Manapság nagyképű magyarkodásnak tűnik, ha azt állítjuk, hogy a magyarok minden fontos találmány vagy világhírű intézmény mögött ott állnak. Ám tény, hogy Hollywood egyik alapító atyja, Zukor Adolf is hazánkfia, akinek roppant izgalmas önéletrajzi írása, A közönség sohasem téved immár anyanyelvünkön is olvasható.
Ma már nem is pusztán Hollywoodról, hanem „Globowoodról” beszélhetünk, ha a világ egyik legnagyobb, legbefolyásosabb filmiparát emlegetjük, hiszen a fősodorbeli amerikai film egyúttal exportcikk is, ami eljut a világ minden tájára. Ugyan
a klasszikus értelemben vett stúdiórendszer már nem létezik, mert nagy médiavállalatok vásárolták fel az alapító stúdiókat,
de azért még ma is ott virít a filmek előtt a Universal, a Columbia, a Metro-Goldwyn-Mayer, a Warner Bros. vagy a Paramount logója, hogy a hatalmas médiakonglomerátummá vált Disney-éről ne is beszéljünk. Európai, illetve magyar viszonylatban is sokszor emlegetik még mostanság is, hogy a hollywoodi film egyszerűen megfojtja a lokális filmművészetet, mert a nézők inkább az álomvilágokba repítő filmhamburgereket fogyasztják nagy adag popcorn, nachos és kóla társaságában, hatalmas vásznak előtt a plázamozikban. Legalább a hetvenes évek vége óta állítják rendszeresen szembe egymással a művészi értékeket képviselő európai filmet és a kommersz, instant szórakozást biztosító amerikait.
Ám egyrészt nem szabad elfelejteni, hogy a hatvanas évek európai művészfilmje a némafilmek és a klasszikus Hollywood iránti rajongásból született meg, másrészt ezt a klasszikus Hollywoodot bizony javarészt bevándorlók alapították, akik európai látásmódot, rendezőket és színészeket is hoztak magukkal. A horrorfilmekben máig jeleskedő Universal „atyja” Carl Laemmle német származású, és két legnagyobb színésze, Lugosi Béla (Drakula) és Boris Karloff (Frankenstein) is Európából jött. A Metro-Goldwyn-Mayer két alapítója sem amerikai: Louis B. Mayer Oroszországban, Samuel Goldywn Lengyelországban született. Az 1959-ben megszűnt RKO-t az orosz David Sarnoff hozta létre,
a Warner-fivérek lengyelek voltak, a Paramountot pedig Jesse L. Lasky, William W. Hodkinson és Zukor Adolf (Adolph Zukor) alapították.
Az Osztrák-Magyar Monarchiában született Zukor életútja igazi amerikai sikertörténet, amelynek legfontosabb epizódjait mutatja be A közönség sohasem téved, a stúdióvezető önéletrajzi írása, amely végre magyarul is olvasható a FilmHungary jóvoltából.
Persze nem szabad túlértékelni egyik (európai) Hollywood-alapító szerepét sem, és érdemes szem előtt tartani, hogy a Zukor alatt készült nagyszabású kosztümös játékfilmek Douglas Fairbanksszel, Mary Pickforddal vagy Rudolph Valentinóval népszerűségüket tekintve a korabeli „szuperhősfilmeknek” számítottak. Ezek javarészt rendkívül sikeres melodrámák voltak, amelyeket azonban már az 1910–es, 20-as években is lenéztek. Sőt, a szőrmekereskedőből lett filmforgalmazó, majd filmgyártó egy olyan közegben kellett utat törjön a nagyjátékfilmnek, amikor
még a filmesek sem hittek abban, hogy ez az új szenzáció hosszú életű lesz, illetve vásári mutatványnál többé tud válni.
A közönség sohasem téved-ben is olvashatjuk, hogy Zukor mekkora ellenállásba ütközött, amikor egész estés játékfilmet akart gyártani. Mivel az 1900-as évek elején a legolcsóbb szórakozási formák egyikeként tartották számon a néhány perces filmszkeccseket, amelyekben mit sem számított a történet. A nézők pusztán azt élvezték, hogy hozzájuk hasonló embereket láthatnak a vásznon zene kíséretében.
Edwin S. Porter és A nagy vonatrablás című 1903-as kisjátékfilmje, illetve ennek sikere kellett ahhoz, hogy a befektetők, a gyártók és a közönség is lássák, hogy igenis több lehetőség van ebben az új médiumban pár dokumentumfelvételnél vagy fenékre huppanós, buta burleszknél.
