Mi köze egy francia metálzenekarnak a környezetvédelemhez? Hogyan képes a zöld gondolkodás áttörni a popkultúrán? És hogy jön ide Godzilla? A Gojira új, Fortitude című lemeze és a zenekar karrierje választ adhat a fenti kérdésekre, nem hagyva figyelmen kívül azt a jelenséget sem, hogy a metál mindig a megújulásra és a meglepő, izgalmas megoldásokra törekszik.
Gojira. Különös név egy zenekarnak, amely főként a távol-keleti popkultúra iránt érdeklődők számára jelent valamit. Ha a kifejezés az angolszász világban meghonosodott átírását, a Godzillát említem, talán többen kapják fel a fejüket, és idézik emlékeikbe az ’50-es évek óta készült japán katasztrófafilmeket vagy azok hollywoodi újrafogalmazását. De mi köze ehhez egy francia metálzenekarnak? Godzilla/Gojira alakja eredetileg a II. világháborús atomtámadásoknak és az ’50-es évek amerikai atomfegyver-kísérleteinek a metaforája, a mértéktelen pusztítás és környezetkárosítás rémként megjelenő antihőse volt a japán filmművészetben.
Erre az alakra építve jött létre 1996-ban még Godzilla néven – a franciaországi Bayonne-ban – a zenekar elődje, amely később 2001-ben Gojira átírással a 21. század egyik legizgalmasabbnak tartott metálbandája lett. A csapat a névváltoztatás óta felállásában nem változott, így a Joseph (gitárok, vokál) és Mario (dobok) Duplantier testvérpárt kiegészítő Jean-Michel Labadie (basszusgitár) és Christian Andreu (gitárok) alkotta négyes az elmúlt húsz évben lassú építkezéssel kirobbanó sikert tudott elérni.
Mind zenei, mind koncepcionális szempontból jelentős és különleges zenekarral van dolgunk, amelynek – mint a hasonló bandáknak általában – a zsánerét lehetetlen egyetlen kifejezéssel leírni. Korai, igen komor lemezeik (Terra Incognita, 2001 és The Link, 2003) főleg death és thrash metalra építő
zenéjét az első igazi sikert hozó From Mars to Sirius (2005) progresszívabb megközelítése kezdte kitágítani,
amelyet időnként az elektronika és a hagyományosabb rock irányából érkező hatások tettek valóban egyedivé. 2008-as The Way of All Flesh, majd a 2012-es, L’Enfant Sauvage című albumaik ennek megfelelően jóval grúvosabb megközelítést követtek, míg a 2016-os Magma és az idén megjelent Fortitude lemezeik a progresszív irányt erősítik.
A ma már valódi világhírnévnek és elismertségnek örvendő formáció nemcsak zenéje miatt izgalmas, hanem mondanivalója miatt is. Szövegeik az első perctől kezdve két kiemelten fontos téma körül mozognak, az ember és környezete viszonyán elgondolkodva.
A zöld érdeklődés nem csupán a környezetromboló tendenciák ostorozásában merül ki,
ugyanis kifejezetten nagy jelentőséget kap az ember önreflexiója és helye a világban. Ez a kettős, de egymással szépen összefüggő tematika a lemezborítókon is jól megjelenik, amelyeken leggyakrabban az ember, tengeri állatok és fák akár egymásba fonódó motívumaival találkozhatunk.
Igen nagy számú, akár „Gojira-slágerként” említhető dalt tudnánk az első hat albumról felsorolni, ízelítőnek azonban most csak két, az említett sarokköveket megragadó dalt szeretnék illusztrációnak hozni. A Global Warming – beszédes című szám – a 2005-ös lemezről származik, és közvetlenül mutatja meg a környezetkárosításból eredő, nemcsak az emberre, de a teljes flórára és faunára leselkedő veszélyeket. A dal a banda progresszív hatásait is aláhúzza.
Nem elfelejtendő, hogy az óceánok tönkretétele kiemelt szerepet kap a zenekar karrierjében, amelyet nemcsak a távolból, csendesen képviselnek, hanem aktívan is: a Sea Shepherd nevű, az óceánok élővilágát védő szervezet támogatói közé tartoznak. 2010-ben tervbe került egy, csak ezt a szervezetet anyagilag támogató minialbum kiadása is, ez azonban a mai napig várat magára (a Sea Shepherd tematikus honlapján is találkozhatunk a zenekarral). Az egyik legismertebb daluk, a Flying Whales miatt – amelynek intrójában bálnák hangjait is hallhatjuk – zenei behatárolhatatlanságuk okán egy ideig szokás volt „whale metal” („bálnametál”) néven hivatkozni rájuk, ezzel igen hamar meg is kapva a környezetvédő címkét.
A másik példánk a jóval vaskosabb hangzást megütő Silvera 2016-ból, amelynek klipje időnként elsőre nehezebben megragadható képekkel mutat rá az identitás, a közösségi média és a posztmodern ember énkeresésének kérdéseire. Ebben a tekintetben az embertelennek tűnő nagyvárosi betondzsungelnek majdnemhogy archetipikus díszletét adják New York toronyházainak képei. A tükrök sokaságában elvesző és valamiféle szó szerinti elragadtatásban szárnyaló emberek képei
a szabadság és az önazonosság iránti vágyat annak belső és külső forgatagában mutatják meg.
