ÁTKELÉSI RÍTUSOK
hús
ha tele a hold, megjönnek a disznók és az óriások,
buták és erőszakosak, mint a diktatúra, feldúlják a kertet,
felkavarják a vizeket, mert beléjük küldte az emberfia
az ördögöket, hogy megmentsen engem,
és húst eszünk a bűneinkért, mert ha tudok róluk,
hogy is volnék megmentve, mondja, ha megjött a meleg szél,
megjöttek az elcsapott ordasok, a kitagadottak, nyakukon
dagad az ér, fáj az ének, fáj, hogy virágzik, vért, elengedést,
salakot a gyomorba, ami leülepszik és megköt apáról fiúra,
ez a te tested, ez a vér, már nem támad fel, csak támad,
csak fél, hogy uramisten, hova kelek át, mit megettem,
mit hordok ki, és hogy élvezem, hogy fáj, hogy el akarok ebbe tűnni,
te vagy a hibás, uram, te vagy az én örök mécsesem,
te zártad be őket, pedig közülük való vagy, te vagy a farkasom,
én a holdad, be vagyunk mártva nyakig mind a ketten,
szerelem szárad az ajtófélfánkon,
és gyűlölet a szívünkben.
bolond
de ki is vagy te egyáltalán, uramkirályom,
egy senki, egy senkinek senki, velem gyere táncba, kishaver,
olvass a fergetegből, te bölcs, olvass a földből, olvass vérkeringést,
ki vagy te, mi a neved, azt se tudod, megosztani és uralkodni
gyerekjáték, fejlődni gyerekjáték, rikácsolni gyerekjáték,
engedd el a népem – dehogy engedem, ereszdelahajamat, ugye,
mindig ez van, neked is nagyobb a szemed, mint a szád,
mint kivert kutya, uramkirályom, olyan vagy, aki nem érzi a szagokat,
hát ugass csak, ugatok én is, ugye hogy jó érzés, ugye hogy segít,
semmi baj nincs, csak itt tapogatózunk a jégesőben, didergünk
együtt az árapályban, vigyázok rád, ne félj, visz minket a folyam,
összevissza dobál a tőzsde, utazunk, édesem, utazunk,
a következő kanyarban ordítani fogunk teli torokból, így,
ügyes vagy, kisangyalom, nézd ezt a sivatagot,
nézd ezt az irdatlan kőfejet, szeresd és oldódj fel benne,
ez mind te vagy, élvezd, mert feltámadtak a halottak,
és most fog eldőlni minden.
hold
tudtuk, hogy minden szél megfordul,
és nem fognak különbséget tenni köztünk.
a hídig volt a legnehezebb. hallgattak a kövek
és nem fogadtak be a fák. haraggal néztek utánunk.
meg kellett foganjon bennünk a félelem, és el kellett
árulnunk egymást, hogy újra egyenrangúak lehessünk,
és a fájdalom felvirágozza nyomorult testünket. a hídnál
a holdfényben már tisztán látszott: mindaz, ami mögöttünk
van, saját levedlett bőrünk – feloldja majd a sötét anyag,
de emléke megmarad: ahogy ráléptünk a hídra, fájdalmas
énekbe kezdett bennünk. tudtuk, hogy már nem szabad
hátrafordulnunk, és hogy örökre gyomrunkban
kell hordoznunk ezt a hangot – amíg átkeltünk,
könnyek közt mormoltuk el imáinkat érte.
gyermek
egyszer cserben fog hagyni minden,
és könnyeid se lesznek. talán jobb, ha tudod,
mielőtt szembesülsz vele: teher vagy.
minden hibámat észre fogod venni, és gyűlölni
foglak érte, mint magamat. persze, hogy jobb apa leszek.
mint ő is. persze, hogy értelek. mint ő is. mielőtt
minden megtörténik. és gyűlölni fogsz. ilyen a szerelem.
ilyen a gravitáció. jobb, ha tudod, hogy nem kell
semminek megfelelned. nem kell ilyen, se olyan legyen.
