Miért gyilkol valaki? Mitől válik valaki sorozatgyilkossá? Egyáltalán milyen ítéletet hozzon a bíróság egy emberi szörnyeteg ügyében, aki áldozatait különös kegyetlenséggel ölte meg? A halálbüntetés az igazi megoldás? Ilyen kérdéseket feszeget az HBO dokumentumfilmje, az Őrült, nem elmebeteg.
Pár évvel ezelőtt mutatták be M. Night Shyamalan Széttörve című filmjét, amelyben James McAvoyt azzal a lehetőséggel jutalmazta a rendező, hogy egy személyben több karaktert játszhasson el, hiszen negatív hőse úgynevezett disszociatív identitászavarban (DID) szenvedett, amelynek eredményeként huszonhárom személyisége volt – igaz, ebből csak néhányat mutatott be Shyamalan műve. A DID-et vagy régi elnevezésével a többszörös személyiséget a filmtörténet során is gyakran összemosták a helytelenül tudathasadásnak nevezett skizofréniával, jóllehet a két pszichés betegségnek hasonlók a tünetei, illetve nem zárják ki egymást.
Dr. Jekyll és Mr. Hyde, Psycho, Legbelső félelem, Harcosok klubja – még néhány film, amelyek a disszociatív identitászavarral is foglalkoznak,
és amelyek közül néhányat valós esetek ihlettek. Nem kevésbé izgalmas alkotás Alex Gibney (Taxi a sötétben; Szcientológia, avagy a hit börtöne) dokumentumfilmje, az Őrült, nem elmebeteg, amely viszont kivétel nélkül valós eseteket dolgoz fel, köztük az egyik leghíresebbet, Ted Bundyét, és kifejezetten a pszichopatológia, valamint a jog perspektívájából közelít a problémához egy érdekes, ellentmondásos pszichiáter kutatásain keresztül.
Az Őrült, nem elmebeteg „főhőse” Dorothy Otnow Lewis amerikai pszichiáter, a Yale Egyetem és a New York-i Egyetem professzora, aki sokat tett azért, hogy létező mentális betegségként fogadtassa el a DID-et. Amelynek létezéséről azonban máig viták folynak, mert a disszociatív identitászavar kritikusai – mint a filmben is megszólaló Park Dietz törvényszéki pszichiáter – szerint ez „színjáték”, jó ürügy arra, hogy a sorozatgyilkosok elkerüljék a súlyos felelősségre vonást, így a halálbüntetést. Sőt
vannak olyanok, akik amellett érvelnek, hogy a disszociatív identitászavart mintegy a pszichiáterek „szuggerálják” a betegbe
például hipnózis útján, illetve a bűnösök ennek megfelelően „játszanak el” egy szerepet. A halálbüntetés támogatói még gúnyos dalokat is írtak Lewisról a nyolcvanas–kilencvenes években, amiért tanúskodott hírhedt bűnözők tárgyalásain, vagy legalábbis szakmai véleményt megfogalmazva szólalt fel a kivégzések ellen.
A pszichiáternő elmélete közel áll a freudiánus pszichoanalízishez is, amely szintén sok kritikát váltott ki. Hiszen Dorothy Lewis a kutatásai alapján amellett érvel, hogy a legtöbb úgynevezett groteszk gyilkosság hátterében gyerekkori traumák, sőt akár agykárosodást okozó fizikai bántalmazások állnak, és a DID is többnyire ezekre vezethető vissza. Persze Lewis nem egyszerűsíti le a dolgokat, és nem állítja azt, hogy minden disszociatív személyiségű vagy agykárosodást elszenvedett ember egyszer gyilkolni fog.
A pszichiáternő szerint gyilkosnak nem lehet születni, hanem valaki fokozatosan azzá válik,
valamint az agykárosodás, a gyerekkori traumák, a DID és egyéb mentális problémák (hangulatzavarok, paranoia) együtt vezethetnek el a sorozatgyilkosságokig. Alex Gibney dokumentumfilmje már-már zavarba ejtően izgalmas pszichológiai krimi-thriller. Azért ejthet zavarba, mert egyfelől tudjuk, hogy valóban megtörtént borzalmas gyilkosságokról van szó, amelyeket hús-vér emberek követtek el. Másfelől éppen az a lényege az Őrült, nem elmebetegnek, hogy ezeket a gyilkosokat nem Mrs. Voorheesként (Péntek 13), Freddy Kruegerként (Rémálom az Elm utcában) vagy Michael Myersként (Halloween), tehát nem emberszabású szörnyetegekként, hanem sebzett lelkű emberáldozatokként látjuk. Persze 2021-ben már mindegyik, a filmben szereplő esetre rá lehet sütni, hogy olcsó pszichothriller-klisé, minthogy a rendező módszeresen olyan gyilkosokat és bűneseteket választott ki, amelyek gyerekkori, családon belüli erőszakhoz köthetők.
