Májusban jelent meg a blues-rock nagyágyújaként és a 2010-es évek gitárzene-forradalmának zászlóvivőjeként ismert The Black Keys zenekar 10. nagylemeze. A fennállásának 20. évébe lépő duó némi csavarral élve egy feldolgozásalbummal rukkolt elő a kerek számok jeles alkalmára, mi pedig megírtuk, szerintünk hogyan sikerült a friss-ropogós, de visszatekintő jelleggel is bíró Delta Kream.
A 2001-ben alapított, eredetileg kéttagú banda későn érőnek mondható, legalábbis az amerikai-angolszász zeneipar tendenciáit tekintve. A delta bluesból építkező, a dob-gitár felállás hozta garázsrockos karcokat viselő debütlemezt (The Big Come Up) követően még három lemezen (és egy EP-n) keresztül próbálták megtalálni a helyüket az egyre sűrűsödő gitárzenei szcénában, amely időszaknak a 2006-os Magic Potion a csúcslemeze.
Azonban hiába idézték meg jobb pillanataikban a néhai The Gories minimalista lendületét, vagy a Sonics fenékrázós-twistelős lüktetését, az biztosnak látszott, hogy
a túlélés érdekében tágítani kell a műfaji skálát.
Annál is inkább, hiszen afféle szembenálló félként a White Stripes hasonlóan bluesalapokról kezdve, de kevéssé hagyománykövető megközelítésben hozta a kéttagú felállás mindent elsöprő energiáját, négy évvel és jó pár indie-himnusszá nemesedett dallal megelőzve Dan Auerbach és Patrick Carney formációját.
Azonban Jack és Meg White helyzeti előnyének ellenére hosszútávon mégis a Black Keys húzta be a nagyobb sikereket. Ebben éppenséggel nem elhanyagolható tényező, hogy a White Stripes 2011-ben feloszlott, de valószínűleg többet nyomott a latban az, hogy versenytársaik grandiózusságát és virtuozitását Auerbach és Carney visszafogottabb kísérletezéssel ellenpontozta. Az első áttörést a 2010-es Brothers hozta, amelyen már előkerült a basszusgitár és a szintetizátor is, a nagy dobás viszont egyértelműen az egy évvel későbbi El Camino volt, amely a Brothers jól elkapott slágerességét átemelve széleskörűen befogadhatóvá gyúrta a blues-rock műfaji elemeit. Ennek persze megvolt az ára, a kezdeti deltablues-hűség és a súlyos gitárriffek háttérbe kerültek, és ezzel párhuzamosan
az eleinte ügyesen elkerült megalomániától sem rettentette vissza semmi már a Black Keyst ebben az évtizedben.
A 2013-as Turn Blue egyértelműen egy élvonalbeli zenekar lemezének mutatkozott, előkerültek a frissülő pszichedelikus rockra reflektáló fogások, amibe belefért egy-egy rockeposzkezdemény is (Weight of Love). Ezt követően hat évet várhattunk a nyomokban Twin Peaks-referenciákat tartalmazó Let’s Rock lemezükre, amelyen különösebb előrelépés nem történt, de azért még így is sikerült emlékezetes pillanatokat belecsempészniük az anyagba, például a Lo/Hi című dalukkal.
Kissé meglepő fordulattal idén a Black Keys egy feldolgozáslemezzel jelentkezett, sorban a 10. LP-jük a Delta Kream címet kapta. Az albumon klasszikus deltablues-előadók dalai kaptak helyet, így például John Lee Hooker, Mississippi Fred McDowell, Big Joe Williams és Junior Kimbrough dallamai csendülnek fel a jelenkori Black Keys-ízvilághoz igazítva. Kimbrough egyébként kiemelten fontos a duónak, olyannyira, hogy még a nagy hangzásváltásuk előtt egy külön EP-vel tisztelegtek a dalszerző előtt – ez volt a 2006-os Chulahoma. Ennek fényében nem meglepő, hogy a Delta Kreamen is túlsúlyban vannak a Kimbrough-szerzemények.
Az éppenséggel nem könyvelhető el újdonságként, hogy egy blues-rockban utazó banda a nagy öregeket megidézve feldolgozásokkal rukkoljon elő. Az viszont manapság szokatlannak tűnhet, hogy egy olyan, máig egészen nagy népszerűségnek örvendő zenekar, mint a Black Keys,
beleálljon ebbe, és egy egész nagylemezt szenteljen a zenei gyökerek újrafelfedezésének.
