Van-e hatalma az embernek megváltoztatni a történelmet? És a saját sorsát? Többek között ezekre a kérdésekre is keresi a választ Jenei László 1936 Európájában játszódó legújabb regénye. Karakterei hisznek irányító szerepükben, azonban olykor az események sodrása őket is elragadja.
A Bódultak címe interpretálja saját szereplőit. A nyelvtanár Yves, az írói ambíciókkal rendelkező Albert, a kábítószerfüggő felesége, Simone, valamint a rejtélyes István számára a trauma alaptapasztalatnak számít. Családi, anyagi hátterük, kapcsolatrendszereik részben a háború hatásai miatt problematikusak, ők maguk nem találják helyüket a világban, lehetőségeik az uralkodó eszmék által korlátozottak. Mivel a múlton már nem tudnak változtatni, a jelenen keresztül a jövőt próbálják meg alakítani. Lelki deformáltságukat a cselekmény központi eleme, az általuk végrehajtani kívánt merénylet is alátámasztja, mutatva, hogy a nemzetiszocialista és kommunista mozgalmak már egészen mélyen kifejtették hatásukat az egyén szintjén. A szereplők bár kitüntetettnek, sorsfordító erővel felruházottnak érzik magukat a történelem színpadán, valójában alávetettek, a kor eszméi irányítják őket ebben az olykor álomszerűnek, olykor szürreálisnak mutatkozó világban.
A regény, bár számos karaktert felvonultat, négyük viszonyát kiemelten kezeli, eltérő életutakat, egyéni múltat és motivációt rendelve hozzájuk. A narrátor a fejezeteken belül felváltva fókuszál egy-egy szereplő gondolatvilágára, vagy pedig monológokon keresztül szólaltatja meg őket, ezáltal a kiismerhetőségük illúzióját teremti meg. Azonban a mű szervezőelemévé és az olvasást ösztönző tényezővé a rejtélyesség válik.
A korszellemből következő bizonytalanság és bizalmatlanság a szereplők viszonyrendszerére is kihat:
Albert képtelen megbízni Istvánban, féltékeny Yves-re, feleségéhez pedig ambivalens érzelmekkel viszonyul.
Kettejük házastársi dinamikája a regény egyik legerősebb részét jelenti.
Simone-t a történet jelentős részében Albert tekintetén keresztül látjuk, ő konstruálja meg számunkra alakját és mond ítéletet felette. Drogfüggősége miatt betegként jellemzi, azonban nem veszi észre, hogy őt tükrözve maga is egyre inkább az alkoholnak, valamint saját kétségeinek a rabjává válik. Emiatt azt sem érzékeli, ahogy felesége fokozatosan a többi társával egyenértékű hős lesz a könyv végére – és ezen éppúgy, ahogy Albert, maga az olvasó is megdöbben, hiszen a lány nézőpontja szinte mindvégig rejtve volt előlünk.
Az ő ellentéteként és párjaként egyaránt értelmezhető a könyv másik női szereplője, Margit, aki egy német férfi, Kurt, valamint a francia Yves szeretőjeként tűnik fel. A férfiak jellemvonásai ebben az esetben női szemszögből is megmutatkoznak. Az ő karaktere kevésbé kidolgozott, ugyanis csak egy rész fókuszál rá. Ennek oka, hogy leginkább csak a végkifejletet elindító funkciója van a műben, valamint rajta keresztül nyerhetünk betekintést a náci ideológia lelki hatásaiba. Ugyanis a regény egy pontján Margit és Kurt látszólag könnyed csevejt folytat a férfi által tartott nyulakról, soraik pedig először szimbolikusan, majd direkt módon is megjelenítik a propagandát. A férfi azon megjegyzésére reagálva, miszerint „ha nem vigyáz a tenyésztésükkel [a nyulaknak – a szerk.], degenerálódás következik be” (188.), Margit ösztönösen azon kezd gondolkodni, hogy vajon „megfelelő pároztatás-e ők ketten.” (188.)
Mindez segíti a korhűség megteremtését,
szemléltetve, hogy nemcsak a kommunista eszmék, hanem a nemzetiszocialista ideológiák is jelentős befolyással voltak a személyes sorsokra és a gondolkodásmódra egyaránt.
A nyulak jelképe – motívumhálózatot építve – többször is feltűnik a regényben, az üldözöttség, a vadászat és a menekülés konnotációjában. Nyelvileg pedig a központi, cselekményt szervező és összefoglaló alakzattá a szinekdoché válik. A szereplők magukba foglalják a korszellemet, míg a kor hozzájuk hasonló embereket termel ki. A mű annak a folyamatnak az előképét tárja fel, amikor az emberek – egymás hatására is – egy homogén, ideológiáktól terhelt társadalom részévé kezdtek válni.
