Szárazföld
Szobává vakolt tenger zúgja vissza
a bentrekedt átkokat. Az ajtónyitások
nyikorgása a zugtraumák szellemeinek
kötelező üvöltése. Vitorlát feszítek,
befogom az ordító szelet, befogom a számat.
Fantomfázások ráznak, felriadok a nárcisztikus szendergésből.
Óvatosan nyiss rám ajtót,
mert arcot emelek rád.
A falak sósak maradnak, beitták a szorongásos
izzadást, mintha csak apáinktól látták volna.
Fájnak a kezek a fejemben,
amik belém simogatták szeretettel
a tengerszabású félelmeket.
Biztos én is majmolom őket,
mármint állattá díszítem távolságtartó, ideges vigyorral,
szőrmentén undorodva csak a hasonlóságunktól.
Lila évszak
Láthatatlan avar lepi el kényes ösvényeimet,
már elsárgulni sem képesek rám rohadó komplexusaim.
Utolér egy másra felhasznált évszak. Állatövvel
fojtogatom magam, égtelen haraggal, különben
eluralkodik az evéskényszer, és finommá nyelem
a lopott arcvonásokat. Rendet emésztek a környezetemből.
Azt hittem, fejre támadni nem ér, legalábbis még nem,
csak ha már megszoktuk a ránkliluló szellemeket.
Beköltöztem a lila évszakba, az összevert térségbe.
Borítókép: Piqsels
