Fedés
Szegény nagyapád, mondja ugyanazzal a hangsúllyal, mint amikor a sötét földet kapartam a sírján, apró mélyedéseket kialakítva a virágoknak, és rám szólt, ne bohóckodjak, egy temetőben nem lehet ugrálni meg kiáltozni, majd nevetett, amikor mutattam neki a kőlapokon tekergő gilisztákat, amelyeket ijedtemben szétdobáltam a sír körül. Nem tetszik neki, mégis egy pillanatra elmosolyodik, miután közelhajolok hozzá, hogy jól láthassa a tetoválást.
Miért kellett ez?, kérdezi, majd egyensúlyozva a szájához emeli a kanalat, és felszürcsöli a levest. Már elmondtam, felelem. Várakozón néz rám, ezért hozzáteszem: tudod, mit gondolok a gyászról.
A ravatalozóban az ájulás kerülgetett, amikor felsorakozva álltunk a zárt koporsó előtt, és soha nem látott emberek néztek a szemembe, ráztak kezet velem és veregették meg a vállam. Nem bírtam ránézni a sorban senkire, mindenki arca eltorzult és felpuffadt a többnapi sírástól. A zenére koncentráltam, pislogni se mertem az alsó szemhéjamon felgyülemlett sós nedvtől, homályosan láttam, a koporsó fekete foltként tűnt fel, és a benne lévő sötétre gondoltam, amelyet senki se láthat. Elvesztettem az egyensúlyom, a lábammal kitámasztottam, majd akaratlanul kirohantam a ravatalozóból. Később egy mély gödörbe eresztették a koporsót, mi meg virágokat dobtunk rá, majd betemették az egészet. Hallgattuk az egyre tompábban koppanó földadagok ritmustalanságát, és a koporsó eltűnt a szemünk elől. A színére sem emlékszem.
Kár volt beszélnem neked róla, töri meg a csendet. Ránézek. Mintha csak úgy kitörölted volna az emlékét, mondja. Az se volt szép, hogy kimentél, amikor jöttek részvétet nyilvánítani. Meg kell adni a tiszteletet, ott kell állni a sorban. Úgy, szépen, mint karácsonykor, amikor neked ajándékoztam a pecsétgyűrűjét. Olyan aranyos voltál, meg mindenki.
Szép ajándék volt, mondom. De nem erről van szó. Az a lényeg, hogy nincs többé. Ezért nem megyek ki a sírhoz sem.
Így szokás.
Minek a temetés, ha úgy teszünk, mintha még a közelébe kerülhetnénk, nincs már kit meglátogatni. A gyűrűnek is a dobozában a helye, annak meg a szekrényben, és elég tudni, mi hol van, ha egyszer eltettük. Hiába a sírgondozás vagy ez a fénykép az asztalon, őt ez már nem érinti. Ahogy hiába tetováltattam magamra a monogramját is.
Miket beszélsz, gyerekem. Az a fekete téglalap a melleden olyan, mintha megtagadnád az emlékét. Aranyos, jó ember volt. Ahogy itt is mosolyog, így kell rá emlékeznünk, mondja, és az ebédlőasztalon lévő fényképre mutat.
Csak mosolygott, vágom rá. Egy halottnak nem oszt, nem szoroz, hogy miket beszélnek róla. Különben is, amíg élt se beszélt róla senki másképp. Egy kép meg csak kép. Pár éve a kiállításod megnyitóján mindenkiről készült kép, csak rólad nem, pedig ő volt a fotós. Még akkor sem tűnt fel neki, hogy a felesége egyiken se szerepel, amikor átnézte az előhívott fényképeket. Mintha ott se lettél volna. Amúgy meg azzal, hogy ivott, nekem semmi problémám.
Felejtsd el, amiket meséltem. Az én hibám.
Nincs mit elfelejteni, és nem a te hibád. Az övé.
Ezért nem mész ki hozzá a temetőbe?
Csak egyszerűen nem akarok.
Direkt csinálod. Már ne is haragudj. Hozzám se jössz majd?, kérdezi ugyanazzal a hangsúllyal, mint amikor a temetőben a virágokat már elültettem, a gyertyákat a mécsesekben meggyújtottam, és csak álltunk ott, ő nézte a fejfára írt nevet meg a dátumokat, én a színes szirmokat a sötét föld felett, és szinte suttogva kérdezte, hogy elmondjuk-e a miatyánkot.
Borítókép: Pixabay