Adolph Zukor is ezt a lehetőséget látta meg a filmben többek között éppen A nagy vonatrablás megtekintése után:
önéletrajzában részletesebben elemzi is a westernfilmek ősének tartott művet, amelyben Porter mára alapvetőnek számító elbeszéléstechnikák (például a párhuzamos cselekményszerkesztés, a suspense [a feszültségteremtő információadagolás – a szerk.] vagy a hősök motivációjának megalapozása) pionírja lett. Nem véletlen, hogy később ő lett Zukorék gyártó cégének, a Famous Playersnek (a Paramount elődjének) egyik vezető rendezője.
Bár hivatalosan „önéletrajz”-nak nevezzük, de A közönség sohasem téved valójában nem az. Az eredetileg 1953-ban kiadott könyvet a stúdióvezető bevallottan vonakodva írta meg. „Az utóbbi időben egyre többen kérnek arra, hogy írjam meg a visszaemlékezésemet. […] Eddig nem nagyon lelkesedtem az ötletért. […] A javaslatra […] mindig azt válaszoltam, hogy
a közönséget elsősorban az elbűvölő színészek érdeklik, nem az ember a vászon mögött”
– olvashatjuk a könyv bevezetőjében (11–12.). Adolph Zukor tartotta is magát ehhez, habár az, hogy A közönség sohasem téved tulajdonképpen a klasszikus Hollywood (1912–1948) krónikája, abból is következik, hogy a producer és stúdióvezető élete összeforrott a Famous Players és a Paramount történetével. Azonban aki arra számít, hogy nagyon személyes önelemzést fog olvasni, az csalódni fog. Zukor „önéletrajzi írása” inkább egy „szubjektív hollywoodi filmtörténet”, semmint klasszikus autobiográfia. Szubjektív filmtörténetről van szó, ezt már az előszóban a könyv szerkesztői, Kollarik Tamás és Takó Sándor is nyomatékosítják, tulajdonképpen kizárva azt, hogy A közönség sohasem téved-et hagyományos filmtörténeti kézikönyvként forgassuk. Ez viszont egyáltalán nem baj, főleg manapság, amikor
a történelemtudományban is megnőtt az „oral history” jelentősége.
Miért is hasznosak ezek a dokumentumok annak ellenére, hogy bennük van a részrehajlás veszélye? Pontosan azért, amiért a jelentős eseményekről készült amatőr felvételek is: egy perspektívából, de a lehető legközelebbről mutatják be a híres embereket, történéseket, korszakokat.
Azért rendkívül izgalmas, szinte letehetetlen olvasmány Adolph Zukor műve is, mert a mára legendává érett filmsztárokat mint embereket mutatja be. Fairbanks, Pickford, Valentino, Marlene Dietrich, Pola Negri, Clara Bow, Mae West – csak néhány név azon nagyságok közül, akikkel Zukor is együtt dolgozott. A stúdióvezetőnek természetesen mindegyikőjükről van anekdotája, egy-egy, az olvasó arcára mosolyt csaló kedves története.
Az anekdotázás általában jellemző a könyvre, ez adja erejét, ettől lesz igazán izgalmas és egyedi olvasmány.
Ezért nem is probléma, hogy nem filmtörténeti kézikönyvként használható írás A közönség sohasem téved, mivel ez a filmrajongóknak készült, akiket nem annyira a száraz tények, a filmipar szerkezete, gazdasági ügyei, tendenciái vagy szakmai vitái, hanem a sztárokkal kapcsolatos háttértöténetek érdekelnek. Így például megtudhatjuk, hogy a kislányos imázst még érett nőkorában is megtartó Mary Pickford nem szerette ezt a róla kialakított képet, de Adolph Zukor így szólt hozzá, amikor vonakodott: „Ha te akarsz lenni a filmek királynője […], áldozatokat kell hoznod a királyságért” (136.). Ahogy az is érdekes kulisszatitok, hogy Pickfordot melodrámáiban szomorú zenék lejátszásával és még szomorúbb történetek mesélésével bírták rá arra, hogy valódi könnyeket hullasson – megtehették, hiszen a némafilmkorszakban még nem rögzítettek hangot.
Mulattató és tanulságos eset Marlene Dietriché is, aki nem akart hagyományos női ruhákban járni,
nem adta be a derekát a „viharos húszas évek”, a flapperek és vampok korszakában, így nem tudták rávenni, hogy nyilvánosan ne nadrágban jelenjen meg. És lám: Dietrich sikerei, sztárperszónája hatására női divattá vált a nadrág.
