Az Izlandi Irodalmi Díjas és Per Olov Enquist Irodalmi Díjas Jón Kalman Stefánsson nem mutat semmi váratlant az Ástában, mégis élvezetes szurkolni a szereplőinek, hogy még azelőtt megértsék, mit kíván tőlük a szeretet, mielőtt túl késő lenne. Ha van meglepő ebben a kötetben, talán az, hogy a költőként indult szerző kevesebbet alkalmazza az egyébként rá jellemző asszociativitást, miközben ráerősít a társadalomkritikus bölcsességekre.
A 2017-es regény talán az eddigi legprózaibb szöveg Stefánsson életművében, aki a líra és epika metszéspontjában határozza meg írásait. Előző munkáiban váratlanabbul és sűrűbben lényegítette egymásba a kézzel foghatót és a fogalmit, hogy a varázsosat belecsempéssze az izlandiak nagyon is hétköznapi történetébe. Az ettől való enyhe eltolódás nem érinti az alapvető írói hozzáállást, mely a szereplőket eddig is a maguk valóságában ábrázolta, megszépítő rózsaszín szemüveg vagy erkölcsi ítélet nélkül. Mindeközben a csillagok szerepéről, a sötétség és a fény viszonyáról, a minden mibenlétéről bölcselkedő kérdéseknek az életábrázolások biztosítanak apropót. Talán a prózaiság egyenes következménye viszont, hogy a fikciós rétegek mélyen egymásba ágyazódnak: az író alteregójának vagy Ásta távollévő szerelmének is tekinthető mindentudó elbeszélő szólamába ágyazza az egyik főszereplő, Sigvaldi emlékezéseit, ennek nyomán bomlanak ki egyes szám harmadik személyben az anekdotikus jelenetek. Köztük Ásta jelenetei is, akinek a leveleit az elbeszélő másokéival együtt beemeli a főszövegbe. Ezáltal elmosódnak a határok: egyszerre lehetséges, hogy az író idézze azt a levelet, amit Ásta még csak most ír meg, hogy a kötet címszereplője az író lányának az ismerőse. És hogy ha a vidéki óceán felett elterülő rekkenő kék égre néző íróasztalától feláll, akkor az alkonyatban Reykjavík parkjában hazasétáló Ástára lásson. Az elbeszélő teremtője és meghitt ismerőse is főszereplőjének, sorsának elmesélője és alakítója.
Illetve alapvetően megvan a bizalma az emberek tanulási képességeiben,
akik példázatosan a jó felé fordulnak, még ha csak a halál előtti utolsó, nagy megértésként is. Az Ástában főleg a női szereplők esetében van nagy jelentősége a szeretetteljes, de a cselekményt motiváló jellemhibák bemutatására ítéletmentesen vállalkozó elbeszélői politikának. Helga vagy Ásta szabadossága a férfiak által alakított lehetőségek kontextusában értelmezhető. Helga többre, szebbre, különlegesebbre vágyott a háziasszony életénél, de ezt az egyetlen kitörési utat találta. Énekel, moziba és színházba jár, férje, az egy személyben halász és festő-mázoló Sigvaldi pedig nem érti meg életének tragikumát. Ezt a tartozást egyenlíti ki a férj azzal, hogy lányuk, Ásta házasságon kívül született gyerekét befogadja. Így lehetővé teszi, hogy lánya külföldre menjen egyetemre, majd később egyetemi tanár váljon belőle.
Generációk okoznak egymásnak traumákat, néha azt adják tovább, amit örököltek,
ám ezek a stefánssoni szövegvilágban nem eleve elrendeltetett sorsok, a következő nemzedékben a tanulságok érvényesítésével kiválthatóak. Ásta egyfelől kibontakoztathatja képességeit, másfelől viszont tragédiája, hogy elhagyta az anyja, ahogy aztán az ő gyerekét is más neveli. Fél a közelségtől, ezért mindig későn érkezik. Egyre több önvádat halmoz fel, ahogyan gyűlnek körülötte a halottak, akiktől nem búcsúzott el. Nem írta meg azt a levelet, nem mondta meg nekik, hogy mit érez. A címszereplő neve egyúttal kihívás a sorsával szemben, hiszen szeretetet jelent.

Izland irodalmi Nobel-díjasa, Halldór Laxness Független emberekje a stefánssoni életműben korábban is feltűnt már, ahogyan a legtöbb pályatárs számára is máig jelentős viszonyítási pont. Ebben a regényben reflektált is ez a kapocs, hiszen Laxness említett szövegéből választották a szülők az Ásta nevet. A magyarázat fontosságát hangsúlyozza bevezetőbeli elhelyezése.
Stefánsson maga adja meg a választ itt arra, hogy miért írt Laxness szereplőjének önálló regényt:
„lányukat egy olyan regényhősről elnevezni, akit ugyan könnyű megkedvelni, ám életében és később, halálában végig apja árnyékában maradt, s ebben az árnyékban csak meddő konokság burjánzott, semmi más, s szerencsétlenség, kegyetlenség, ami abból fakad, ha valaki nem képes senkivel együtt érezni. Ástának keresztellek azért, mert a másik Ásta a hideg felföldön halt meg vért köhögve, apja hajthatatlanságának oltárán.” (12.) Ebben a bő ötszáz oldalas regényben azonban van egy másik, egy kortárs Ásta. Valóban konok, szerencsétlen, a maga módján önző és kegyetlen is – de már nem az apa által birtokolt leánygyerek, hanem címszereplő. Van beleszólása az élete alakulásába. S hogy ez azért megkérdőjelezhető írói gesztus, arra is maga a szerző mondja ki az ítéletet: „nem volt-e ebben némi… mesterkéltség…”? (12.)

