Macskák, tigrisek, cirkuszi mutatványosok, ügynökök és egy rohanó Isten. Első pillantásra egymáshoz talán semmilyen módon nem kapcsolódó elemek a budapesti The Hellfreaks tavalyi lemezének főszereplői, akik a lemezt kísérő klipeken keresztül kelnek életre és küzdenek meg egymással egy szinte epikus történetben.
„Macska vagy, vagy Tigris?” – hangzik a God on the Run című The Hellfreaks-lemez záródalának refrénje. A töretlenül fejlődő és minden albumon valóban újat mutató zenekar legutóbbi lemeze ugyan még tavaly jelent meg, de 2019 őszétől egészen 2021 márciusáig kísérték videoklipek az egyes dalokat, egy egészen izgalmas koncepciót felépítve ezáltal. Az összesen hat tételből álló sorozat több mint a lemez felét megfilmesíti, ami jó apropót szolgáltat ahhoz, hogy a tavalyi album teljes vizuális kompozícióját áttekintsük.
Az album címe God on the Run, vagyis a „rohanó” vagy „(el)futó” Isten.
A vörös és barna által dominált, sötét tónusú borítón egy szárnyas nőalakot látunk, aki egy kígyót tart a kezében, a háta mögött pedig mintha egy stilizált félhold lenne. A kígyóról és a női alakról azonnal asszociálhatunk az ószövetségi bűnbeesés-történetre, de a címmel kiegészítve egyelőre még nem kapjuk meg a teljes értelmezési horizontot, ezért a videókhoz és a szövegekhez kell fordulnunk. A borítón nem látjuk teljesen az alakokat, ez a fajta közeliség és töredékesség végig jellemző a kisfilmes illusztrációkra is.
Az első videó a nyitó Men in Grey című dalhoz készült, amelynek címszereplői nem jelennek meg a kisfilmben. A klip, amelyben a zenekart látjuk a dal előadása közben, a borítóhoz hasonló meleg és sötét színekkel operál, rengeteg közeli képpel a zenekar tagjairól, egy meglehetősen szűk térben. A háttérben feltűnő robotszerű nőszobor méhének környéke az egyetlen terület, amely hidegebb és világosabb a klip többi eleméhez képest. Kiemeltsége, valamint a dal szövege egyértelműen a nők elnyomottságára hívja fel a figyelmünket. A címben hivatkozott szürke ruhás férfiak e szempontból öltönyös hivatalnokok vagy a hatalom más reprezentánsai lehetnek, akik női főhősünk ellenségei lesznek a történet során.
A folytatást a Red Sky hozza, amely szintén követi – főként füstgyertyák és a ketreces-cirkuszi jelenet segítségével – a vöröses vonalat. Az előző dalban tapasztalt megkötözöttségből eredő belső feszültség végül két dimenzióban jelenik meg e klipben: a „valóság” síkjában a zenekar mellett egy macskaszerű cirkuszi látványosságot látunk, aki végül fellázad az idomárja ellen, míg a belső térben, amelyet megint csak a kékkel azonosíthatunk, a külső hatások belső disszonanciát okozó erejével találkozunk. Megjelennek az öltönyös férfiak is, akik
a híres három majom ellenpólusaként csak látnak/hallanak/beszélnek, hősünk lelkét nyomasztva.
A kétségbeesésbe is hajszolt (érdemes figyelni a hasán található izlandi kötésre, a „wegvisir”-re, amely afféle iránytű lenne a bajba jutottak számára, de mégsem mutat irányt, hanem forog), rengeteg spirituális jellel díszített „szellem” vagy „lélek” ezen a belső szinten is képes fellázadni, ezzel kvázi a külső és a belső eget is vörösbe, tehát lángba borítva.
A Witches Heal üzenete talán a legvilágosabb: cselekményében egy boszorkány férfiakat bűvöl meg és tart fogva zombiként, amennyiben a zombin agyatlan, kívülről irányított szolgákat értünk. Mintha az előző klipekben látott, a nő vagy a nőiség felé irányuló belső és külső elnyomás revansának ábrándját látnánk, ezzel fokozva a hős elnyomottságát is.
Az ábrándjelleg a záróképen jelenik meg legerősebben,
amikor is a szolgák már csak a vízben tükröződnek, de a valóságban nincsenek jelen. Főhősünk enyhén kígyóbőrre is emlékeztető felsője ezen a ponton némileg visszaköt bennünket a borítóhoz is.
A soron következő Adrenalized bár hatalmas nyílt téren játszódik, mégis ugyanezt a kissé klausztrofób, szűkös világot ragadja meg, rengeteg nagyon közeli, makro képpel, valamint azzal, hogy csak és kizárólag a hősünket látjuk végig. A meglehetősen könnyű és energikus dal a végkifejlet felé tereli a cselekményt, mintha a belső harc (Red Sky) után megújuló hős a külső harc végső megvívására készülne.