„Nehéz gyerekkora volt” –sokszor hangzik el ez az érv fikciós filmekben, amelyek valóban már-már súlytalanná tették az ilyen eseteket,
és ha van káros hatása a populáris kultúrának, akkor ez lehet az. A népszerű pszichothrillerek leegyszerűsítik és sematikussá teszik a magyarázatokat, az explicit erőszakábrázolás révén pedig súlytalanokká válhatnak az egyes esetek. Azonban éppen azért fontos, hogy készüljenek ilyen dokumentumfilmek, mint az Őrült, nem elmebeteg, mert ezek segítenek ráeszmélni, hogy amit a Psychóban vagy A vörös sárkányban látunk, az létezik, csak máshogy hívják a sokkal szomorúbb és kegyetlenebb valós történetek főszereplőit. Van, akit az édesapja erőszakolt meg, van, aki – mint Ted Bundy – nem kívánt gyermek volt, és ennek hatására torzult a személyisége.
Dorothy Lewis érvelése alapján a disszociatív identitászavar, avagy a „több személyiség” mindig önkéntelen védekezési mechanizmus eredménye: az abúzust megélő áldozat ilyen módon próbálja tudat alatt eltávolítani magától a traumatikus vagy szégyenteljes életeseményt. Így például egy nem kívánt, butának tartott, megvetett vagy megalázott, megkínzott gyermek „kifejleszt” magának egy identitást, amely szinte ellentétes azzal az önazonossággal, amelyben a szenvedéseket átélte.
Nem ritka, hogy éppen testi-lelki kínzóik személyiségjegyeit „öltik magukra” az áldozatok, a későbbi gyilkosok.
A női áldozatait megcsonkító Arthur Shawcross például szexuálisan aberrált édesanyja, „Bessie” identitását öltötte magára, láthatjuk is őt a filmben ebben az állapotban. Ted Bundy pedig, mint kiderül az Őrült, nem elmebetegből, gyakran használta a „Sam” aláírást – így hívták a nagyapját, aki apjaként nevelte őt, és Lewis kutatásai szerint igen erőszakos ember volt. Természetesen nagyon félreértelmezzük a filmet, ha azt gondoljuk, hogy Alex Gibney és Dorothy Lewis fel akarják menteni a sorozatgyilkosokat. Erről szó sincs, viszont az Őrült, nem elmebeteg rámutat az (amerikai) igazságszolgáltatás defektusaira, és egyúttal a társadalom kollektív pszichopatológiáját is érinti.
Különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok esetében Magyarországon is rendszeresen előkerül a halálbüntetés kérdése,
amelyet a kapcsolódó hírek alatt, a közösségi oldalak kommentszekcióiban előszeretettel követelnek vissza az önmagukból kikelve hozzászóló emberek. Az Egyesült Államokban még olyan demokrata politikusok is támogatták a halálbüntetést, mint Hillary Clinton vagy a jelenlegi elnök, Joe Biden, a társadalom tagjai pedig örömujjongásban törtek ki például Bundy kivégzésekor. Avagy mindenkiben ott a gyilkos ösztön, még ha ez egy ártatlan embereket kegyetlenül megkínzó és lemészároló őrült halálakor kerül is felszínre.
Az Őrült, nem elmebeteg legellentmondásosabb kijelentése az emberekből általában szélsőséges érzelmeket, reakciókat kiváltó Dorothy Lewis szájából hangzik el: kár, hogy Ted Bundyt kivégezték, holott rengeteg kutatást végezhettek volna még rajta. Nyilvánvalóan az ilyenek hallatán sokan joggal hördülnek fel, hiszen Bundy az 1970-es években rengeteg fiatal nőt rabolt el, erőszakolt és gyilkolt meg, sőt meggyalázta holttestüket is.
Ám Lewis a kutató szemszögéből közelít az esetekhez, jóllehet hozzáállása olykor felvet komoly morális kérdéseket is.
Nyilvánvalóan sokat látott már, hiszen interjúit a legveszedelmesebb sorozatgyilkosokkal készítette, akikről később kimutatta, hogy DID-ben szenvedtek, agykárosodásuk és egyéb mentális betegségük is volt. Ilyen előzmények után érthető, hogy nem megrendülten vagy könnyeivel küszködve beszél egy-egy esetről. Mégis emiatt – és bizonyára a kamera jelenléte következtében is – olyan hatást kelt, mintha közömbösen kezelné, sőt elviccelné a borzalmas eseteket (például kissé ironikusan kommentálja azt, hogy Shawcross megette az áldozata vagináját). Persze ez nem így van, hiszen éppen az empátia és a szakmai elhivatottság hajtja őt, mégis olykor rosszul veszi ki magát, ahogyan Dorothy Lewis a kamera előtt megnyilvánul.