Ezek a történetek megvilágítják a filmipar sötét oldalát is, ami a siker és a csillogás mögött rejtőzik. Azaz
egy filmcsillag csak látszólag félisteni státuszú alak, valójában maga is egy brand, egy jól eladható árucikk,
amelyet a közönség rajongása és ezzel összefüggésben a stúdiófejesek akarata formál, és amelybe kevés beleszólása van magának a színésznek. Adolph Zukor könyvéből is világosan kiderül, hogy ha egyszer valaki hatalmas sikert ért el egy filmmel, könnyen olyan skatulyába kerülhetett, amelyből akár élete végéig sem szabadulhatott. Vagy a karrierjébe került, hogy nem tudott adaptálódni – Clara Bow-nak („a lány”-nak) inkább ez lett a végzete, és nem a hangosfilmváltás, mint azt Zukor megállapítja.
A klasszikus Hollywoodban ugyanis nem az volt a tendencia, mint manapság, hogy egy nagyon erős zsáner (most épp a szuperhősfilm) a filmipar alapja;
száz évvel ezelőtt a nézők a sztárok, és nem kedvenc hőseik miatt mentek moziba.
Pontosabban a sztárok voltak az ő hőseik, nem az általuk eljátszott fiktív karakterek. Persze nem feltétlenül azért szerették őket, amilyen emberek valójában voltak: Douglas Fairbanksnek, Mae Westnek vagy Fatty Arbuckle burleszkszínésznek több szerepe alapján kialakult egy imázsa – mint mondjuk a kortárs Hollywoodban Dwayne „a Szikla” Johnsonnak –, és a közönség ezért rajongott. Ma a fiatalok Batmannek, Wonder Womannek vagy Amerika Kapitánynak öltöznek, akkor viszont Rudolph Valentino A sejkje miatt „sejkes” pajeszt növesztettek, Clara Bow-frizurát hordtak, illetve a színésznő „a lány” attitűdjét sajátítottak el (az „it-girl” olyan lány, aki nem törődik mások véleményével, azaz saját vágyai, és nem a társadalom elvárásai szerint él). Ezért
ha egy sztár imágóján bármilyen rés keletkezett, az könnyen összeomlaszthatott egész brandeket.
Rudolph Valentino is ezt kockáztatta pályája alkonyán, amikor egy őt kifigurázó cikkre goromba válaszcikket írt, ami közel sem volt összeegyeztethető a „romantikus kalandor sejk” reprezentációjával.
Azért mégiscsak egy önéletrajznak beállított könyvről van szó, úgyhogy Adolph Zukor igyekszik néhány személyes történetet is felidézni. Ezek jellemzően humoros anekdoták, de azért ezek közé komorabb sztorik is vegyülnek. Így például a Famous Players stúdiójának leégése, amelyet követően Zukoréknak gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdeniük a filmgyártásban.
Azért a vidámabb történetek vannak túlsúlyban,
így megtudhatjuk, hogy William S. Hart, az egyik legnagyobb westernsztár egyszer úgy viccelte meg Zukort, hogy többedmagával banditának öltözve megrohamozta a vonatot, amellyel a stúdióvezető utazott. „A vonat személyzetét beavatták a tréfába, de mindig is azt gondoltam, hogy […] Hart és cowboyai nagy kockázatot vállaltak ezzel. Ha néhány utasnál fegyver van, használhatták volna” – emlékezett vissza a stúdióvezető (128.). Szintén vonaton zajlott le az a nagy átverés, amelynek keretében Fatty Arbuckle egy gumipulykát rugdosott át azon a vagonon, amelyben Adolph Zukor tartózkodott, majd a madarat felszolgálta „főnökének”.
Zukor önéletírása egyébként nem csak szórakoztató mivolta és a sztárokra épülő stúdiórendszer bemutatása miatt tanulságos. Az Osztrák-Magyar Monarchiából Amerikába szakadt stúdióvezető története az amerikai álom beteljesülésének tipikus példája, és ezt ő maga sem szégyelli hangoztatni a könyvben.
„Számomra a húszas évek egyik csúcspontja a Paramount-épület felavatása volt 1926-ban.
A 43. és a 44. utca közötti Broadway-háztömbben állt a Times Square-en, ami magába foglalta a Shanley éttermet is. Az épület harminchárom emelet magas, és ott található a hatalmas Paramount Theatre is. Thomas A. Edison is jelen volt az ünnepségen, ahogy már korábban említettem, más neves emberekkel együtt. Ez számomra nemcsak a filmipar vagy saját sikerem jelképe volt, hanem Amerika lehetőségeit is szimbolizálta” – olvashatjuk a 181. oldalon.