Az önazonos narrátor mellett ez lehet a másik oka annak, hogy a szereplőkhöz nem tartoznak eltérő nyelvi változatok. A mozgalmak tanaitól az események sodrásában – gyakran fizikailag is – elbódult, ködös állapotban lévő karakterekhez paradox módon steril, regiszterváltásoktól mentes nyelvezet társul. Meglepő, de
ez a tiszta, szinte közömbös stílus képes színre vinni az összetett érzelmi állapotokat,
elhallgatni és később kibontani bizonyos eseményeket. Sőt olykor teret tud adni a humornak is, melyet még a filmeket idéző zárlatba is képes belecsempészni.
Egyszerre tragédia és komédia ez a történet, ugyanakkor más műfaji kódokat is alkalmaz. A szerelmi háromszögek kissé közhelyes kibontakoztatásával a romantikus regényeket idézi, a rejtély, a nyomozás a politikai krimi irányába mutat, míg a többhangú elbeszélés egy lélekrajzot tár elénk. Ezeket a szerző képes megfelelő arányban úgy kihasználni, hogy egyik se váljon dominánssá, ugyanakkor ez a szereplői szólamokról már kevésbé mondható el.
A fókuszváltások olykor véletlenszerűnek hatnak, a váltakozásukat nem viszi következetesen véghez.
Bizonyos karakterek csak egy-egy részlet erejéig vannak a középpontban. A könyv második felében Albert szólama kerül túlsúlyba, míg a lezárásban nem jelöl ki egy karaktert, hanem mindenki szemszögén keresztül értelmezi az eseményeket. Ez ugyan segít elkerülni az elfogultságot azáltal, hogy nem emeli egyik szereplő nézőpontját sem a többi fölé, ugyanakkor a könnyebb út választásának is tűnhet. Hasonló történik a rejtélyes István esetének megjelenítésekor. Komplex személyisége az olvasó és a többiek számára is teljességgel kiismerhetetlen, cselekvéseit pedig csak önmaga számára próbálja meg igazolni. Motivációinak, indítékainak egy részét Simone-nak tárja fel, aki azonban kábult a morfiumtól, így alig észleli azt. Ezáltal feltételezhetjük, hogy ez a monológ valójában csakis az olvasónak szól, Simone mindössze ürügyet teremt az elmondására.
A felépítés és a nézőpontok gyakori áthelyeződése elvileg kizárná, hogy főszereplőről beszéljünk, azonban a regény kezdetén a csoport vezetője, Yves emelkedik ki, hogy aztán mindinkább Albert és rajta keresztül felesége, valamint az ő testi és lelki elhidegülésük kerüljön fókuszba.
Gondosan megalkotott, gazdag érzelmi világgal bíró karakterekről beszélünk,
de érzéseik, fizikailag pedig ők maguk is folytonos mozgásban vannak, ahogy egy kenuban utazva próbálnak meg eljutni célállomásukig. A regény alapeleméül szolgál az utazás toposza, mely összefügg a tér- és időkezeléssel is. A négy fő érintett város – Lyon, Innsbruck, Berchtesgaden és Salzburg – párhuzamba állítható a négy nagy fejezettel, bár többek között a visszaemlékezések révén csak felületesen követik le a részek a helyszínváltásokat. Ezek színesítik az alapvetően kauzális, lineárisan előre haladó cselekményt, a szerző időkezelése azonban kérdéseket vet fel. A regény elején a narrátor a történéseket óráról órára, részletekre lebontva, lelassítva meséli el, időt adva a szereplők látszólagos megismerésére, a végére a napok válnak a meghatározó időbeli egységgé. Ez a változás egyrészt kifejezi az események növekvő intenzitását, felgyorsulását, másrészt viszont a kezdeti időkezeléshez képest mindez elnagyoltnak, aránytalannak hathat.
Sűrű, változásokkal teli időszakot emelt ki Jenei szereplőinek az életéből,
melyet alátámaszt, hogy a cselekmény alig tíz napja alatt a személyiségük jelentősen megváltozik, átértékelik életüket és prioritásaikat. Identitásproblémákkal is foglalkozik tehát a szöveg, a karaktereket változásukban ragadja meg: ahogy a történelem, úgy ők sem képesek nyugvópontot találni. A nagy eszmék személyes bosszúkban csapódnak le, indítékot jelentenek, a béke és a feloldozás helyett egy generációkon át jelenlévő gyűlöletspirált gerjesztve.
A regény aktualitását a manipuláció és a tisztánlátás együttes jelenléte teremti meg. Nem ad értékítéletet, nem határozza meg, ki a bűnös, ki az áldozat, hanem az olvasóra bízza a döntést. A történetvezetés a regény központi motívumává váló folyóval írható le a legjobban: kezdetben lassú hömpölygés, majd egyre gyorsabbá váló sodrás jellemzi, a katarzishoz azonban végig a kenuban kell maradnunk.
Jenei László: Bódultak, Jelenkor, Budapest, 2020.
A borítófotót Máté Péter/Jelenkor készítette.
