hogy Debrecenben szerettél bele a színházba. Milyenek voltak az első lépések?
A tánccal indult nálam minden, hatévesen kezdtem el klasszikus balettozni, Debrecenben jártam az órákra. Ezután a Vasutas Musical Stúdió következett, ahol volt egy castingfelhívás, a Liberté ’56-ba kerestek egy kislányt. Akkor kilencéves voltam, engem választottak, először játszhattam a Csokonai Színházban, ami meghatározó élmény volt.
Ha megfogalmazni még nem is tudtam, de már éreztem, mennyire felszabadít a színházi létezés.
Innentől kezdve nem is gondolkodtam másban, ezért választottam az Ady Gimnázium drámatagozatát. Tudatosan készültem a felvételire, annyira tudatosan, hogy nem is volt B opcióm, csak a Színművészetit jelöltem meg. Hatalmas szerencsém volt, hogy elsőre felvettek, rengeteg dolognak kell ilyenkor együtt állnia. Annak, hogy mit visz magával az ember, a tanárok milyen karaktereket keresnek…
KULTer.hu: Mit gondolsz, benned milyen karaktert láttak meg?
Azóta is azt tapasztalom, hogy a nőiességemet, a színpadi dominanciámat látják meg bennem először, ezt szeretik a színen használni. A Marton László-Hegedűs D. Géza-Forgács Péter vezette osztályba jártam, szerintem nekik szükségük volt egy ilyen alkatra. Az pedig természetesen igen érdekes, amikor ebből ki lehet szakadni, és valami egészen mást lehet kipróbálni, mint ahogy most nekem A rendes lányok csendben sírnak című előadásban.
KULTer.hu: Mennyire élted vagy éled meg teherként, hogy általában úgy gondolnak rád, mint a „nőies nő” karakterére?
Én egyáltalán nem gondolok erre teherként. Vannak, akik küzdenek a skatulya ellen, de szerintem ezt jobb elfogadni, hiszen az teljesen érvényes jelenség, hogy amit alkatilag jelentünk, amilyen energiákat közvetítünk, az befolyásolja a rólunk kialakult képet.
Szeretem azokat a feladatokat, amelyekben a nőiességemet, azt, amit alkatilag erőteljesen hordozok, hangsúlyozni lehet.
De azt is, amikor valahonnan máshonnan kell fogalmazni, amikor más rétegeket, színeket kell megkeresni saját magamban. Áldott állapot, mikor mindenfélét lehet játszani, azt hiszem, nekem a Vígben szerencsém van ezzel.
KULTer.hu: A Színház- és Filmművészeti Egyetemen diplomáztál 2020-ban. Az osztályfőnökök hármasából ki volt a „mester”, akivel különösen jó volt együtt dolgozni?
Nekem ez egyértelműen Marton volt. Vele mi csak két-két és fél évet tudtunk együtt tölteni, ismert okokból. Mindhárom osztályfőnök valami egészen mást hozott magával, mindenkitől mást lehetett eltanulni, és ezt én kifejezetten szerettem. Sokszor mind máshogy láttak egy-egy jelenetet, amit mesterségórára vittünk. Marton volt mégis a legmeghatározóbb, valahogy egészen különlegesen tudott tanítani, egyrészt a szakmára, másrészt az életre.
Olyan komplex színházi nevelést kaptunk, amiért hálával tartozunk.
Nekünk kellett a jeleneteket kitalálni, megrendezni, eljátszani, befényelni, a kellékeket és a díszleteket legyártani, összelomtalanítani, tereket kialakítani, kreatívan együtt dolgozni… A háttérmunkák ismerete szakmai alázatra neveli az embert, még akkor is, ha ezt később egy kőszínházban – hatalmas energiával, ami a Vígben fantasztikus – alád teszik.
KULTer.hu: Már az egyetemi gyakorlatodat is a Vígben töltötted. Te választottad az intézményt vagy az választott téged?
Eszenyi Enikő volt akkor az igazgató, sok vizsgánkra eljött, tudtuk, hogy a Marton-osztályból vagy az egész osztály, vagy a nagyobb része a Vígbe megy gyakorlatra, ez volt a tendencia. Minden osztályfőnök úgy segíti a hallgatóit, ahogy tudja.
Harmadik végén kerestek meg minket, tizenkettőből hetünket választott ki Enikő.
Hatalmas biztonságot adott (illetve ad a mai napig), hogy együtt, összefogva igazodhattunk ki egy teljesen ismeretlen terepen. Ha egy másik közeget dob a gép, ahhoz alkalmazkodtam volna. Új emberekkel új impulzusok érnek persze, de nekem az összeszokottság inkább pozitívum volt, ragaszkodó típus vagyok.
KULTer.hu: Kaptál valamiféle megerősítést vagy jelet, hogy a Vígben a helyed?
