Halmai Tamás költészete, irodalmi attitűdje és lényének sajátságos csendszükséglete különös paradoxont rejt magában. Mert miközben nem ismerek nála visszavonultabb embert, nyugodtan állíthatom, hogy a kortárs irodalmárok között az egyik legtermékenyebb alkotó. Köteteinek és éveinek száma majdnem azonos, de akárcsak Csáth Géza vagy Csengey Dénes, Halmai is öntöbbszöröző életet él. Írásaiban megsokszorozza magát: többszörösen átél, megél, sőt újjáél minden gondolatot. Legújabb, összegzésként is felfogható Ezerjófű című kötete is ennek az életvezetésnek a példája. Mert miközben az átlagos olvasó elsőre meghökken a „kilométernyi” versfolyam láttán, ha mégis veszi a bátorságot és beleereszkedik, rájön, hogy az alkotó úgy többszörözi magát, hogy közben mindvégig mértéktartó tud maradni, és képes „minden beszéd végén / hallgatni hosszan // kerülni ami túlzó / ami felesleges”. (Helyénvalóság)
Számvetés is ez a gyűjtemény, amelyben Halmai költészetbe öltözteti felismeréseit és kétségeit, magánetikáját és félelmeit: „Istenem mit akarsz / hogy cselekedjem / szivárgok mint a karszt- / forrás halott hegyekben // az örökkévalóság / fele már eltelt / mérleget vonni hozzád / méltó emberterv // volt jó is rossz is / s a rossz is jó lett / csak a gonoszt is / gondozni kellett”. (A gonoszt is)
Újdonságként hat az Ezerjófű című kötetben a költőtől szokatlanul sok önéletrajzi elem,
az önazonosító szándék, az önmagyarázat: „Nappal korrektor / éjszaka író / ha mesében karakter / inkább manó mint hero” (Lények közt), vagy „Kávé? dohány? bor? / költészet? / a valóságból / ennyi a részed?” (Kósza) Ezek és az ezekhez hasonló „kiszólások” is annak az alanyi számvetésnek az intenciójával születtek, amely a hétköznapi horizontot is a transzcendens létbizalom szintjén kívánja szemlélni, megélni és nem utolsó sorban terjeszteni. Halmai többre vágyik, újabb és újabb dimenzióajtókat nyitogat: „elég kinyitni / angyalmód / egy szívnyi / kis ajtót” (Ajtó), vagy „Isten a tengely hova fölszerelve / a forgóajtó”. (Forgóajtó)
A Készülj, szív verspár által keretbe foglalt ezer nekiiramodás, tizenkét sornyi jambikus bölcsesség, mint megannyi verssé szeretett mondat fészkeli be magát a lélekbe. A kivétel nélkül háromszor négy strófányi, nagybetűvel kezdődő „szócikkek” rímes lendületét a költői én sohasem töri meg, központozást csak ritkán alkalmaz, mondatvégi ponttal nem zár le, s ezzel valahogy bevezet minket saját benső csendjébe: „Csak engedd / a szavakat / hallgatni s csended / magába beavat”. (Csend, fény, istenek)
Nyitva maradnak a mondatok, az olvasóra bízzák a továbbgondolást, az egyedi befejezéseket.
A fizikai világegyetem és paralel módon a metafizikai örökkévalóság végtelenségét villantják fel a gyanútlan olvasó előtt.
Halmai lírájának már-már védjegyéül is felfoghatók kreatív szójátékai, mint például az „álomhossziglan” (Álomhossziglan), a „szabadszóműves” (Kulcs), az „édentitásból” (A tükör mindig), a „mezítszív” (Hacsak), illetve a „zenfényvesztés” (Semmi nem), „sci-fi a piszi” (Transzcendenciklopédia), valamint egyedi megközelítései: „a bűn sebbé lohad” (Nyugton), vagy „a bűn tökéletes bűn / a fáj hibátlanul fáj / a nincs példásan megszün- / teti a vant ha úgy áll” (Minden tökéletes). Erre a sajátos aurájú teopoétikai szervezőelvre építi rá a költő a Bertók-féle „Boldogságdal” újabb és újabb emeleteit. Mert a Halmai-versek elidegeníthetetlen tulajdona a derű, ami „túlvilágít” (Agapé) az első jelentések felszínességének sötét burkán. Etimologizál, verbalizál, moralizál.
Halmai, mint költő, a maga teremtette versuniverzum szópacifista küldötteként missziózik.
„Nem az egyház / de hit / gondozza egymás / isteneit // nem a nemzet / de szó / tudja a nyelvet / mi létté mondható // nem a család / de szeretet / bűvöl emberből legalább / angyali sereget”. (Nem, de)
Nem ragaszkodik tételesen egyik felekezethez sem, sőt egyik világvalláshoz sem. Versvilága mégis klerikális szólamokat hallat, ő maga krisztobuddhizmusnak nevezi. Így magyarázza: „Nem mondhatni hogy katolikus volna / csak szereti a katolicitást / és krisztiánus módra / Istent embert imád”. (Krisztiánus módra) Versei ilyen értelemben imák, halk lélegzetvételek, metafizikai bizalmat árasztó alanyi monológok: „Miért a vers ha nem / ima? […] lehet egyáltalán / profán az írás?” (Hersenő) Finoman mérlegelő szelídséggel és szakrális esztétikával megalkotott életműve mégis kiforrott, egyedi világot építő ambíciót sejtet. E költői világ mottója lehetne e két felszólítás: „lásd jóvá! / hidd szentté!” (Hidd szentté!)