Ez a külső harc azonban nem egyszerű. A Doldrum Dynasty mozgalmas klipje teremti meg a legtöbb feszültséget a teljes sorozatban, amit az ellentétes irányba ható erők tömegének érzékeltetésével visz színre. Először is a cím: doldrum az elnevezése azon Egyenlítő-közeli óceáni részeknek, amelyeken néha teljesen megáll a szél, és a hajók ennek megfelelően szinte elakadnak. Ehhez képest a klipben a hősünk folyamatosan fut, egy-egy apró pillanatra áll csak meg. Ráadásul az egész videó külső helyszíneken játszódik, hősünket végig szemből látjuk, legtöbbször az arcára fókuszálva, sokszor kifejezetten intim közelségbe vonva a tekintetünket. Nemcsak a szájára, hanem éneklés közben a torkára is koncentrálva (mintha a kiáltások megformálásába vonna be bennünket).
A korábbi klipek minden női szereplője megjelenik így vagy úgy, jól aláhúzva a testben élő lélek sokoldalúságát.
Ez már magának a végső mérkőzésnek a felvezetése is, a szöveg a veszteglésből kimozdító külső és belső szelet várja és hívja, miközben láthatóan ekkor még menekül ellensége elől. Az ellenség az utolsó képen jelenik csak meg, egy disznófejű férfi képében, amely egy magyar zenekar esetében szinte követeli, hogy Ady Endre Harc a Nagyúrral című versének antihősét, a „disznófejű Nagyurat” említsük párhuzamként. Ahogy Ady versében is egy nehezen megragadható ellenséggel küzd a költemény hőse, úgy itt is egy arctalan rém elől menekül a klip főszereplője. Vagyis a Nőt rabságban, ezzel összefüggésben mozdulatlanságban tartó, kvázi „disznófejű Nagyúrral” való összecsapás lesz a nagy finálé.
Az albumit is záró Tabby klipje a sorozat utolsó darabja, amelyben a majdnem elbukó hős toposzával találkozunk. Az újra két síkon futó történet külső részében hősünket majdnem teljesen konform ruházatban látjuk szürke ruhás férfiak (Men in Grey) társaságában zenélni, míg a belső síkon jól láthatóan meg van sérülve, ráadásul arctalan férfiak kötözik egy székhez. Fogságban tartják egy a Red Sky szellemi lényénél látotthoz hasonló térben.
A rab végül képes a belső térben széttörni börtönét, és átveszi a szürke ruhások között is a főszerepet.
A végső kérdés, hogy e hat részes történetnek a címzettje vajon domesztikált Macska akar lenni, akit a szürke ruhások rabságban tarthatnak, vagy vad Tigris, aki lerázza a láncait, és saját belsőjét vállalva lép fel a szürkékkel szemben.
A folyamatosan gyors tempót diktáló dalok és videók végül a Tabbyban lassulnak le a Mátrix-filmek trükkjeit eszünkbe juttató módon, amely csak azért ilyen, hogy a végső harc minden elemét biztosan jól és közelről lássuk. Isten tehát a hagyományosan férfinak elképzelt úr, aki leszállva a világba elnyomó hatalomként jelenik meg,
hősünk pedig az örök Éva, aki ellenszegül a férfiak által alkotott szabályoknak,
ezzel végül még a kígyót is az ujja köré csavarja, ahogy azt a borítón láthattuk.
Érdemes azt is megjegyezni, hogy a kicsit több mint félórás album a The Hellfreaks zenei érésének következő lépcsőfoka. Minden lemezük más-más műfajban készült, a 2010-es évek eleji megalakulásuk után a Circus of Shame még a gothabilly/psychobilly határán mozgott. Ez a műfaj egyébként sem nélkülözi a punkos elemeket, így érthető, hogy a 2016-os Astoria már inkább a tiszta punk felé fordult, elhagyva az előző műfaj teátrális külsőségeit is.
A God on the Run pedig búcsút intett a punknak, és sokkal inkább a rock és a metál között helyezhető el.
A 32 percbe sűrített tíz dalból az is következik, hogy egy nagyon gyors lemezről beszélhetünk, amely azonban a korábbi stílusjegyek könnyedségét is igyekszik megtartani. Szinte már rádióbarát dalokkal találkozunk annak ellenére, hogy a fentebb említett zárótételt kivéve szélvészként rohannak a dalok. Fogós refrének, fülbemászó dallamok, amelyeket a mostanra megszilárdult, kipróbált és profi zenészgárda (Radnóti Zsuzsa – ének; Domján Gábor – basszusgitár; Takács „Jozzy” József, a Wendigo és a Leander Rising korábbi tagja – gitárok; Budai Béla, a Leander Rising és a Moby Dick korábbi tagja – dobok) magabiztosan és meggyőzően ad elő.
A meglehetősen könnyű hangzású album szövegi és vizuális dimenziója a fentiek tükrében tehát jóval mélyebb gondolatokat takar, mint azt elsőre gondolnánk (á la Ulver). Érdemes újra elővenni és ezzel a szemmel és füllel végigkísérni a God on the Run üzenetét.
The Hellfreaks: God on the Run, 2020, Sunny Bastards.
A borítókép a zenekar Facebook-oldaláról származik.