gyengeségem vagy erősségem, kikevert mérgem,
a megtett út stb., nincsenek válaszaim. remélem,
kitaláltad, hogy magammal beszélek. tehát veled,
de téged ez nem érint. csinálhatod teljesen másképp.
nem muszáj semmit sem követned, sem megenned,
sem betöltened. ne tedd. tégy úgy,
mint régen, a kövek. amikor még minden,
amire szükségünk volt, ott volt bennünk.
madár
az ott a diktatúrák füstje, az a fekete tömeg.
az a vékonyabb a királyságoké. ez a bűz a félelem-
és félrevezetésé. így oszlik szét újságpapírok
és kartonok alatt a gyönyörűszép erkölcsi fölény
kicsinyke teste, a hívek kenyere, az istenek bora,
a kegyelem doboza, az igazak angyalarca. oltalom
törvényei, intézmény szent zászlaja. ezek a földhözragadtak
azt hiszik, az övék maradhat, amit felhalmoznak.
hogy szabadok, ha egy kerítés mögött védve vannak.
de nyelvük össze van zavarodva, és ezek a tornyok is
majd önmagukba omlanak. nézd, hogy rohangálnak,
tolakodnak, gyűlnek és háborognak. ma sem
megyünk haza. és csak óvatosan, ha leszállsz a mélybe:
ezek az irdatlan, arctalan totemek magasra köpik a tüzet.
nem tudunk segíteni rajtuk, úgy tűnik, ki fognak halni.
keresd a tiszta, érintetlen gyümölcsöket. tartsd
nyitva a szemed és csukva a csőröd. kerüld
a drónokat, és felejtsd el az olajfákat.
gyökér
mostanában elszaporodtak a bomló testek,
egyre több bennünk a méreg. valamikor istenek
aludtak bennem. titkaikat máig őrzöm, és nem tudom,
lesz-e, akinek átadhatom, ahogy azt kellett volna, ingyen.
elfáradtalak tartani, pedig nagyon bíztam benned.
és most nekem kell lenyelnem a levágottak hamvait,
a kitenyésztettekét, a félresikerültekét, a gyűlölet mutánsait,
a gyémántok sarát. a felszínen boldogan virágzanak az orkok
és a tündearcú antikrisztusok. félelem savát löki fel a gyomor,
fullaszt a füstölgő horizont, és érzem, ahogy megtörsz alatta.
de ne félj. ez a test magtár, ez a tudat petefészek. ez a fájdalom
már az elején kivérzett. ez az ének betörhetetlen, nincs az a pénz
vagy isten – odaadható és elvehetetlen. e hús romlandó,
mégis a tied. és téged képvisel majd bomlásod után is
minden molekulád. amikor fajtád kihal, ők még fognak
emlékezni rád. ha a megsebzett föld nedveit iszom,
ha pulzusát lemérem, mostanában határozottan
érzem, hogy megint meg fog fordulni minden.
víz
végül szerettem, hogy nem ugyanaz,
hogy nem az lett, amit vágyból magamnak
elképzeltem, amit dacból, félelemből kineveltem
volna. nem építek tornyokat, nem az én
testem és vérem, nem akarom többé megszelídíteni,
magamévá tenni, mutogatni mindenkinek
vagy ketrecbe zárni. az idő mindent megadott,
és sokkal többet. és ami elment, belémszülte
csendjét, áramlását, táncait. így nőttem. minden
átjár rajtam, átjárok mindenen, és felszabadítasz
a sziklából, felszabadítalak a görcsből a testben.
némán és lassan, ahogy egy tengerszem felébreszti
köveit a mélyben. ahogy kimossa e rettentő
templom sarokkövét, szabályozza a földeket,
elküldi sűrű kertjeit, és gyermekeiből felpárolog
a kifeszített egekbe, hogy elmosson mindent,
és újra felszívódjon a halál angyala
a hidraulikus űrkerékben. de most már
szeretettel gondolok rá, mert bennem van,
és nem féltelek téged sem.
Borítókép: Pixnio
