Lótusz
Ha valaki az óvodában azt mondta volna, kétféle ember van, biztosan már akkor eljutok odáig, hogy tulajdonképpen miért van behorpadva a fejem.
De akkor mindenki előzékenyen megkímélt attól, hogy a fülem hallatára az egyik embert a másikkal összehasonlítsa. Vagy nem figyeltem. Lényeg, hogy a szememben mindenki csak a saját karakterén belül volt mérhető, hogy zsenisebb, vagy matyisabb, hogy tegnaphoz képest nyűgösebb, kevesebb foga van, rövidebb a frufruja. Mindenki ok nélkül lehetett olyan, amilyen, kitöltve és lefedve a saját karakterét, ez volt a világ rendje, így azt se kérdeztem meg soha, hogy miért van behorpadva a fejem. Az én karakteremnek be volt horpadva a feje.
Így gondolkodtam magamról. Nem volt furcsa, hogy anyukám naponta többször elmondja, milyen szép vagyok, és apukám szebbnél szebb sapkákat vesz nekem, anyukámnak az állandó bókolás, apukámnak meg a sapkaajándékozás tartozott a karakteréhez. Mindig az arcom vagy a hátam simogatták, és azt sem mondtam volna, hogy részvéttel teli szeretettel, ezt csak utólag mondom, mert akkor a szeretetről ez volt az alapvető képem, hogy az ilyen, részvéttel teljes. Tehát nyilván nem kérdeztem meg, hogy mi az istenért sajnálnak annyira. Vagy mi van a fejemmel.
Mások se kérdezték meg. Senkit sem érdekelt. Ha az oviban esett ki a fogam, játszás közben, és a vérem ráfolyt a váltóruhámra vagy egy babára, az menőnek számított, az esemény volt, de az, hogy kiscsoporttól kezdve végig be volt horpadva a fejem, nem. Az ovisok sem ártatlanabbak, mint a felnőttek, nem azt mondom, csak még nem láttak elég embert ahhoz, hogy tudják, átlagban milyenek, és ebből végbemenő következtetéseket vonjanak le.
Meztelencsiga volt a jelem, sima csiga volt amúgy, letépett házzal, mert egy másik kislánnyal mindketten a csigát akartuk mindenképpen, és mondtam, hogy jó, akkor nekem a háza nem kell, elég csak a csiga. Ő meg legyen boldog a házzal. Nem volt vita belőle, mindketten más részét gondoltuk a csigának, nekem az kellett, ami a pengén átmegy, neki meg az, ami roppan, ha rálépnek. Az óvónénik meg mit mondtak volna? Hogy de, veszekedni kell? Hát kettészedték. Kitépték a csigát a háza alól a fogas fölötti matricán. Aztán otthon meg meresztették a szemüket a szüleim, hogy mi az a fura jel ott a rajzaim alján.
Azt mondjuk nem tudtam, hogy ha egy sima csigáról leszedjük a házát, attól még nem lesz meztelencsiga, mert a belei, meg minden egyéb szerve a hátán fog lógni, imbolyog a levegőben, és csak az eleve meztelen csigának van a szervezete belül a testében. Azt gondoltam, amúgy meg is lehetne szabadítani a csigákat a házuktól, csak le kell cuppantani róla, lehet, nem is tudja, mi van a hátán, csak a súlyát érzi, és baromira nyomja. Egyik nap eső után sétáltunk hazafelé anyukámmal, belegázoltam a nedves fűbe, mert kutyaszaros volt a talpam, és reccs. Nézett rám a csiga hitetlenkedve, hogy hova lett a teste, hogy ezt most miért kellett. Még csak nem is volt direkt. (Véletlenül még megváltani sem lehet.)
Mielőtt első osztályba mentem volna, átjött egy leendő osztálytársam. Pár nappal az évkezdés előtt, a nyár legvégén, amolyan bemutatkozó találkozásra. Meg akartam kérdezni anyukámat, hogy miért kell előre bemutatkoznom valakinek, akivel aztán másnaptól kezdve évekig amúgy is osztálytársak leszünk, de végül elfelejtettem. Átjött egy lány az apukájával, az apukája megállt az előszobában, onnan nézett be egyetlen egyszer, anyukám ment ki hozzá, pár szót beszélgettek. A kislány meg bejött, megragadta a vállam, a vállamra támaszkodva pipiskedett, hogy rálásson a fejemre. Aztán elengedett, visszahuppant a talpára.
Apukám azt mondta, valami fura van a fejeddel. Átsétált a szobán, leült a Barbie házam elé, és elkezdte átrendezni a bútorokat. A fejemet tapogatva utána mentem, de nem éreztem semmi szokatlant. Leültem mellé, néztem, mit hova tesz, egészen elképesztő elképzelései voltak, konyhabútorokat tett a nappaliba és TV-t a hálóba. Nem akartam megakasztani a tevékenységben, úgyhogy csak figyeltem. Ő szólalt meg hamarabb. Nem is olyan érdekes. Nekem a lábam sokkal durvább, mondta, aztán lerúgta a cipőjét. A viszonylag normál méretű cipőből egy miniatűr lábfej került elő, nagyjából olyan, mint a kisbabáké. Bokánál fogva elém tartotta, mintha nem is hozzá tartozna, aztán visszatette a padlóra.
Ki van tömve, emelte most fel a cipőt, hogy láthassam a vattacsomókat az orrában. Azért ilyen, mert a többit az apukám lerágta, tette hozzá. Azt mondta, a jó dolgokból csak kevés jár. Néztem, nem tudtam, mit kérdezzek, mert egy dolog, hogy nem hallottam olyat, hogy emberek egymásból esznek, de ilyen lábat se láttam még, szóval igaz is lehet.
Néztem, nézett, a te fejeddel mi történt, kérdezte. Kinyitottam a szám, becsuktam, nincs kedvem az iskolakezdéshez, gondoltam. Semmi, válaszoltam végül, az én fejemmel minden rendben van.
Borítókép: Pixabay
