Természetes nyugalom
Van valami természetes nyugalom abban,
ahogy máshogy nő hajam a csillagok forgásával.
Minden holdfogytával egyre csak apad,
minden holdtöltével egyre csak lemezesedik.
A fodrásznál ellenállnak a szálak
a hidrogén-peroxidnak, de az otthon párájának
megadják magukat. A kétszáz fokon beégetett hullámokat
kivetik a tincsek, mint tenger a szemetet dagálykor.
Van valami természetes nyugalom abban,
ahogy hallgatom, hogy hull egyre több a földre,
s közben egyre halkabban mondogatom magamban:
ne félj, ez csak haj, pedig minden szállal kevesebb
marad belőled. Ki kellene mennem vizet inni, de hiába
próbálom behozni a napi két litert, a hajhagymák
akkor is egyre szűkülő csatornán kapják
a tápanyagot, a szálak egyre halványabbak lesznek,
és mindezt mégis teljesen természetesnek
fogadom el, mert ezek tények.
Akárcsak az, hogy a Hold sem fénylene
egyedül, de ha ezt megtudná,
úgy hallgatna el, mint az anya,
aki nem élhet tovább
egyetlen gyermekében sem.
Einstand
Az egyik első gyerekkori emlékem,
ahogy a szőnyegen ülve karkötőt fűzök.
Felsorakoztatom a sárga teljes palettáját:
borostyán, citrin, tigrisszem távlatokat
zárok golyókba, apró medált ékelek közéjük.
Lelkesen és gyorsan dolgozom, a gyöngyök
csattognak kezem alatt, mint nagyanyám fogai,
amikor rám talál. Úgy tépi ki kezemből, mint aki
tudja, van valaki, aki nemcsak hitünkkel seftel,
hanem valóban figyel: átlát az összegubancolódott
ráncokon, nem engedi szétzörögni a
leguruló gyöngyöket. Mama minden szemet
egyesével bont le a füzérről, bennük peregnek
az elharapott szidalmak. Én meg csak várok,
hátha megneszelem: csuklóm körül
vagy gubancai közt ugrál-e az idegszál
egyre erősebben.
Borítókép: Pixabay
