Az irodalmi gondolkodásformák, költői megnyilatkozások, versbeszédek között a sokszólamúság létének megállapítása nem különösen újszerű felfedezés, sőt bizonyos értelemben elvárható tény. A gondolati, filozófiai líranyelv, a népies, hagyományos megközelítés vagy éppen a kortárs spiritualizmus misztikája – nyelvi-poétikai eszköztáruk, szemléleti, világképi különbözőségük ellenére is – meg kell férjenek egymás mellett.
Jelen kötet esetében azonban nem erről van szó. Ebben ugyanis két, a költészetük és gondolkodásmódjuk számos jellegadó vonását tekintve is rendkívüli hasonlatossággal bíró kortárs költő találkozik össze. S bár az alcím szerint A teljes kör Acsai Roland versvilágával foglalkozik, nem tudjuk nem észrevenni, hogy a kötetben a szerző, Halmai Tamás legalább annyira benne van, mint választott alkotója. S nemcsak mint recenzens, hanem mint párbeszédet folytató társ.
A bevezetésben azt írja a szerző, hogy kötetét az Acsai-életmű megolvasása közben „a rá-ráismerés öröme hívta életre”. (7.) S valóban,
az Acsai-versek és a Halmai-elemzések egymást kiegészítve, egymásnak felelgetve állnak össze egy virtuális lelki-szellemi „beszélgetőkönyvvé”.
Csak egy kiragadott példa. Az Acsai-féle „kozmikus Noé-történet” néhány sora: „A vers űrhajója egyedül menekül // Az utolsó megmentett fával, bokorral, / Virággal, az utolsó jegesmedvével, / Füstifecskével, az utolsó mocsári teknőssel, // Hogy egyszer majd visszavihesse / Rakományát a Földre –” (Acsai Roland: Néma menekülés), és a neki felelő Halmai mítosz-vízió: „Bárkát építeni, melyben minden világok / minden istene elfér, és a tenger is.” (Halmai Tamás: Mítoszok)
Egyidős (mindketten 1975-ös születésűek) és egyívású költők, nem vitás. A „természetmisztikai hangoltság, ökoérzékenység” (18.) egymást átjáró minőségei ugyanis – ahogy a szerző írja választott költőjéről – nemcsak Acsai sajátjai, hanem Halmaié is. Mindkettejük munkásságára jellemzőnek érezzük továbbá, hogy „a bizalmas derű s a bizakodó szeretet az értelmes lét szervezőelve” (19.), továbbá „költészetének egyik megkülönböztető erénye éppen ez: a fölmérés és ráismerés szelíd nyugalma, híján a borúlátás minimumának is. Múlhatatlanul bíztat, mert mulandókban is bízik.” (32.)
Ezek a költészet létmenekítő szerepét hangsúlyozó, ars poeticai érvényű sorok teszik gyógyító erejűvé alkotói attitűdjüket. S az ehhez társuló, és mindkettejük által előszeretettel alkalmazott szakrális szimbolika, teodiceai nyitottság jelöli ki azt a sajátos látószöget, s határozza meg azt az egyéni látásmódot, amelyet a „kánoni észjárás” az idillnek, mint giccsnek az elutasításával egyszerűen negligál: Acsainál is és Halmainál is. Legalábbis erre utal Halmai az apologetikus indulatú kritikai észrevételeinek helyet adó fejezetében, ahol a Bedecs László-féle 2017-es ÉS-cikkben írtakat szinte magára véve, lépésről-lépésre cáfolja meg.
A filigrán kötetet amúgy nehéz volna egyértelmű műfaji besorolás alá vetni,
mert a meglátásokat erősítendő, a klasszikus versolvasatok, recenziós szándékú esszék mellett Halmai saját verseket is „bevet”. A kötetzáró „fejezet” Acsainak dedikált verse mindkettejük keleti misztika iránti érdeklődésének, alkotásmódszertanának és hivatástudatának egzakt definiálása: „Mikor a toll kettéhasítja / a csöndet szóra és papírra / se varázsló se vátesz: / az írnok szamuráj lesz” (A kard alkímiája).
Az idézett záróvers és a szamurájok kódexéből vett kötetindító mottó fogják feszes pántba az Acsai-Halmai-féle mértéktartó, s megválogatott szavakkal dolgozó „szamuráj-lírai” korpuszokat. „Ha úgy gondolod, hogy be tudsz fejezni valamit beszéd nélkül, fejezd be úgy, hogy egyetlen szót is szólnál.” (Jamamoto Cunetomo: Hagakure – A szamurájok kódexe) (5.)
S bár a 2020-as évben Acsai három, Halmai öt (!) kötetet jegyez, ennek ellenére igaznak véljük Halmai sorait, mely mindkettejük líranyelvének erre a visszafogottságára utal: „Ezúttal is csak a költészethez föltétlenül szükséges szavak fogódznak össze verssé, az elhagyható jelzői és határozói bővítményekre, avagy egy önérdekű konfesszió szószátyár kitérőire sort sem kerít”. (49.) Összegzésként
nem is lehetne kifejezőbb szemléltetést találni az elmondottakra, mint a borítón körbefutó, Eifert János által készített Kínai hegyek című fotót,
amelyet egyenesen e két látomásos költészeti korpusz igazi szimbólumának érzünk. A nagy hegyek mítoszi békéjét sugárzó grandiózus képben ugyanis benne van a csend, a derű, a természetlíra, a Kelet filozófiája és a Nyugat misztikuma, akárcsak a következő Acsai versben és a két középgenerációs költői életműben egyaránt. „Norvégiai temető, / Egy fatemplom, nagyon régi, / Szürkéllő, palás tetejű, / Kulcslyukán be lehet nézni. // Mellette egy zöld legelő, / Körötte havas hegytetők. // Egy nagy templom ez a völgy is, / Eső hull át égi palán, / Sziklák falán, erdők falán / Van egy kulcslyuk talán, talán. // Azon által leskelődik, / Ki a hegy-völgyeket őrzi.” (A régi fatemplomnál)
Halmai Tamás: A teljes kör – Acsai Roland versvilága, Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020.
A borítófotót Bezdán József készítette.
