Nem a világ vége
Apámat áthelyezték. Vagy igent mond, vagy örökre szögre akaszthatja sötétkék egyenruháját. Ezt először két ajtócsapkodás között hallottam tőle, de azután is elég gyakran mondogatta anyám hátának. Apám ebben az időben annyit járkált föl-alá, mint a szomszéd levágott farkú dobermannja, akit sosem vittek sétálni, így a kennelében futotta a fektetett nyolcasokat a végtelenségig. Aztán egyszer csak megtorpant apám, nem járt többet fektetett nyolcasokban, és röviddel ezután elköltöztünk. Anyám vagy sírt, vagy átkozódott, szapulta apámat a telefonban mindenkinek, de nem volt mit tenni, apám az egyenruhát választotta. Anyám napokig zilált hajjal csak csomagolt, a vázákat és egyéb porcelán csecsebecséket, amiket amúgy soha nem használtunk. Az egyik ilyen váza akkora becsben állt nálunk, hogy üveg mögött tartotta anyám. Nekem még ránézni sem volt szabad. Ezt a vázát anyám olyan gonddal bugyolálta be a tengernyi széthajtogatott újságpapírba, mintha egy kihalófélben lévő állatfaj utolsó egyede lett volna. Az új helyről nekem csak annyit mondtak, hogy lehet majd kiskutyám. Az izgalomtól napokig nem aludtam. Másra se tudtam gondolni, csak a kiskutyára. Így még Sárikától se fájt annyira a búcsúzás. Meg amúgy is megígérte, hogy majd lejön hozzánk falura meglátogatni. Így mondta, lejön hozzánk falura, anyám pedig összerándult, mint aki evés közben véletlenül a nyelvébe harapott.
Az új helyen apám ugyanazt csinálta, mint a régin. Reggel felkelt, hangosan krákogott, amivel fellármázta anyámat, az morogván megkente neki a vajaskenyeret, felvette az egyenruhát, majd csak este láttuk újra. Törzsőrmester volt, és erre mindketten nagyon büszkék voltak. Főleg azért apám.
Anyám viszont eléggé megváltozott. Ki se tette a lábát a házból, csak gubbasztott naphosszat a vázái között. Egyre ritkábban főzött, rászoktam a vajaskenyérre. A haját se nagyon mosta, sőt aztán már az enyémet se. Anyám diplomás volt, de diploma ide vagy oda, már öt éve nem dolgozott, és most falun meg végleg eláshatja magát. Ezt is két ajtócsapkodás között hallottam. Apám is diplomás akart lenni, azért tanult annyit hétvégenként. Nem is nagyon maradt ideje semmire, de azért a kiskutyával néha elmentünk sétálni. Bár itt falun ez nem volt szokás, bámultak is minket rendesen. A kiskutya irtó aranyos volt, Pöttömnek neveztem el. Alig vártam, hogy megmutathassam Sárikának. Itt a faluban hiába büszkélkedtem volna vele. Mindenkinek volt kutyája, csak kikötve tartották az udvarban. Azok még fektetett nyolcasokban sem tudtak futni, mint a régi szomszédunk dobermannja. Mégsem tűntek nagyon boldogtalannak. Sárika nem jött, ráadásul Pöttöm összetörte anyám nagy becsben tartott vázáját. Anyám nem szitkozódott, hanem hangtalanul sírt két napig. Aztán hajat mosott, és elkezdett munkát keresni. Talált is állást, a helyi ábécében lett pénztáros. Neki is van már egyenruhája, mint apámnak. Ajtót se csapkod már. Apám se sokat beszél, akkor is folyton ugyanazt mondogatja anyám hátának. Hogy ez azért még nem a világ vége.
Borítókép: Wikimedia