A legsikeresebb irodalmi beemelés ugyanakkor a Nyugati-fjordok tanyáján játszódó, a kötet vége felé egyre nagyobb jelentőségre szert tevő, egy gótikus rémtörténetet idéző szál révén kerül előtérbe, mely az Üvöltő szeleket helyezi Izlandra. Az anekdoták közé elrejtve még közös koporsó is van benne. Ennek a cselekményszálnak a fókuszpontjában Jósef áll, aki a neve miatt bibliai távlatokat nyit. Kamaszos sérülékenysége miatt ugyanakkor Holden Caulfield-i figura, így Amerikával is összeköti a múlt századi izlandi fjordok kronotoposzát.
Az irodalom tehát nagyon is élő az Ásta regényvilágában.
Egyrészt a rengeteg intertextusnak, másrészt a sokat olvasó szereplőknek köszönhetően, akiknek könyvmolysága néhol szó szerint életmentő. Harmadrészt a költő szereplő és a mindentudó elbeszélő, a naphosszat író híres szerző miatt. A regény így eltolódik az irodalomról szóló példázat fele.
A történetmesélés a körkörösségre épül. A két kulcsszereplő egyszerre haldoklik, hozzájuk tér vissza az elbeszélés újra és újra az emlékekben tett kitérők után. Sigvaldi egy norvég járdán fekszik, ahová leesett a második emeletig érő létráról, Ástának pedig az életkedve apad a szerelme iránti vágyakozástól. Miközben ezek a pillanatok kimerevednek és elhúzódnak a folyamatos visszautalások miatt – a feszültség már-már nem is növelhető tovább, a túlfeszítettség ront az összhatáson –, más szereplők a háttérben maradnak. Ásta nővérét még a nevén sem említik, éppen csak betekintést kapunk abba, hogy milyen személyiség lehet, milyen sajátos sorssal rendelkezik. Rúna, a címszereplő barátnője talán az egyetlen, akire Ásta az élete fordulópontjain mindig számíthatott, de még ő is csak sziluettként jelenik meg. A felkelni képtelen Sigvaldira vigyázó szereplő pedig nem is nő: először idős, majd egyre fiatalabb asszonynak látszik, mintegy fokozatosan átlényegül nornává, északi sorsistennővé.
Későre csúsznak a fontos magyarázatok, a korábban körülhatárolt földrengések.
Az utolsó százötven oldalban túl sok a halál és a fajsúlyos történés. Persze hatásos, hogy Ástát fogantatásakor és az élete végén látjuk az első két alkalommal, majd fokozatosan közelítünk a személyiségét meghatározó fájdalom magjához.
A fejezetcímekként vagy előszókként is felfogható, külön oldalakra tördelt néhány soros, dőlt betűvel szedett előrevetítések sokszor egybeolvashatók a fejezetek első, csonka mondataival. A szokatlan tördelési megoldások meg-megakasztják az olvasást, és ezzel nemcsak cezúraként működő üres könyvoldalakat hoznak létre, hanem visszalapozásra késztetik az olvasót, így lehetőséget nyújtanak az elidőző befogadásra. A megszakítást szolgálják a szentenciaszerű egypercesnek is beillő fejezetek, a készen kapott bölcsességek, a vidéki lakban alkotó híres író epizódjai is, aki naphosszat figyeli szomszédait és elmélkedik.
Sajnos a bravúros megoldások ellenére az ismétlések, halmozások, fokozások következtében túlírttá válik a szöveg.
Többször előfordul, hogy három egymás utáni mondat ugyanannak a variációja, miközben a befogadás szempontjából már az első is elég lett volna ahhoz, hogy a finom árnyalatok kihallásának munkájára késztesse az olvasót. Ráadásul az idő- és térbeli ugrásokhoz nem biztosít útmutatót a kötet, könnyű eltévedni benne; ellentétben a korábbi Keflavík-duológiával, ahol minden fejezet elején rövid megjegyzések helyezték bele az olvasót a megfelelő idősíkba.

Az író fejezetei szolgáltatják az apropót a már említett társadalomkritikára. „Biojoghurtot eszem, a hulladékot szelektálom, az élet nem tölt el örömmel, fizetem három ugandai lány tandíját, hiányzik az, amit soha nem kaphatok meg, az Amnesty International legtöbb felhívását készséggel aláírom, nem vásárolok pálmaolajjal készült termékeket, mert azzal elősegíteném az esőerdők pusztulását.” (275–276.) Ilyen éles keresztmetszetek sugalmazzák a modern életmód rákfenéiről kialakított véleményt, mely a történetet megszakító fejezetek halmozódásával egyre direktebbnek hat. Ezzel szemben állnak a szereplők, akikkel valóban nem szigorú az elbeszélő. Részegességük, erőszakosságuk, kommunikációképtelenségük, vagy az, hogy valaki gyerekmentes házasságban él, de van azon kívül született gyereke, csak félmondatokat érdemelnek. Ebben ugyanúgy Stefánsson kézjegyére ismerhetünk, mint a szentenciákba hajló életigazságokban. És mindeközben mindenhol ott vannak a kezek.
Minden szereplőből fontos a keze, belső történéseik, lelki életük azon keresztül kerül színre.
Stefánsson világában néha olyan a kéz, mint egy embertől független, kivert állat, ami megmutatja azt, amit szófukar és esetlen szereplői nem tudnának maguknak sem megfogalmazni. Kimondja helyettük a sikerszerző – csakhogy ő meg mintha túl pontosan látná, és kiszorítaná az olvasót az értelemképzés teréből.
Jón Kalman Stefánsson: Ásta, Jelenkor, Budapest, 2021.
A borítófotó forrása a Batzer.