Adolph Zukor felemelkedésének története pedig tényleg mesébe illő. A stúdióvezető a Tokaj környéki Ricsén született 1873-ban zsidó boltos családba, ám szüleit igen korán, még tízéves kora előtt elveszítette. Egy darabig nagybátyja, Liebermann Kálmán nevelte, aki rabbinak szánta őt, de Zukornak egészen más tervei voltak. Tizennégy évesen kitanulta a kereskedés csínját-bínját,
tizenhat évesen pedig elhagyta az országot, hogy az Egyesült Államokban próbáljon szerencsét.
Fájdalmasan érvényes a mai Magyarország állapotaira is a leírása az Osztrák-Magyar Monarchia munkalehetőségeiről, amelyek arra késztették, hogy elhagyja az országot: „Egy nap […] megálltam, körülnéztem, és nem láttam a jövőmet. Miután gyakornoki időm lejárt, hivatalnok lettem, talán két amerikai dollárnak megfelelő havi fizetésért, koszt és kvártély fejében. Sok hivatalnok, akivel együtt gyakornokoskodtam, már régóta dolgozott, de ők sem kerestek sokkal jobban nálam. Egy hivatalnok mindig hivatalnok maradt. Sokukból talán sokkal jobb szabó vagy ács lehetett volna, de szakmát váltani képtelenségnek tűnt akkoriban. Még ahhoz is a munkaadó engedélye kellett, hogy egyik városból a másikba költözhessünk. Magyarországon csak borús jövőt láttam magam előtt. […] Amint Amerika földjére lépem, szinte újjászülettem.” (32–33.)
Ezek a különbségek máig megvannak a két régió között, és elgondolkodtató az is, hogy Zukor a tehetségének, találékonyságának köszönhetően ki tudott törni, egy ricsei árva fiúból az Álomgyár társalapítójává tudott válni Amerikában. Mert Zukor találékony volt, a könyv címe is ebből fakad: felismerte, hogy igen egyszerűen ki lehet fürkészni, milyen típusú filmekkel lehet sikereket elérni, mert ehhez
csupán be kell ülni a moziba, és figyelni kell a közönség reakcióit.
A kérdés persze az, hogy itthon be tudott volna-e törni a filmiparba? Sőt, sajnos az is megfordulhat a fejünkben, hogy ha marad, akkor zsidó származása miatt nem biztos, hogy túléli a második világháborút. Rendkívül szomorú és dühítő, hogy Adolph Zukoron kívül még mennyi tehetséges magyar volt és van, aki hazájában nem tud(ott) érvényesülni.
A közönség nem tévedhet jó könyv, de azért vannak hiányosságai. Az egyik magának Zukornak róható fel, aki persze érthető okokból az önéletírásának nagy részét az 1900–1930 közötti korszaknak szentelte, és a következő évtizedeket csak felületesen mutatta be. Persze ő akkoriban már elmúlt hatvanéves, és egy idő után vissza is vonult az aktív stúdióvezetéstől, ám mégis kíváncsiak lettünk volna bővebben arra, mi történt a szerzővel ez idő alatt. A másik hiányosság viszont A közönség nem tévedhet magyar szerkesztőinek róható fel. Szerencsére összességében jó munkát végeztek, és a lehető legpontosabban adták meg a szövegben hivatkozott filmek adatait,
mégis jó lenne egy filmográfia, sőt egy névmutató, ha már csupa nagy sztár neve merül fel a könyvben.
De még ennél is fájóbb hiány, hogy nincs a kötetben bibliográfia, amelyben ideális esetben azok a könyvek vagy cikkek szerepelnének, amelyek Adolph Zukorral foglalkoznak, illetve néhány alapmű felsorolása sem ártott volna, amelyek a tárgyalt korszakot vagy a sztárokat bemutatják. Bizonyára lesz olyan olvasó, aki az említett filmekről, alkotókról szívesen olvasna még többet, más perspektívából. Ezeket leszámítva azonban remek kiadvány A közönség sohasem téved, amely nem egészen azt nyújtja ugyan, amit ígér (Zukor önéletrajza), bizonyos értelemben mégis többet ad annál (Hollywood hőskorszakának szubjektív portréja).
Zukor Adolf: A közönség sohasem téved, ford. Kovács Dominika, Csányi Dóra, dr. Takó Sándor, FilmHungary, Budapest, 2020.
A borítóképen Marlene Dietrich látható (forrás: kulturpart.hu).