Mikor először bementem az épületbe, az igazgatói megbeszélés előtt megcsapott ugyanaz az illat, ami a Csokonai Színházból él a fejemben. Kicsit otthon-érzés volt, tudtam, hogy jó helyen vagyok, bár valószínűleg csak ugyanazt a tisztítószert használják.
KULTer.hu: Hogyan tudtad integrálni magad a társulatba? Hogy élted, hogy éled meg, hogy a Víghez tartozol?
Befogadó közeg, hamar megtaláltam a helyem, hála az ott dolgozók nyitottságának. Elképesztő az energiájuk, nem tudod magad kívülállónak érezni. Biztonságot ad, és nagyon jó ezzel a felszabadultsággal dolgozni.
KULTer.hu: Az Eszenyi-éráról milyen emlékeket őrzöl?
Két évig voltam gyakorlaton, ez alatt nyilván én is láttam mindazt, amiről „külsősként” hallani lehetett, bár nekem semmilyen atrocitásban nem volt részem. Éreztem viszont, hogy az a fajta munkamódszer, ahogyan ő bánt bizonyos emberekkel, egyszerűen nem szükségszerű ahhoz, hogy értékeset alkossunk. Ha mindezt lehet mellőzni, ha enélkül is lehet érvényes előadásokat létrehozni releváns problémákról, akkor ezek felesleges körök,
nem kell bántani másokat, más eszközökkel is ki lehet hozni az adott színészből a legjobbat.
Ha az emberből ilyen stílussal akarnak kicsikarni valamit egy próbafolyamatban, akkor az általában nem segítség, sőt. Én nem lennék ettől jobb, gyomorgörccsel, egészségtelen megfelelési kényszerrel, az emberi kiszámíthatatlanságtól rettegve próbára menni borzasztó. Tehát ami most zajlik, tisztulási folyamat. Jó látni, hogy van következménye az ilyesminek, ebben hiszek. Lehet máshogy alkotni, a mögöttem álló próbafolyamat is erről tanúskodik. A legnagyobb nyugalomban, egyetértésben, kreatívan és szabadon lehetett együtt dolgozni. Mindig vállalhattam a véleményemet, jelezhettem a rendezőnek, és így is megállja a helyét az előadás…
KULTer.hu: Érdekes, hogy az imént épp a gyomorgörcs-állapotot említetted. A rendes lányok csendben sírnak egyik visszatérő mondata a „Miccónak?” (vagyis: „Mit szólnak?”). Téged mennyiben befolyásol a környezetedben élők, az alkotótársak véleménye?
Rátapintottál, ez a mondat végül nem került bele a színpadi adaptáció szövegkönyvébe. Az adaptálást végző Kovács Krisztinának erősen kellett szelektálnia, egy háromszáz oldalas regényről van szó… bár tény, hogy néhány színes gondolatmenetért, megszólalásért nagyon fájt a szívünk. A „Miccónak?”-részt beletetettem a szövegbe Krisztával, fontos volt nekem, de végül megint kihúztuk. Hilda családjának, és annak a közegnek, amelyben ő szocializálódott, fontos ez a másokhoz képest történő létezés.
Másokhoz viszonyítva definiálják saját magukat. Ez általános betegség napjainkban.
Én helyzettől függően foglalkozom vele, általában már el tudom engedni, hogy mások mit gondolnak. Volt olyan, persze, amikor zavart az, ahogy ismeretlenek láttak. Fejlődöm…
KULTer.hu: Hilda nem az a fajta karakter, akivel meg szoktak találni. Mit gondolsz, miért épp te kaptad a szerepet? Lehet a lázadás helyetti lázadási vágy a kapcsolódási pont közted és Hilda között?
A szerepet rám osztották, de ezzel együtt rendkívül izgalmas folyamat volt megtalálni a kapcsolódási pontokat ezzel a sokrétűen összetett lánnyal. Egyrészt hoz magával egy tipikus kamaszos elégedetlenséget. Változik a teste, elkezd serdülni, elkezdődik a leválási folyamat, érzékeny időszakban van.
Látsz egy lányt, aki nem veszi észre a saját értékeit, belenéz a tükörbe, és nem talál semmit, ami tetszene magán,
ezáltal nem is tudja elhelyezni magát a kortársai között, de éles véleménye van mindenről… aminek nem ad hangot. Nem érzi magát komfortosan azokban a helyzetekben, amelyekben a többiek igen, nem jár bulizni, nem közösségi ember. Otthon ül, olvas, és neki ez a legnagyobb boldogság. Egy másik pillanatban viszont tökéletesen látja magát, érzi, hogy nem jó helyre született, és tudja, hogy másutt kell majd kiteljesednie.
KULTer.hu: Kicsit koravén talán, és tisztában van vele, hogy emiatt sosem lesz képes átadni a benne zajló dolgokat a környezetének.