Főleg akkor, amikor számításba kerül Auerbach és Carney nagy ívet húzó zenészi karakterfejlődése. Ahhoz nem kell különösebb zeneipari agytrösztnek lennünk, hogy belássuk, jó üzleti érzékkel nyúltak bele a Brothers és az El Camino idején az új hangzásvilágba. És még ha nem is a nagyipari popzeneszerzés mellett tették le a voksukat, mégis érezhetően az általuk képviselt garázskarcos blues-rock populáris alternatíváját kínálták 2010-től, amely nem feltétlenül önazonos egy dob-gitár alaphangzásból kiinduló, széttorzított deltablues-riffekre tomboló zenekar képével.
Emiatt egy ilyen visszatekintő album a papírforma szerint leginkább azt domboríthatná ki, amire egy hasonló zenekar talán kevéssé szeretne emlékezni és emlékeztetni: hogy milyen messzire kerültek a tagok az eredeti elgondolásoktól. A Black Keysnél azonban más a helyzet. A látszólag kockázatos vállalás ellenére ne legyenek illúzióink, Auerbach és Carney pontosan tudták, hogy hogyan érdemes 2021-ben hozzányúlni ezekhez a dalokhoz, és hogy
a számukra hazai pályának számító műfajból hogyan tudják kisajtolni a maximumot.
Ez a magabiztosság áthatja a lemez mind a tizenegy dalát, sőt legtöbbször túl is mutatnak ezek a szerzemények a feldolgozáslemezek keretein. A Delta Kream felvételei úgy őrzik meg a múltszázadi bluesfogások ízét, hogy az a zenekar életművébe természetesen illeszkedik. Nincsenek izzadságszagú, megfelelési kényszerből adódó tiszteletkörök, amihez valószínűleg az is hozzájárulhatott, hogy – a tagok elmondása szerint – összesen nagyjából tíz óra alatt vették fel az albumot, így a túlgondolásra nem nagyon maradhatott idő. Ennek eredményeképpen a dalok sallangmentes képet adnak arról, hogy hová helyezi magát napjainkban a zenekar. És ez a kép igazán biztató, főleg akkor, ha szívünkön viseljük a Brothers előtti Black Keys-éra lemezeinek sorsát.
Kifejezetten kellemes az a felismerés a lemez derekán, hogy a duó sikeresen összehozta a kezdeti markáns blues-vonásokat a jelenlegi zeneszerzői megfontolásokkal – kis túlzással kivonatát adták annak, hogy milyen lett volna az első lemezük, ha nem ketten kezdik el a zenekart egy poros pincében. (Noha furcsamód a mai napig kéttagú zenekarként jegyeztetik magukat.) Arcokat olvasztó gitárjátékra azért ne számítsunk, inkább a kiegyensúlyozott műfaji mélymerülés pillanatait kapjuk kézhez a dalokkal, amelyet néhol érdekes megoldások színeznek. Kiemelkedők a Louise pszichedelikus-hipnotikus gitármegoldásai és a Mellow Peaches vonalvezetése, amely az ismerős blues-formulákba lehel új életet.
A Delta Kream ugyanakkor legalább annyira szól magához az alkotópároshoz, mint a blues-rock vagy a Black Keys rajongóihoz.
Ez a lemez visszatekintés a nosztalgia szépítette időkbe,
ugyanakkor bizonyítása annak, hogy az eredeti koncepcióktól való eltérésnek mégiscsak volt a világsztárságon felül művészeti haszna. Erre rájátszik a Do the Romp című Kimbrough-feldolgozás, amelyet Auerbach és Carney már egyenesben elsütöttek debütalbumukon 2002-ben. Ha egymás mellé tesszük a két felvételt, kitűnik, hogy az idő vasfoga ugyan a lendületen csorbított, de Dan Auerbach slide-játéka még nem rozsdásodott be, és ha kicsit fáradtan is, de még mindig képes leleményesen alkalmazni az igazán ízes bluesfogásokat. Más kérdés persze, hogy 2021-ben mennyire lehet egy ilyen anyaggal kihasítani a zenekar presztízsének megfelelően nagy darabot a globális figyelemhorizontból, de ennek az albumnak most talán nem is ez a lényege. Annyi biztos, hogy a Delta Kreamnél kevés jobb dolog történhetett volna napjainkban a blues-rock műfajával.
The Black Keys: Delta Kream, Easy Eye Sound – Nonesuch, 2021.
A borítókép forrása a The Black Keys Facebook-oldala.