Vagyis jól látható, hogy nemcsak arról szól a zenekar programja, hogy az orrunk alá dörgölje, mennyire káros a Földre nézve az, ahogyan élünk, hanem megkísérli az okokat is feltárni, és rámutat arra, hogy ha saját magunkban képesek vagyunk változást végrehajtani, azzal a globális folyamatokra is hatással lehetünk.
Öt év hallgatás után e folyamba kapcsolódik be a csapat hetedik nagylemeze, amely a Fortitude, vagyis a bátorság/állhatatosság címet kapta. A bizánci ikon jellegű borító növényi motívumai egy kvázi zöld harcost mutatnak be számunkra, amivé válni a zenekar szerint mindannyiunknak szükséges.
A feladat tehát eléggé bátorrá válni ahhoz, hogy önmagunkon kívül is tudjunk gondolkodni, a közös nagyobb jó érdekében. Mondhatjuk, hogy az album ehhez ad afféle útmutatót. A nyitó Born for One Thing az első és igen meghatározó felismerésre emlékeztet bennünket: minden ember halandó, amelyen változtatni nem lehet, de van képességünk a Földön töltött időnket jól kihasználni.
Ehhez a jó „időkihasználáshoz” pedig nyilván hozzátartozik a környezet megbecsülése és védelme. Az Amazonia című dal tulajdonképpen egy himnusz az elmúlt évtizedekben (mind a fakitermelés, mind a tűzvészek miatti) szörnyű pusztításnak kitett őserdők felé, melynek klipje nem felejtkezik el arról sem, hogy nemcsak a Föld tüdejéről beszélünk Amazónia kapcsán, hanem rengeteg, a modern élet által még meg nem rontott emberi közösség otthonáról is. A lemezt jellemző, sokszor a rock és a metál határán mozgó zenei szerkesztést ebben a dalban érhetjük tetten először igazán, sok lebegős betéttel, nem nélkülözve a Gojirára jellemző, egyébként igen nyers agresszivitást sem.
A szintén klippel megtámogatott The Chant egybefolyik a címadó, szöveg nélküli tétellel és leginkább az említett kisfilmen át kap igazán értelmet. Ha az Amazonia az ember és a természet viszonyát kívánja bemutatni, akkor a The Chant
az ember-ember között feszülő ellentéteket járja körül, a tibeti nép szintén sok évtizedes szenvedésének képein át.
A szinte már rádióbarát dal egy eddig kevéssé érintett témába meríti el a Gojira munkásságát – azt hiszem, ha általánosságban beszélünk a metálzenéről, akkor is kimondható, hogy igen egyedi, figyelemfelhívó tematikával van itt dolgunk.
A fentiekben már bőven érintett és nemes hármas tematika (az ember maga, az ember és környezete, az ember és a többi ember) azonban egy zenei szempontból némileg kétséges képet mutat. Nem a céljaikat kívánom most megkérdőjelezni, és még azt sem, hogy a Gojira új lemeze egy nagyon okosan kigondolt és magas színvonalú zenei produkció volna, sokkal inkább arra szeretnék rámutatni, hogy korábbi anyagaikhoz képest a Fortitude sokkal inkább stagnálást vagy valamiféle elbizonytalanodást mutat, mintsem a háttérvonulattal együtt fejlődő művészetet. Ha egyesével nézem a dalokat, akkor akár kísérővideóval együtt, akár azok nélkül színes és jól kitalált zenével találkozunk, de végeredményben az összkép nem annyira meggyőző, mint azt a korábbi kiadványaikon tapasztaltuk. Ez főként a korábbi albumok ugrásszerű fejlődési íve tükrében problémás, hiszen ez a lemez zenei értelemben nem olyan bátor, mint a korábbiak, mondhatnám azt is, hogy nem idomul a címéhez.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy a Fortitude rossz album lenne, még azt se mondanám, afféle metálos éllel, hogy kiüresedett vagy a fogyasztói igényeket kiszolgáló volna, inkább csak megfontolt a korábbiakhoz képest. Márpedig a Gojira érdekességét nem csupán az nyújtotta eddig, hogy mertek újszerűen, igazán aprólékosan betekinteni egyébként kellemetlen témákba (hiszen a fogyasztói társadalom főként arról nem akar hallani, hogy rossz, amit csinál), hanem az is, hogy ezt legalább ennyire innovatív zenei környezetben tették.
A Gojira ezzel szemben most inkább állócsillaggá vált, vagy legalábbis egy kicsit megtorpant emelkedésében,
de ettől függetlenül ott van a metálzene égboltján, ráadásul rendkívül fényesen, árnyalatát tekintve vörösen. Amennyiben tehát Godzilla alakja a filmekben afféle vörös jelzés, hogy a világ és a társadalom rossz irányba halad, olyannyira vállalja magára a Gojira ugyanezt a feladatot a metálszíntéren, több mint húsz éve – jelen esetben inkább nemesen, mint zeneileg meggyőzően.
A borítókép forrása a Gojira Facebook-oldala.