Abszolút, és épp ezért a nálam előszeretettel használt női energiákat itt egyáltalán nem tudtam „szerepeltetni”. Mélyről és máshonnan kellett fogalmaznom, hosszú folyamat volt, de vissza tudtam kapaszkodni azokba az időkbe, mikor még nem tudtam úgy állni a tükör előtt, ahogy ma.
KULTer.hu: Hallottál korábban a könyvről, illetve magáról a jelenségről?
Hallottam, de nem olvastam A rendes lányok…-at, csak miután megtudtam, hogy dolgom lesz vele. Nagy élmény volt, iszonyatosan elkapott és berántott, ami nálam egyébként nagyon ritka, nem tudok sokáig egy helyben ülni, szakaszosan olvasok.
KULTer.hu: A rendes lányok… nagyon szépen rájátszik erre a szakaszosságra, benne vagy egy történetben, kiszakadsz, átkerülsz a másikba, a történetszálak egyre keverednek. Ez megjelenik a ti adaptációtokban is?
Igen, nagyon jó dinamikája lett a szövegnek. Statikusan, hárman egymás után mondjuk a monológokat, mégsem lett unalmas a végeredmény, a szakaszossága viszont megmaradt. Attól, hogy egy térben létezünk (a három panellakásból egy lett), szimultán cselekvések vannak, úgy élünk ott, mintha ez hármunk külön-külön otthona lenne. Néha azért elkapjuk egymás pillantását, szavát, reagálunk rá, ezzel lesz áramlása a történetnek, ami jól áll a koncepciónak.
KULTer.hu: A három hősnő tehát egy közegben van, de nem látnak semmit, nem szólnak semmit. Dühös voltam rájuk olvasás közben. Benned milyen érzések kavarogtak?
Én is dühös voltam, milyen jó, hogy ezt mondod… épp kirándulni voltam, mikor olvastam, és nem bírtam a közösségi létformát. Az olvasottak felzaklattak, ki kellett szakadnom a társaságból, hogy egyedül tudjak maradni az élménnyel.
Dühös voltam, amiért ezek a dolgok következmény nélkül maradtak, legyintettek rá.
Tizenéves lányok úgy találkoznak először a szexualitással, hogy elviszik és csoportosan megerőszakolják őket… ezzel elvész az első élmény, a szabad döntés. Hogyan tudják ebben később megtalálni a szabadságukat? Vagy hogyan tudnak ettől függetlenül gondolkodni? Hilda lesz az, aki feláll a padlóról, de lelki alkat kérdése, hogy ezt a traumát ki milyen energiává konvertálja át.
KULTer.hu: Hilda erőszak-története hogyan jelenik meg az előadásban?
Szövegszerűen, semmit nem ültettünk át jelenetformába. Ez a rész egy ötoldalas monológ, újra és újra elolvasni, naponta kimondani, mintha velem történne meg, iszonyat megterhelő, megrázó élmény. A rendező, Paczolay Béla persze felkészített rá az elején – ő korábban az Egyasszonyt rendezte Tenki Rékával – mondta, hogy nem lesz egyszerű, és emiatt a rész miatt különösen fog figyelni rám. Mindannyiunkra nagyon figyelt egyébként,
a próbák hosszát is napi szinten aszerint határoztuk meg, hogy mennyit bírunk pszichésen, fizikailag.
Újszerű volt számomra, hogy lehet ennyire egyénítve próbálni. Az erőszakról szóló részt egyébként sokáig nem is vettük elő, akkor sem ismételgettük a végtelenségig, mert Béla nem akarta, hogy hosszú időn keresztül verekedjem át magam rajta.
KULTer.hu: Milyen állapotban hangzik el a monológ?
Hilda addigra teljesen ki van üresedve, túl van az egészen, nem először meséli el. Inkább arra hagyatkoztunk, hogy ez a szöveg önmagáért beszél, és alaptétellé tettük, hogy ebben a darabban a rendes lányok nem sírhatnak a színpadon. Ez a szöveg úgy és akkor tud működni, ha én minden kitörni akaró emberi érzelmet visszafojtok. A nézőnek filmszerűen maga előtt kell látnia a történetet, nem kell, hogy az én érzéseim befolyásolják.
KULTer.hu: Milyen volt a két színésznő-partnerrel együtt dolgozni?
Kiss Marival és Balázsovits Edittel az volt a legfelszabadítóbb, hogy a súlyos téma és a próbafolyamat szabadsága egyensúlyt alakított ki. Együtt ötleteltünk, intimen és őszintén lehetett velük jelen lenni a próbákon, és
egy ilyen közegben egyszerűbben is szólalnak meg az ilyen jellegű szövegek, bármennyire is nehéz kimondani őket egyébként.