Az is meglehetősen ambivalens epizód, amelyben a Sam Jones nevű elektronikai technikus és utazó hóhér szerepel, akit elmondása szerint Dorothy Lewis „egész életében keresett”. Kifejezetten demagógnak hat ez a rész az Őrült, nem elmebetegben, mert süt róla, hogy
Lewis (és a rendező) csak azért akarja ráerőltetni az elméletét Jonesra, mert a férfi a halálbüntetés intézményének egyik fogaskereke.
Szóval, ha Jones indítja be a villamosszéket, akkor aberráltnak is kell lennie? Aligha védhető ez a feltevés, ráadásul a pszichiáternő direkt provokatív kérdéseket tesz fel a „hóhérnak”, hogy az valljon gyerekkori megkorbácsolásáról, illetve kocsmai verekedéseiről. Ráveszi a férfit, hogy megmutassa valóban bizarr festményeit, illetve az is kiderül, hogy Jonest a kis unokái is azzal küldik munkába: „Rázd meg őket, nagypapa!”. Laikus szemmel is hibásnak tűnik összemosni, közös nevezőre hozni Sam Jonest a Ted Bundy-féle sorozatgyilkosokkal. Arra persze ez az epizód is rávilágít, hogy a társadalomban, a „normális emberekben” is ott vannak a gyilkos ösztönök. Ebben az esetben Jones képviseli az „átlagembert”, aki megkapta a politikai-jogi hatalomtól az emberéletek kioltásának privilégiumát, és meggyőződése szerint ezzel azért nincs probléma, mert aki megcsonkított, megerőszakolt és meggyilkolt embereket, az nem érdemel semmilyen empátiát, csak a villamosszéket.
De vajon ilyen alapon minden, a halálbüntetést támogató ember is potenciális, aberrált gyilkos, akinek „disszociatív hajlamai” vannak?
A probléma ennél bonyolultabbnak tűnik, és míg egy Ted Bundy közveszélyes sorozatgyilkos volt, addig a Sam Jones-félék valószínűleg szánt szándékkal, az intézményes kereteken kívül tényleg nem ölnének embert. Mindketten gyilkosok, és a halálbüntetés intézménye erősen vitatható, ám a kettőt mégsem szerencsés összemosni, pláne nem egy komoly szakember részéről.
Az izgalmas „oknyomozás”-on túl, azaz az egyes sorozatgyilkosok személyiségének, motivációinak felfejtése mellett Alex Gibney műve azért is jó dokumentumfilm, mert rávilágít az igazságszolgáltatás ellentmondásaira. Lewis szerint alapprobléma, hogy a gyilkosság groteszksége súlyosbító tényező, a gyilkos traumatikus gyermekkora pedig enyhítő körülmény egy büntetőtárgyaláson, holott az általa vizsgált esetek is arról tanúskodnak, hogy utóbbi katalizálja az előbbit.
Azaz jellemzően annál groteszkebb egy gyilkosság, minél nagyobb traumákat szenvedett el az elkövető gyerekkorában
(lásd a kiskorában apja és más férfiak által molesztált Johnny F. Garrett esetét, aki 1981-ben megerőszakolt és meggyilkolt egy idős apácát). Továbbá, ezzel összefüggésben a pszichiáternő szerint nem a büntetésre, hanem a megelőzésre kellene helyezni a hangsúlyt, éppen ezért lenne szükség arra, hogy a Ted Bundy-féléket kutatásoknak vessék alá, és így jobban megismerjék, hogy mi motiválja a gyilkosságokat. Ám ha egyszerűen csak villamosszékbe ültetik a bűnösöket vagy halálos szérumot injekcióznak a szervezetükbe, akkor a hasonló sorozatgyilkosok megfékezésére nincs esély.
Az Őrült, nem elmebeteg tehát gondolatébresztő, de vitákat generáló, vitatható állításokat tartalmazó dokumentumfilm, amelynek megvalósításába is bele lehet kötni:
stilizált animációs betétei nem biztos, hogy illenek ehhez a fajsúlyos témához.
Az archív felvételeken meg nem mutatható dolgokat ábrázoló animált epizódok csökkentik a doku komolyságát, túlságosan is „filmszerűvé” változtatják a szörnyű tényeket. Billy/Marie, Dorothy Lewis első diagnosztizált disszociatív identitászavaros páciense bármelyik horrorfilmbe vagy pszichothrillerbe beillene, ám sajnos a néző könnyen elfelejtheti, hogy ez nem egy kitalált karakter, az édesapja által megkínzott és megerőszakolt Marie nagyon is valós személy, aki szenvedéseit kompenzálandó „teremtette meg” magának Billyt. Ám ezeket a problémákat leszámítva az Őrült, nem elmebeteg megtekintésre erősen ajánlott mű.
Őrült, nem elmebeteg (Crazy, Not Insane), 2020. Írta és rendezte: Alex Gibney. Szereplők: Dorothy Lewis, Richard Burr, Catherine Yeager, Park Dietz, Bill Hagmaier, Laura Dern. Forgalmazza: HBO GO.
Az Őrült, nem elmebeteg a Magyar Filmadatbázison.