Halmai a Pilinszky által megkezdett ítélkezésmentes alkotáslélektannak a folytatója, A megtérés művészete címmel épp az elmúlt hónapokban jelent meg kötete a Vigilia kiadásában a költőről, s a következő, önmagára is vonatkoztatható sorokat írta: „műveiben még járulékosan sem támaszkodott a düh, a panasz és a vád alakzataira”. Sőt még „a szavak viharát [is] / szélcsenddé írja holtig / a vers ha rád / hasonlít”. (Szavak vihara) E ponton tökéletesen egymásra ismer a két életmű és a két alkotó.
A Pilinszky-líra mellett a kötetben többször előkerülő Babits, Báthori, Hölderlin, Iancu vagy éppen Vasadi allúzióknak önlokalizáló szerepük (is) van. A Halmai-féle belső GPS ugyanis nemcsak irodalmi, hanem lélekazonos útvonaltervezőként is funkcionál,
végállomásai olyan elődök, kortársi életművek, amelyeket a lírai én „megérkezések”-ként definiál.
„Babits? Pilinszky? / Rónay? Sík? / maradni hívnak s hinni / megérkezéseik // Czigány? Kalász? / Vasadi Péter? / nem magyaráz / aki letérdel // Dobai Lili? Iancu Laura? / hatalomtól eltöltve / hogy is lenne maga ura / s úrnője”. (Megérkezések)
A Halmai Tamás-féle „Nyelvangélium”-ot olvasva tehát felvetődik az emberben a kérdés, hogy vajon „hány angyal fér egy versbe?” (Maradjon vagy ne), sőt hány angyal fér egy kötetnyi versbe? Hány angyal fér el Halmai Tamásban? Gyöngéd, szelíd, türelmes lírája mögött ugyanis, e sorok teológiai végzettségű íróját is megszégyenítő antropológiai és morális mélységek tárulnak fel, amikor olyan, az evangéliumi ethoszt is továbbgondoló sorokra bukkanunk, mint a Tényleg Ő? című versben: „Miért tagadja meg / a disznóktól a gyöngyöt?”
Halmai nem tud azonosulni az irgalom hiányának tényével,
bárhonnan is érkezzen és bárkire is irányuljon. Viszont még ilyen esetben sem kér számon, inkább menteget: „talán félrehallották / hamisan emlékeztek / az irgalom adottság / és nem tévedhet”. Ez az a gondolatiság, versnyelvi spiritualitás, ami miatt úgy érezzük, hogy a költőre „angyal néz vissza / minden tükörből”. (Örvendezendők)
A Marsai Ágnes rajzával ékesített borítót szimbolikusnak érzem mind a kötet, mind a teljes Halmai-líra megértésével kapcsolatban. A két alkotónak nem ez volt az első közös munkája, korábban a 2010-es Kalligráfia, illetőleg a 2012-es Szilencium verskorpuszok esetében is együttműködtek. Nem csoda, hogy jelen kötet borítójának letisztultsága, lényegre törő egyszerűsége tökéletesen harmonizál a már emlegetett „szavakra csupaszított költészet” lírai mélységeivel.
A címbe emelt, s gyógyerejéről híressé vált növény stilizált rajza adja a tengelyét a könyvnek és analóg módon magának az életműnek is.
Iniciálé, felütés, mottó, iránymutató útjelzőtábla. Gyökerével lefelé, vagy inkább befelé, a szavak közötti csendekbe ereszkedik, terméseivel pedig felfelé, a világ felé szórja gyógyító magvait, mint ahogy a Halmai-versek, amik akkor is gyógyítanak, ha nem vagyunk betegek: az „Egek redőit / elsimogatjá”-k. (Divna)
Halmai Tamás ebben a kötetében is tanúságot tett arról, hogy ő maga az irodalom, a versek égi vándora, akinek minden sorában ott rejtőzik a misztikus szándék: „Költőien lakozni / Hölderlinképpen / ahogy a nyelv lakói / egekben és igékben”. (A vers vándorai) E kettő nála ugyanis egy, ahogy a már idézett A megtérés művészete című művében írja: „az »ige« nemcsak szófajtani, de biblikus kategória is, s a »vers« sem csak költeményt jelenthet, hanem »bibliai szövegegység« értelemben is fölfogható.” (A vers aszkézise) Erről az álláspontról közelítve lehet megérteni azt a Halmai-féle tónust, gondolati és egyben életviteli habitust, ami a költői hivatást egyenesen az istenivel, s az isteni tevékenységet a poézissel azonosítja: „Isten is költő / csak nem papírra / versét a mindörökről / DNS-edbe írta”. (A hallgatag kód)
A Halmai-féle két világ, az egek és az igék világa tehát a költészetben találkozik:
„Ó verset írni mennyire szeret / pedig / épp míg írja a verseket / magáról elfeledkezik // nem is az írott holmi: / a nemlét üdvös? / megsemmisülésig hajolni / közel betűkhöz? // mikor magát nélkülözi / talál magára éppen / Isten szem nélküli / tekintetében?” (Mikor magát nélkülözi) A kötet és az életmű summázataként is felfogható vers, nem véletlenül, egy bibliai igeverset is felidéz: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (Mt 16, 25) Halmai Tamás megtalálta.
Halmai Tamás: Ezerjófű, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2021.
A borítófotót Bach Máté készítette.