KULTer.hu: A maffiatörténetek általában a férfiakra koncentrálnak, ez viszont egy kifejezetten nőközpontú alkotás. Hárman vagytok, férfi rendez titeket. Hogyan tudott Paczolay Béla beilleszkedni ebbe a világba?
Béla érzékenyen nyúlt az anyaghoz, de sokszor viccelődtünk vele, hogy másfél hónapra belecsöppent ebbe a női kommunába, voltak mókás pillanatok. Ezzel együtt végig nagyon figyelt minket, belőlünk akarta megfogalmazni ezt a történetet.
KULTer.hu: Durica Katarina végigkövette a próbafolyamatot? Voltak esetleg kérései?
Nem volt jelen a próbákon, a vége felé megnézte egyszer az egyiket, majd pedig a felvételre is beült. Megható volt látni, mennyire nem hitte el, hogy ő ezt a regényt tényleg megírta, és a Vígszínházban készül belőle előadás. Fontos, hogy ezek a tragikus sorsú emberek elmesélték a történetüket, hogy szó van róluk, mi pedig ennek a közvetítői lehetünk.
KULTer.hu: Színpadi traumafeldolgozás zajlik, ami, mint említetted, nem könnyű. A próbák után ezt a személyes-szakmai légkört fent szeretted volna még tartani, vagy egyből ki akartál szakadni a közegből, és mentél is haza?
Itt a megszokottnak pont az ellentéte történt, ültünk a színház előtti padon a próbák után még egy-két órát, kellett a lecsengési idő, amit velük akartam megosztani és megélni.
Nehezen tudtam volna azonnal hazamenni, ezeknek az érzéseknek előbb ki kell ürülniük.
Legszívesebben minden próba után sírtam volna egy kicsit az öltözőben, nem lehet ezt a végtelenségig visszaszorítani. A felvétel előtti utolsó három napban ki is jött, mindenen sírtam.
KULTer.hu: Ha nem is feltétlenül sírásba, de van olyan tevékenység, amelybe át tudod helyezni ezeket az energiákat?
A sport nagyon fontos, futni szeretek, egyedül, zenével, ez mindig feltölt. Ha nem mehetek, nyugtalan vagyok. Egyébként egészségesen tudok gondolkodni a színházról, a színházi létezésről, és másban is megtalálom a motivációt. Szeretem a hivatásomat, ki tudok benne teljesedni, de nekem nem színház az egész világ.
KULTer.hu: A járványhelyzet bizonytalansága mennyiben szűkítette be ezt a nem-világnyi színházi létet?
Egy éve nem mehetünk be azzal a tudattal az épületbe, hogy este biztosan lejátszunk egy előadást. Ez a furcsa készenléti helyzet a próbák szempontjából is egészen máshogy veszi igénybe az idegrendszert, mint egy megszokott, másfél-két hónapos próbafolyamat alatt. Az utóbbinak íve van, most viszont megszakadnak a munkák, leállunk, máshogy kell tartalékolni az energiákat, nehéz mindig újabb lendületet venni. Maszkban próbálni sokszor értelmetlennek tűnik, nyilván nem az, de nehéz így közölni dolgokat, nem látni, hogy megy keresztül az emberen egy történet.
A színészek sokszor úgy beszélnek egy próbaidőszakról, hogy az maga a lényeg,
és gyakorlatilag mindegy, hogy az előadást megnézik-e vagy sem. Ezzel sokáig nem tudtam azonosulni, hisz egy befogadóközegnek alkotunk (akiket most sajnos nem látunk), ez nem véletlen lett így kitalálva. A rendes lányok csendben sírnak próbafolyamata alatt viszont mind színészileg, mind emberileg annyit tanultam, annyit kaptam ettől az anyagtól, hogy megértettem, miről beszéltek ezek a színészek. Ha ezt most lezárnánk, és nem lenne streambemutató, akkor is kerek lenne a történet. Az exhibicionizmusomat felülírta az út.
KULTer.hu: A színházi jelenlét mellett sorozat- és filmszerepeid is voltak. Mi lesz a következő projekted? Van olyan (színházi) rendező, akivel szeretnél együtt dolgozni?
Vannak projektek, sorozat és film, de ezekről még nem beszélhetek. Színházban jelenleg nehéz gondolkodni, nem lennék most színházigazgató. Nem nagyon szoktam konkrétan kapaszkodni egy-egy álomba, arra viszont vágyom, hogy mindig olyan csapattal tudjak együtt dolgozni, akikkel ezt kreatívan és szabadon lehet megtenni. Találjanak meg olyan feladatok, mint például A rendes lányok…, amelyek által saját magamról is tanulhatok, és több lehetek. Mindenki érdekel, akivel még nem dolgoztam együtt, mert nem tudhatom, hogy az adott emberrel mit fogunk kihozni egymásból. Nyitott vagyok.
A borítófotót a szerző készítette.
