Hét év
Szilvalekvár. A műfaj királya, mondta egyszer valaki. Igaza volt, bólogattam, pedig a szilváért nem mennék ki a világból. Talán túl sokat ettem ebből a hamvaskék gyümölcsből gyerekként.
Ezen a reggelen az ablak előtt üldögéltem. A negyedikről messze látni, de engem inkább a tányérom érdekelt, a két szelet kalács, azokra kentem a lekvárt. Érett, édes, fahéjas íz, hét éves, mondta a feleségem, amikor rákérdeztem. Nem bolti, hanem házi, nincs benne tartósítószer, mesterséges adalékok, színezék, aminek a gondolatától is rosszul lesz az ember. Aztán egyszer, majd harminc vagy negyven esztendő múlva szó szerint is, mikor kiderül, hogy fekélye, tumora vagy egyéb nyavalyája lett, és nem érti, miért. (Pedig érthetné: az étel és az élet összefügg, csak nem esik olyan jól rádöbbenni erre.)
Nem emlékszem, hol és mikor olvastam először arról, hogy az ember hétévente elveszíti az összes sejtjét, mind kicserélődik, s így szinte teljesen megújul. Sokszor hét év telhetett el azóta, s ha ez így nem is igaz, vagy nem pont így, a lényeg, hogy minden és mindenki változik, nem olyan ma, mint tegnap. A mágikus hét évre gondolok, ahogy számhoz emelem a kalácsot, és arra, milyen is lehetett az életem hét éve. Milyen volt a kert, ahol azok a fák állnak, ahol ezt a szilvát szedtük. Apósomék birtoka nincs messze a várostól, az öreg sűrűn szokta emlegetni, hogy innen naponta legalább ötven busz jár, bármelyikre felszállhat, és hamarabb beér a központba, mint sokan, akik a külső kerületekben laknak. Ám akárhogy vakarom a fejem, nem emlékszem arra a nyárra, a szélre, a napfényre, s az őszre sem, mikor elkezdenek pöndörödni a levelek, sápad a fű, töredeznek a gallyak, és ideje lesz a szilvaszedésnek. Amire viszont igen, milyen jó éveink voltak ott.
Egész nyarakat töltöttünk kint: felköltöztünk az emeletre, a tetőtérbe, s ott időztünk heteken át. Nem kínoztak kötöttségek, mint amikor nyaralni mész, és a szállodai rend szerint reggelizel vagy vacsorázol. Aki itt paprikára, paradicsomra, hagymára vágyott, kiment az ágyások közé, szedett magának, szalonnát szelt, hozzá friss kenyeret tépett. A pincében hűvös sörök vártak, a fák árnyékában elhelyezett kempingágyakon pedig olyan kényelmesen lehetett heverészni és olvasni, hogy a király is elirigyelhette volna.
Jó évek voltak, bár a gyerekek éppen hét esztendeje már elérték azt a kort, amikor nem nagyon akartak kiülni a fák alá. Lassan el is maradoztak. Nem szerettek ki a nagyszülőkből, de új szakaszába értek az életüknek, volt saját programjuk, így az egyik az egyik héten jött velünk látogatóba, a másik a másikon. (Vagy fordítva.) Nem akartuk elvadítani őket azzal, hogy kötelező, a nagyszülők meg annak is örültek, ha hárman mentünk, annak is, ha a feleségemmel ketten. Mikor megérkeztünk, mindig tettünk egy kört a kertben, ahol régen hatalmas fűz ágait hintáztatta a szél. Azt apósomék vágatták ki, nehogy a házra dőljön, a fenyőket meg a vihar törte derékba tavaly. Hiába mondtam éveken át, hogy túl nagyra nőttek, s túl közel vannak a házhoz. Isteni szerencse, hogy nem szakították be a tetőt, és anyósom is időben beért a házba a teraszról, ahol éppen borsót válogatott. Az asztalt gyűrte össze a lezuhanó darab, meg a széket, ahol két perccel azelőtt üldögélt. Három hatalmas fenyő veszett oda a szélben, a helyükön most szibériai szil karcsú fácskává erősödött példányai kapaszkodnak. Hamar megnőnek, s árnyékot vetnek majd, meg takarják az itteni életet a szomszédoktól, akik furcsa népek, mert ha lehet, igyekeznek kímélni magukat a napi oda- s visszaköszönéstől.
Nem tudom, milyen lesz ez a nyár, ez az ősz, a jövő év, meg az azt követő néhány. Azt sem sejtem még ilyenkor, a szilvafákról milyen termést szüretelhetünk, mennyi lekvárt főznek majd az asszonyok. Nem tudom, hány esztendeje van még ennek a kertnek, hány hét, hány év. Most az érdekel csak, milyen sok íz sűrűsödött össze ebben a lekvárban. Milyen finom, ahogy a kalácson megül, s árasztja illatát, míg be nem tömöm az utolsó falatot is.
Borítókép: Pixabay
