Adottságait tekintve tökéletes búcsúkoncert-helyszín is lehetne a debreceni Nagyerdei Stadion, ám az idei Deszk@ Digital Fesztivál záróeseménye egy feloszlóban lévő zenekar utolsó akkordjai helyett egy felbomlóban lévő világrend taktusaival töltötte meg a teret. A Búcsúkoncert című előadás 2021. május 29-i vetítésében a budapesti k2 Színház fiatal alkotóinak pandémia-értelmezése fonódik össze Mozart Requiemjének hullámszerűen vissza-visszatérő szekvenciáival.
A színen négy férfi (Borsányi Dániel, Király Dániel, Nagyhegyesi Zoltán, Szép András) és két nő (Gyöngy Zsuzsa, Piti Emőke) konstellációja látható, akik a Dies irae-könyörimát énekelve képviselnek egy letűnt civilizációt a posztapokaliptikus világban. Miként szakaszosan felharsanó fohászuk „Isten haragjának napjára” utal, akként az égi dühre válaszul a földiek mintha a Király (Rex!) eljövetelére várnának zavartan, ünnepelni nem merve, de kifulladásig.
Az aktuális járványidőszak szívszorító kilengéseire is kiválóan reflektáló Búcsúkoncert látványvilágában egyszerre emlékeztet a 2000-es évek csillogóan pozitív felhangú videoklipjeire és egy sematikusan stilizált IKEA-katalógus címoldalára.
A k2 Színház társulatának hat alakja szertelen fiatalként robban be
a felnőttek által hátrahagyott (és Giliga Ilka látványtervező munkáját dicsérő) fekete-fehér-bézs-ezüst térbe, majd – több-kevesebb sikerrel – próbálják meg azt belakni, bemozogni. Az előadás elején zörgős-sárga szkafanderben és gumicsizmában érkező öt vacsoravendég mellett a Szép András által alakított pincér szinte maga is bútordarabnak tűnik. Pezsgőspoharakkal telirakott tálcával a kézben várja a harag napját, a keserűség poharát nyújtva a szomjazók felé. Szép András később billentyűssé avanzsálódik, ő terelgeti egyazon mederbe az egyre ismétlődő mozarti taktusokat. Az első pezsgőspohár-koccanások után mindenkiről lekerül a védőruha, melyek ütemszerű zizzenéseit felváltják az első emberi hangok. A steril, a civilizációt magában vákuumként érlelő színtér sosem csöndesül el tehát, a Búcsúkoncert baljós felhangjai különféle forrásból erednek.
Az előadás elején levetett életidegen öltözet alatt a férfiak frakkban-öltönyben, a nők pedig estélyiben feszítenek.
A fiatalok néhány könnyed hangszálpróba után magukat el-elnevetve dülöngélnek, köhögnek, míg fel nem kerül mindenkire a – kiegészítőként viselt – stilizált lélegeztető. A későbbiekben egy gépezetből kihúzódó szilikoncső akár a társ nyílt színi halálát, és a mélyről jövő közöny megmutatkozását is eredményezheti.
A fullasztóan magától értetődőnek tűnő, mégis érezhetően baljós, feszültséggel teli jelenetsorban egyszerre van színen a letűnőben lévő kor eleganciája és társadalmi feszélyezettsége, valamint a katasztrófasújtott „új normalitás” vázlata. Ezek tökéletes kiegészítéseként
az őskereszténység jelképrendszere is fellelhető a Búcsúkoncertben.
E kombinációt a rendező, Tarnóczi Jakab ügyes kézzel tartja össze, ám az igen sokrétűen értelmezhető tartalmi és formai tényezők mellett a produkció leginkább értékelendő aspektusa a színészi játék. Annak ellenére, hogy az elsősorban prózai színészek gyakorlatilag ugyanazt a motívumot éneklik végestelen-végig, az általuk megformált alakok viszonya igen hamar átérezhetővé és érthetővé válik. Mind az énekelt taktusok milyenségében és mennyiségében, mind pedig a névtelen karakterek intenzív arc- és testjátékában leképeződik a figurák viszonyrendszere. Habár az új rendben egy a korábbi rendet képviselő elegáns vacsorán
az öt alak az elvárt távolságot megtartva helyezkedik el az asztal két oldalán,
de ahogyan fogy a láthatatlan étel és peregnek a percek, úgy kerülnek a figurák egyre közelebb egymáshoz. Lassacskán már az őket életben tartó levegő áramlását is a saját bőrükön érzik.
Az asztaltól felkelve a Dies irae-t még az egyébként szinte teljesen funkció nélkül színen lévő szekrénybe is beleéneklik. A figurák szociális státuszát biztosító, illetve az illemtudó viselkedésre okot adó vacsoraasztal elhagyásakor érezhetővé válik, hogy
az előadásban, valamint az előadás vázát képező „történetben” kezd megbomlani az útkeresés folyamata,
mely eladdig némi komforttal szolgált a színpadi vezeklés órájában. Előbb az egyik nő sétál át az asztalon, szépen utalva ezzel a szintén strukturális átalakulásról mesélő Milos Forman-musical, az 1979-es Hair egyik ikonikus jelenetére. Később pingvinszerűen csoportosuló karaktereink megszabadulnak lábbelijüktől, ezzel „tartva magukat a földön,” majd Oszlopos Szent Simeonként mind székre állnak. Utóbbi gesztusban talán mégis az Istenhez közelítés immáron igencsak torz lehetősége fogalmazódik meg, melyet a folyamatos dobverések, köhögések és az egyre gyorsuló zongora hangja lehetetlenítenek el.
E világban sosincs csönd, az egyik énekes saját „kiesésekor” sem hallgat el,
s a társ halálát lagymatag élesztgetési és nyöszörgős viszonyulási kísérletek követik, melynek során csupán Gyöngy Zsuzsa karaktere mutat érzelmeket.
Pandémia ide vagy oda, az előadás végén felcsendülő Mozart Lacrimosájának hangjai akkor is hátborzongatóan hatnának, ha történetesen nem a Nagyerdei Stadion VIP-termének hat tévéképernyője ontaná magából a panaszos-mélabús dallamot.
A mindössze hatvanperces Búcsúkoncert rövidsége ellenére is fokozott nézői figyelmet követelő előadás,
mely sokféleképp interpretálható, finoman szimbolikus és nagyon is aktuális. Viszont a kiválóan fényképezhető színészi beállásokból és színpadképekből sajnos igen sok esett áldozatául a nem mindig körültekintő operatőri munkának. A színen megjelenített világban senki nem ad éltető oxigént a másiknak, a szó ritkább, mint a levegő, és mégis, a zene „csináltságával” tökéletesen kifejeződik mindaz, amihez egyébként kevés volna még a haragnapi kifulladás extázisa is.
Búcsúkoncert. Rendezte: Tarnóczi Jakab. Dramaturg: Varga Zsófia. Játsszák: Piti Emőke, Gyöngy Zsuzsa, Borsányi Dániel, Király Dániel, Nagyhegyesi Zoltán, Szép András. k2 Színház, Deszk@ Digital Fesztivál, Debrecen, 2021. május 29.
A képek forrása: ketlampas.blog.hu
