A pécsi Martyn Ferenc Galériában, az Irodalom és Művészetek Házának tetőterében Horgas Karina labirintusszerűen építkező, Poszthumán testképek című kiállításán a 21. századi világunk sajátos emberábrázolásával szembesülhetünk. A feketére festett paravánok, a különféle technikákkal készített, több darabból álló sorozatok sajátos lelki és technikai haladási irányt fogalmaznak meg.
Horgas Karina világában a látható és a láthatatlan, az emberi és az utópisztikus ábrázolás kettőssége bontakozik ki. Ősi, humánus világunkból indulva eljutunk a poszthumanizmus koráig. Az emberi test időbeli változása, a születés és az elmúlás kitüntetett pillanatai, illetve az ezek között történő lényegi események tűnnek fel az alkotásokban.
A humanoid robot és a mesterséges intelligencia szerepeltetésével a gépi és az emberi tulajdonságok kettőssége jelenik meg.
A munkákhoz felhasznált indigószerű anyagok, a tükröződő felületek és a talált tárgyak (fóliák és csomagolóanyagok) a világ megkettőződésének lesznek szimbólumaivá, melyek egyben az egyén önmagával való szembenézését is jelképezik.
A kiállítás fókuszába helyezett háromdimenziós portrét látva egyszerre vagyunk tanúi a művész poszthumanista bemutatkozásának, ugyanakkor filozófiai és etikai kérdésekkel is szembesülünk. A szobrot egy számítógép, valamint egy 3D-s szkenner készítette. Ezt tudva megfogalmazódhat a kérdés, mennyire életszerű a robot alkotta büszt, marad-e szerepe az emberi gondolkodásnak és a humán alkotói folyamatoknak.
A kiállítás első részében Sophiáról, a világ első humanoid robotjáról készült különféle ábrázolásokat látjuk.
Az ő szerepeltetése utópisztikus gesztusként értelmezhető, amellett, hogy tiszteleg korunk egyik legjelentősebb technikai vívmánya előtt. A 2016-ban, Amerikában készített, majd szaúd-arábiai „állampolgárként” bejegyzett első női robot vonásaiban Nefertiti királynő, Audrey Hepburn, valamint a feltaláló feleségének arca is felfedezhető.
A kommunikálni, mozogni, sőt rajzolni is tudó robotot Karina a múlt század elejének tudományos műveiből származó háttérlapok előtt ábrázolja. A szárazföldi emlősöket, tengeri állatokat, növényeket bemutató részek vagy a gyermekkifestők oldalai igazodnak Sophia ruházatához, ábrázolt tevékenységeihez. Az előtér és a háttér összhangja egyszerre teremti meg a múlt, a jelen, illetve a jövő közötti párhuzamot, ugyanakkor jelzi a köztük feszülő ellentéteket is.
A legszimbolikusabb, amint Sophia saját önarcképét rajzolja meg a különféle majmokat bemutató háttérlapok előtt.
A majom az embert utánzó képessége miatt a művészetben a festészet és a szobrászat szimbólumává vált, így szerepeltetésük kettős jelképpé lesz azáltal, hogy az állat és a robot is az embert utánozza. Az önarckép készítése túlmutat a robot „tudásán”, hiszen a gépnő csak egyszerű ábrákat képes létrehozni, bármiféle művészeti érték nélkül. Ismét bizonyosságot nyer tehát a tézis, hogy esztétikumot csupán az ember alkothat.
A kiállítás labirintusában tovább- és egyre beljebb haladva, közelebb jutunk saját bensőnkhöz, önmagunkhoz. A Karina arcvonásaival is kiegészült, felülről, sőt – a CT képalkotó módszereit idéző munkákon –
belülről ábrázolt fejek és koponyák között sétálhatunk.
A milliméterpapíron bemutatott monotípiák a mérhetőség és a szabályosság pontosságával állítják szembe a megszülető gondolat szabadságát. A belülről láttatott robotkoponyák huzaljai akár az emberi agy barázdáltságával is párhuzamba és ellentétbe állíthatók. A lightboxban elhelyezett, zöld háttérrel megvilágított koponya képe felidézi a röntgen- vagy CT-ábrák alkotta vizuális képet.
A monotípia módszerével készült művek technikájának megválasztása is szimbolikus. A nem sokszorosítható eljárás eredményeként a munkák egyedivé válnak, miként a humanizmus filozófiája szerint valamennyi ember egyszeri és megismételhetetlen. Mégis, a sokszorosíthatóság lehetőségét magában hordozó eljárás felveti a poszthumán kor technikai újításainak lehetőségeit és dilemmáit. A porcelánból készült Sophia-ábrázolások technikájának megválasztása az élet egyediségét és törékenységét jelzi.
A labirintust összekötő kiegészítő elemek egy anatómiai album és a Louvre múzeum katalógusának lapjaiból állnak össze.
Ezek felidézik az ember ősidőktől ismerős ábrázolását, amelyekkel erős kontrasztba kerülnek a robotszerű, poszthumán testképek. A bináris jelekből, a nullákból és egyesekből álló, fehér filctollal, fekete szemeteszsákra rajzolt ujjlenyomat, valamint az emberi test stilizált mása a számítógép alkotta poszthumán világot jeleníti meg. A kontraszt nem csupán a fekete-fehér színek, a nullák és az egyesek között feszül, hanem az emberi és nem emberi világ, az eldobható használati tárgyak és az örök humán értékek közötti ellentéteket is jelképezi.
A folyamatosan múló időt a más-más nézőpontokból megmutatott óra számlapja szimbolizálja. A kimerevített időpillanat, a négy óra ötven perc, a hét óralapon mindig ugyanaz, ám a nézőpontok elmozdításával és a számlap végleges eltüntetésével megszűnik az idő is. Mindez felidézi az elmúlás gondolatát és az ember végességének tudatát. Ez jelenik meg a felhős kék égre festett, különleges, lebegő asztal ábrázolásában is, mely valamiféle túlvilági könnyedséget tükröz.
Az éteri ábrázolásmód szinte elfeledteti, hogy itt egy korszerű boncasztal mása került a vászonra.
A rideg és szükségszerű boncolásra való utalás itt egy kellemes mennybéli pillanatot idéz fel, ami lelki tovaszállássá magasztosul. A memento mori figyelmeztetése egyértelmű, ám a kép filozófiai és etikai kérdéseket is felvet a poszthumán kor robotjainak teremtését és örökkévalóságát illetően. Vajon utánozhatjuk-e büntetlenül Istent, ahogyan a majom teszi az emberrel, legalábbis a művészet allegóriája szerint.
A Horgas Karina alkotta sajátos installációt és lelki utat végigjárva időben és térben is eljutunk az ősitől a kortársig, az antik ábrázolásoktól a poszthumán testképekig. A számos változást végigkövetve válaszokat kell találnunk a saját magunk és a Karina által megfogalmazott ontológiai problémákra. A zaklató kérdésekre a megnyugtató válasz talán az ember alkotta esztétikum értékeiben és örökkévalóságában rejlik.
Horgas Karina Poszthumán testképek című kiállítása 2021. július 11-ig tekinthető meg a pécsi Művészetek és Irodalom Háza Martyn Ferenc Galériájában. (Az írás a tárlatmegnyitó beszéd szerkesztett változata.)
A borítóképként használt enteriőrfotót Horgas Karina készítette.
